A ló rossz oldalán

1. Viktória

Ahogy itt ülök most a fotelemben, miközben Nina Simone-t hallgatok, eszembe jut egy történet azok közül, melyek szüntelenül a fejemben kavarognak, ha elcsitítom a külvilág zajait. A történet egy lányról, akit Viktóriának hívnak, legalábbis hívjuk most így.
Viktóriát pár éve ismertem meg egy csendes nyári éjszakán, amint egy parkban ücsörgött egy padon egymaga. Ott ült a padon, miközben figyelte, ahogy a pár méternyire lévő kosárlabda pályán játszik egy társaság. Elég későn igyekeztem hazafelé, amikor megpillantottam. Mit kerestem az utcán olyan késői órán? Már magam sem tudnám megmondani, de ez most nem is érdekes, arra azonban kristálytisztán emlékszem, hogy péntek este történt. Halványan világította csupán meg a kandeláber aranysárga fénye. Keskeny arcára árnyékot vetett hosszú, egyenes haja. Megálltam a járdaszegélyen, miközben láttam, hogy egy könnycsepp gurul végig az arcán, majd rögtön ezt követően egy kesernyés mosoly jelenik meg ugyanott.
Mivel pillanatnyilag nem akadt fontosabb elfoglaltságom, és amúgy sem várt senki rám az utam végén, úgy döntöttem, hogy leülök mellé a padra.
Lassú léptekkel haladtam, miközben a lány is rám emelte tekintetét. Láttam, ahogy eltűnik arcáról az előbbi cinikus arckifejezés.
-Megengeded? - kérdeztem a padra mutatva.
-Persze, nem várok senkit sem.
-Érdekes a mérkőzés? - kérdeztem, folytatva a megkezdett beszélgetést, ám láttam rajta, hogy ismét elmerült a gondolataiba ügyet sem vetve rám.
-Nem igazán figyeltem az állást.
Egy kis csend következett.
-Pontosabban nem az állást figyeltem, csak eszembe juttattak valamit, de ez egy régi történet.
-Szívesen meghallgatom, ha gondolod. Nem sietek sehová, és még úgyis tart a meccs.
Ebben a pillanatban felém fordult, és mélyen a szemembe nézett.
-Te szoktál csalni az életben?
Kissé váratlanul ért a kérdése. Nem igazán számítottam rá. Gondoltam belekezd egy történetbe.
-Persze, mint mindenki, ha előrébb akar jutni.
Elfordította tőlem a tekintetét, miközben ismét kiült az arcára ugyanaz a furcsa arckifejezés.
-Persze, ha előrébb akar jutni. Ezt el is felejtettem.
Ismét elhallgatott, és tovább figyelte a kosárlabda meccs alakulását.
-Miért, te nem?
-Ó de, persze, hogyne.
Ezzel abba is maradt volna a beszélgetésünk, legalábbis úgy látszott. Felálltam hát a padról, hogy ismét nekivágjak az éjszakának, ám ekkor Viktória újra megszólalt.
-Régebben, a gimnázium alatt én is kosaraztam. Nem is játszottam rosszul. Még az ifjúsági csapatba is beválogattak. Jó edzőnk volt, legalábbis én azt hittem. Emlékszem, a döntő meccsünkre készültünk. Két-három nap lehetett hátra, amikor bejött hozzánk az edzőnk, hogy beszéljen velünk. Addig a pillanatig azt hittem, hogy jó csapatban játszom. Mondott pár lelkesítő szót, majd félrevont egy kicsit. Akkor jött el az a pillanat. Elmesélte, hogy ez egy igen fontos meccs a csapat részéről, és szeretné, ha elkezdenék szedni valamit. Persze, nem nagy dolog, biztosan az ellenfél is szed ilyen dolgokat, legalábbis ezzel próbált megnyugtatni, amikor látta, hogy kiborulok.
A pályán eközben a zsákolt valaki egyet. Viktória kizökkent egy kicsit, de folytatta.
-Átmentem a másik csapatba, mert úgy éreztem, hogy így helyes.
-Mi lett a döntő meccs eredménye?
Megint nem jött válasz egy darabig. A pályán eközben szabálytanság miatt büntető dobás következett. Mindketten figyeltük, ahogy a játékos nekikészül a dobáshoz, koncentrál, egy pillantás maga elé, egy a palánkra, majd eldobja. A labda nagy ívben repül a palánk felé, megpattan a gyűrűn, majd célt tévesztve ér földet.
-Vesztettünk.
A srácok is befejezték, és elindultak hazafelé.
-Ilyesmi előfordul. A játékot lehet, hogy elvesztettétek, de legalább jó csapatban játszottál.
-Pont ez a baj, hogy nem vagyok benne biztos. Szerda óta már nem vagyok biztos benne. Lehet, hogy ott kellett volna maradnom és bevennem azt az átkozott pirulát.
A park addigra már teljesen kihalttá vált, csak a nyár este hangjai hallatszódtak mindenfelé.
-Van három ember, akikkel minden hónap első szerdáján találkozni szoktam. Munka után elmegyünk egy kocsmába, meghallgatjuk egymást, segítünk neki, vagy csak jól érezzük magunkat. Már három éve, és még sohasem hiányzott senki.

2. Megbízhatóság

Laci kiszállt az autójából, majd lassan elindult a bejárat felé. Útközben még vett egy pillantást sportkocsijára, meggyőződve arról, hogy minden rendben van-e. Laci mindig is precíz ember volt. Szíve szerint most is visszafordult volna, hogy arrébb álljon fél méterrel, de tudta, hogy a többiek már valószínűleg várnak rá.
Nem mintha annyira rosszul állt volna be az autóval, de akkor is érzett valamiféle késztetést, ami most ott fog mocorogni benne egész este.
"-Csak nem viszik el az orrát" - gondolta magában.
Benyitott a füstös helységbe, majd rövid keresgélés után megpillantotta a többieket, ahogy ott ülnek a helyiség sarkában.
-Sziasztok, milyen csinosak vagyunk ma, csak nem műanyag melltartó? - fordult Natalie felé.
Natalie válaszra sem méltatta Lacit, hosszú évek alatt már megszokta, az ilyen és ehhez hasonló megjegyzéseket, amivel a legváratlanabb pillanatokban tudta megörvendeztetni.
Laci ugyanazzal a rezzenéstelen arccal ült le az asztalhoz, mint amivel az előző kérdését feltette.
-Mit hozhatok? - kérdezte az asztalhoz ebben a pillanatban odalépő pincérnő.
-Barna sörük van?
-Igen, van.
-Akkor egy kólát lesz szíves.
A pincérnő kezében megállt egy pillanatra a toll, amint végigmérte Lacin az őrülteknek fenntartott pillantásával.
-Tisztán?
-Nem, jéggel - hangzott a válasz a legtermészetesebb hangsúllyal.
Szeme sarkából még látta, amint a pincérnő sietve távozik az asztaltól, majd a többiekhez fordult.
-Laci, mi még szeretnénk ma este rendelni attól a nőtől - szólalt meg Viktória nevetve.
-Rendelj, ki tart vissza?
Rövid időre csend telepedet az asztalhoz. Jó volt most ez a kis csend. Egy röpke pillanatra elmerülhetett gondolatiban. Az utóbbi napokban amúgy is elég sok gonddal kellett megküzdenie. Egy olasz székhelyű vállalat magyar kirendeltségénél dolgozott, mint mindenes. A cég tevékenységi körét nehéz lett volna meghatározni, foglalkoztak reklámfotózással, volt egy pár belvárosi boltjuk, ahol ruhát árusítottak, de alkalmanként foglalkoztak számítástechnikai eszközökkel. Előzőleg egy informatikai cégnél állt alkalmazásban, amikor rátalált a mostani cégére. Pontosabban nem is ő talált rájuk, hanem ők találtak rá. Elég kesernyés szájízzel hagyta ott a céget, amikor nyolcévnyi munkaviszony után kirakták egy fegyelmivel. Az indok, ami miatt a fegyelmit kapta inkább röhejes volt, mintsem elfogadható. Ha társaságban mesélte, mindenki azt hitte, hogy csak viccel velük. Pedig nem ez számított viccnek, hanem az, hogy a fegyelmije előtt néhány nappal kapott pár elismerő szót, amiért megbízhatóan végezte a munkáját.
-Most temetésre jöttetek, vagy azért, hogy jól érezzük magunkat? - törte meg a csendet végül Viktória. -Mi a helyzet annál a maffiacégnél, mossátok még a pénzt?
-Persze, mi mást is kezdhetnénk ott magunkkal - felelte vigyorogva. -És te már előrébb léptél már a szamárlétrán? - kérdezett vissza, Viktória felé fordulva.
-Nem igazán, de már csak idő kérdése, tegnap érkezett meg hozzánk az új osztályvezetőnk. Nem tudom, hogy honnan szedték össze a pofát, de már most látszik, hogy nem fogj sokáig húzni. Amolyan kiscserkészfajta. Karrierépítő alkat a lelkem, tele világmegváltó tervvel.
-Miért baj az? Állandóan azt szoktuk hallgatni, hogy mit kellene nálatok máshogy csinálni. Gondolom az a bajod, hogy nem téged neveztek ki.
-Ugyan már, nincs az a pénz, amiért elvállaltam volna.
-Ez nem hangzott valami meggyőzően.
-Te könnyen beszélsz, mióta elmentél ahhoz a céghez. Már a főnők szó jelentését is szótárból kell kikeresned.
-Az lehet, de az igazat megvallva nem is akarom keresgélni. Ma is, ahogy megyek rendbe rakni az egyik nyomtatójukat, olyan csajt láttam… Nem is tudtam odafigyelni a melóra.
-A kóla, jéggel - szakította félbe a pincérnő az élménybeszámolót.
-Köszi. Kaphatnék bele egy szívószálat?
Ismét kisebb szünet következett, ám a pincérnő erejéből csak egy bólintásra futotta, mielőtt ismét elsietett az asztaltól.
-Jó az árú.
-Laci, te javíthatatlan vagy - szólalt meg hosszas hallgatás után Natalie.
-Miért? Ne mondd, hogy nem volt jó feneke a csajnak! Tényleg, Natalie miért vagy ma ilyen hallgatag, csak nem dobtak már megint?
Natalie arcáról ettől végleg eltűnt a vidámság utolsó jele is, nem mintha eddig is túlzottan jelen lett volna.
-Bocs, nem akartalak megbántani - folytatta Laci, együttérzést csempészve hangjában, mentve a helyzeten, majd humorosan hozzátette - Én, mint a kezelőorvosod, azt javaslom, meséld el.

3. Hűség

Natalie késő este érkezett haza. Előkotorta kulcsát táskájából hosszas kutakodás után, majd benyitott a lakásba, ahol csend és félhomály honolt, csak az utcai lámpa beszüremlő fénye világította meg gyéren a bútorokat.
Táskáját lette a bejárat melletti székre, majd levette szandálját. Első útja a konyha felé vezetett, ahol teljesen kitárva a hűtőszekrény ajtaját megállt egy pillanatra. Rövid keresgélés után elővett egy üveget, a szájához emelte, majd nagyot kortyolt a jéghideg italból.
Miután felfrissült, elindult lezuhanyozni, de útközben még levette az előszobai tükörre ragasztott kis, sárga cetlit. "Ne haragudj, de közbe jött valami, előbb elvittem a cuccomat, mint ahogy megbeszéltük, Ádám." Nadrágját levéve láthatóvá vált kígyót formáló tetoválása a bokáján. Hosszú göndör haját összegumizta, majd beállt a zuhany alá, és kinyitotta a csapot. Kissé összerezzent, amikor az első vízcseppek a testére hullottak. Behunyta a szemét, és elmerült a gondolataiban. Eszébe jutott a múltkori találkozása a barátnőjével, Nikivel. Már nagyon régen nem látták egymást. Bár nagyon sokáig egy házban laktak, az élet elsodorta őket egymástól. Mintán elváltak, még párszor ugyan beszéltek egymással telefonon, de idővel a hívások is elmaradtak. Most teljesen véletlenül futottak össze egy bevásárlóközpontban. Több mint húsz percig álltak a hűtőpult mellett, miközben komoly családapák döntötték fel majdnem a tejesdobozokból emelt piramist mellettük elhaladva, ami teljesen érthető volt, ha figyelembe vesszük azt, hogy mindkettejüket csodálatos testtel ajándékozta meg a természet.
Persze Niki nem érte be természetes szépségével, ezért megnöveltette pár számmal mellbőségét, biztos, ami biztos. Az is igaz ugyanakkor, hogy nem teljesen céltalanul tette mindezt. A beszélgetés végére ugyanis kiderült, hogy az utóbbi években sikeresen érvényesült a pornóiparban Sweety Niki művésznéven. Natalie egy kicsit sajnálta azért, amiért csak ennyire vitte. Nagyon szívesen beszélgetett volna még vele, de megszólalt a telefonja. A főnöke hívta az anyag miatt, amit nem tudott már befejezni. Megígérte neki, hogy még ma befejezi otthon, ezért elkísérte Nikit a bejárathoz, ahol az beugrott tűzpiros sportautójába és elviharzott.
Előtte még azért felajánlotta, hogy bemutatja pár embernek a szakmában, elvégre minden adottsága megvan a szakmához. Natalie azonban hallani sem akart a dologról, úgyhogy udvariasan, de határozottan visszautasította az ajánlatot, majd gyorsan elcsípte az első sűrűn tömött buszt, hogy hazaérve mielőbb nekikezdhessen munkájának.
Hirtelen visszacsöppent a valóságba. Elzárta a zuhany csapját, majd elindult a nappaliba. Leheveredett a kanapéra, előkotorta az egyik díszpárna alól a távirányítót, majd bekapcsolta a televíziót, kényelembe helyezte magát feltéve lábát a dohányzóasztalkára ugyanazzal a mozdulattal lerúgva róla Ádám kedvenc söröspoharát. Hallotta, amint a pohár hangos csörömpöléssel ezernyi darabra törik a parkettán.
-Legalább ezzel sem kell Ádámnak bajlódnia - gondolta magában.
Túl fáradtnak érezte magát ahhoz, hogy még ezen is rágódjon. Igaz, hogy már jó pár éve éltek együtt, és úgy tűnhetett, hogy egy igazán tartós kapcsolat lesz, de most nem akart ezzel foglalkozni. Sokkal jobb ötlete támadt, összepakolta Ádám cuccát.
Eszébe jutott, hogy a szekrény tetején még megvan valahol az a bőrönd, amit sose használt, mert annak idején valami belefolyt, és azóta sem tudta eltüntetni belőle azt a borzalmas szagot, mivel azonban egy elég nagyméretű bőrönd volt, ráadásul kerekes, ezért nem dobta ki. Most pont jól jött. Előbb gondosan összepakolta az ágyra a ruhákat több kupacba, ügyelve arra, hogy színes és fehér darabok is jussanak mindegyik kupacba. A szekrényből elővett egy százas papír zsebkendő csomagot, majd pontosan öt-öt darabot elhelyezett minden zsebbe. A mosógépet beprogramozta kilencven fokos, erőteljesen szennyezett mosásra és a legnagyobb fordulatszámú centrifugálásra majd elkezdte kimosni a kupacokba rendezett ruhákat. Ahogy a gép az öblítéshez ért kezében egy pohár vörösborral leült a kád peremére és figyelte, ahogy a mosógép kifolyócsövén át kilövellő, csodálatosan élénk színekben pompázó víz megtölti a fürdőkádat.

4. Tisztesség

Viktória elindult hazafelé a kihalt utcákon át. Lassan sétált hazafelé, cipősarkának kopogása magányosan visszhangzott az alvó városban. A beton árasztotta magából a nap folyamán magába szívott pokoli hőt. Hazaérve kimerülten zuhant be az ágyába, ahol azonnal el is nyomta az álom. Titokban reménykedett, hogy holnap nagy nap virrad rá.
Másnap reggel boldogan ébredt, gyorsan magára kapott valami ruhát, majd elindult a munkahelye felé. Amint kilépett az utcára szomorúan, de nem meglepetten tapasztalta, hogy a forgalom inkább áll, mint halad, ezért elhatározta, hogy gyalogosan kíséri el a buszt a következő megállóig, ahol aztán felszállt rá. A buszon egyetlen ismerős arcot látott csupán, egy fiatal, vele egykorú nőt, aki ugyanaddig a megállóig szokott utazni, mint ő. Ez megnyugtatta egy kicsit, mert így tudta, hogy időben van.
Valami megfoghatatlan érzés fogta el mostanában a munkahelyén. Valami készült, ám még nem lehetett tudni pontosan, hogy mi. Ő azért sejtett valamit. Átalakulóban volt a cég vezetése. Fejek hullottak, mindenféle pletykák keringtek mindenkiről. Úgy érezte, hogy most jött el az ő pillanata. Már napok óta tervezgette fejben, hogy mit hogyan kellene másképp csinálni. Túl a vágyakon valahol jogos lett volna a kinevezése. Már elég régóta dolgozott a cégnél. Végigjárta a ranglétrát, dolgozott már a cég minden részlegénél, majdnem minden beosztásban. Sok évet áldozott erre már az életéből. Sokan még az elején kiléptek, ugródeszkának, vagy kereset-kiegészítésnek tekintve a munkahelyüket, ő azonban maradt. Maradt, még akkor is, amikor rosszul ment, még akkor is, amikor sokan menekültek át máshová, mielőtt fény derült volna arra, hogy nem értenek a munkájukhoz. Igen, határozottan úgy érezte, hogy jár neki ez a kinevezés, így lett volna tisztességes.
A munkahelyére beérve mosolyogva köszöntötte a kollegákat. Elsőként Ferit pillantotta meg a folyosón, amint összetört arccal áll a fax gép előtt, kétségbeesve nyomogatva annak gombjait.
-Szép jó reggelt! Mi az, nem akarja az igazságot? - lépett oda segítőkészen, miközben egyetlen elegáns mozdulattal megnyomta a fax egyik gombját, amitől az életre kelt.
-Ezt nem értem, azt már vagy háromszor megnyomtam.
-Akkor biztosan a pozitív kisugárzásom hatott rá. Tényleg, egyébként te hogyhogy ilyen hajnalban dolgozol? Nem szokott ez veled előfordulni.
-Ne is mondd, megjött az új főnök. Elsőként meg akarja tekinteni a dolgozói elégedettség-költséghatékonyság blokkdiagramokat az elmúlt negyed évre visszamenőleg.
Viktória most egy kicsit elkedvetlenedett. Beérve az irodájába, már szembesült is az új arccal, aki immár negyedikként a sorban próbálta elmagyarázni nekik egy rögtönzött megbeszélés formájában, hogy mi is a baj az osztályon. Miközben lelkesen próbálta hozni a menedzser tanfolyamokon tanított viselkedésformát pontosan ügyelve minden gesztikulációjára és a hanglejtésére, Viktória egyfolytában azon gondolkozott, hogy mit szúrhatott el. Ismét felidéződött benne a tegnap este, a parkban elhangzott beszélgetése. Megint rossz csapatban játszana?
A nap hátralévő részében már nem is szándékozott különösebben érdemi munkát végezni, elment tőle a kedve. Felment még az épületben található kávéautomatához, ivott egy forró csokoládét, majd visszament az irodájába.
Mivel volt még három órája a munkaidőből, elhatározta, hogy hasznossá teszi magát. Elővette hát a múlt héten elkészült, "A cég stratégiai célkitűzései" címet viselő dossziét, és elindult az iratmegsemmisítő felé.
Eltartott vagy egy óráig, amíg beletömködte a gépbe a több száz oldalas dokumentációt, amelyet több hónapnyi kemény munkával állított elő a cég vezetése, számolatlanul vonva be a külső közvélemény-kutató szervezetek egész hadát.
Visszamenve az irodájába ismét szembesülnie kellett újdonsült főnökével, amint megelégedett és optimista arckifejezéssel pózolt az osztályon, hogy némi szimpátiát keltsen a dolgozók körében.
-Viktória, beszélhetek veled egy percet?
-Persze, ma még úgysem ért elég megrázkódtatás.
-Úgy látom, itt mindenkinek jó a humorérzéke.
-Miért, talán mondtam valami vicceset?
Ettől egy kicsit megfagyott a levegő. Átsétálva a főnök irodájába, Gáspár belekezdett a mondókájába
-A többiekkel már beszéltem rólad, és így már kaptam valamiféle képet.
Viktória várta a folytatást, hogy egy kicsit helyrebillenjen az önbecsülése.
-Azonban bármit is hallottam, szeretném azt kérni, hogy az első hetekben dolgozzunk együtt, mint egy csapat. Azért kérem ezt pont tőled, mert mégiscsak te vagy legrégebben a cégnél.
-Talán túl régóta.
-Hogy érted ezt? - kérdezte kissé meglepetten Gáspár.
-Nem érdekes - hangzott a válasz.
Viktória széles mosollyal állt fel a székből, majd megállt előtte, megrázta a kezét.
-Sok szerencsét erre a pár hónapra! Örültem, hogy találkoztunk!
Határozott léptekkel indult el az ajtó felé, ahol azonban megtorpant egy pillanatra, majd visszafordult. Odalépett a döbbenten álló férfihoz, és pár gyors mozdulattal levette nyakkendőjét, amit aztán kifelé menve hanyag eleganciával hajított a szemetesbe.
-Legközelebb figyelj oda, hogy mit mihez veszel fel.

5. Becsület

Nóri fáradtan ment oda a pulthoz, kezében a tálcával.
-Adj egy szívószálat légy szíves - szólította meg a mögötte álló férfit.
-Parancsolj.
Miután elhelyezte a tálcán a felgyülemlett rendeléseket ismét elindult az asztalokhoz. A hely addigra már szépen megtelt emberekkel és füsttel. Mindenfelől halk morajlás hallatszódott, melyet meg-megszakított egy felharsanó, jóízű nevetés. Ahová a szívószálat vitte egy kis háromfős társaság verődött össze, mint minden héten rendesen. Bár még nem dolgozott itt régóta, látásból már jól ismerte őket. Két nagyon csinos lány, az egyikük mindig mosolygó, vidám természetű, ám általában csak halkan szótlanul ült a többiek társaságában, ritkán ragadva magához a szót. Mellette a másik lány már beszédesebb ugyan, ám arcáról mindig leolvasható volt a szomorúság, mely ott lappangott valahol lelke mélyén, hogy néha megtalálva az utat felszínre törjön. Harmadikként a társulathoz tartozott még egy zömök, hosszú hajú, borostás arcú srác, aki szinte folyamatosan beszélt, megnevettetve a többieket. Ma este viszont nem igazán lopta be magát a szívébe ezzel „cocakóla szívószállal és jéggel" rendelésével. Nem tudott azonban haragudni rá. Túl fáradtnak érezte magát az állandó éjszakázástól, ami a pincérkedéssel járt, a másnapi megállás nélküli tanulástól és a vizsgákra való felkészüléstől. Nem szándékosan választotta ezt az utat, egyszerűen így alakult, vagy inkább az élet bánt el vele, már ő sem tudta.
Visszaemlékezett előző munkahelyére, ahol szerették az emberek. Ült a fülkéjében a portán, figyelte, ahogy nap, mint nap megjelennek az emberkék, táskájukkal, nyitott szemmel álmodva tovább este megkezdett álmukat, arcukon érezve kedvesüktől kapott csókot, keblükön tovább melengetve szerettük ölelését. Mindenkit ismert az épületben, mindenkihez volt egy kedves szava, és nekik is volt egy hozzá. Nem keresett ugyan sokat, sőt mondhatni inkább keveset, de mégis az a sok ember, a szeretet, a nyüzsgés, a naponta hallott pletykák, a fél szavakkal folytatott diskurzusok kárpótolták érte. Élete egy picit az összes ember életének részévé vált és ő is részese lett az ő életüknek. Nem kívánt örökké portás maradni, de azért szeretett volna máshogy eljönni, mint ahogy eljött. Nem gondolta, hogy egyszer kénytelen lesz eljönni, mert olyan helyzetbe kényszerítik, amelyből csak egy kiút van, az, hogy eljön onnan. Nem mintha rosszul végezte a munkáját, nem is azért, mert a cég nem tehetett mást. Valakinek kellett az állása, egy hatvanezer forintos állás.
-A szívószál.
-Köszönöm!

6. Mélypont

Laci megelégedett mosollyal az arcán helyezte bele a szívószálat poharába. Szemével még követte a pincérnőt, amint sietősen távozik az asztaltól.
-Héj, Bébi - szólt még utána a megszokott stílusában, aztán újra a többiek felé fordult.
Viktória már túl volt harmadik Unicumján is, bár ez egyáltalán nem látszott rajta. Natalie előtt is felgyűltek már a röviditalos poharak. Az asztalt néhol beborította a fahéj, a hamutartóban ott sorakozott a narancsszeletek megrágott héja.
-Tud valaki egy jó állást? - törte meg a csendet Viktória.
-Miért, csak nem lett eleged a jelenlegi állásodból? Képes lennél otthagyni, amikor folyamatosan az jár a fejedben? Mi lesz az emberekkel? - kérdezett vissza Laci.
-Hála istennek már ezen nem kell gondolkoznom. A legutóbbi műsorszámommal, amivel az új embert fogadtam, nem hiszem, hogy szívesen látnának tovább a cégnél.
-Aha, szóval már megint nem voltál képes türtőztetni magad.
-Ismersz, ha eddig nem sikerült, akkor ezután sem fog. Nem tudom befogni azt a nagy pofámat. Alapítani kéne egy saját céget. Én még mindig azt mondom, hogy pizzásdoboz.
Laci ennek hallatán felderült, mint mindig, amikor Viktória elkezdi ecsetelni a szerinte szenzációs üzleti vállalkozást.
-Na, már megint kezdődik, úgy látszik ez már nálad valami mánia. Nem a pizzásdoboz a megoldás. Egyszerűen nem tudod magad menedzselni, ez van.
-Hová menedzseljem magam, nem árulnád el?
-Vegyük az én példámat.
Ezen a ponton mindkét lány kissé meghökkenten pillantott rá, várva a folytatást. Ekkor már Laci is belátta, hogy ebből nem jöhet ki jól.
-De legalább van időm rá, hogy nyugodtan szereljem az autómat - tette hozzá rövid szünet után.
Eközben újabb rendelés érkezett az asztalhoz. Natalie ismét nekikészült rituális szertartásához, hogy elfogyassza következő Tequila goldját.
-Emelem poharam a hosszú és kiegyensúlyozott társkapcsolatra - szólalt meg Natalie, alkalmi pohárköszöntőjével, majd pohara kiürítése után arccal leborult az asztalra.
-Ennek meg mi baja? - kérdezte meglepetten Laci.
-Van egy kis gondja az élettársával.
-Pontosabban?
-Az, hogy már nincs élettársa.
-Akkor hol a probléma?
-Laci, te javíthatatlan vagy. Mióta is szoktunk találkozni itt, ezen a helyen?
-Nem tudom, talán öt éve - felelte Laci bizonytalanul, emlékei között kutatva.
-Pontosan hét éve és hét napja. Azóta találkozunk itt, és mégsem vagyunk képesek egyről a kettőre jutni. Azt hiszem, ennek most véget vetünk, egyszer és mindenkorra. Laci, azt hiszem szükségünk lesz egy kosztümre Natalie méretében, és egy öltönyre a tiedben az olasz barátaidtól. Meg tudod oldani?
Viktória szemében olyan tűz lobogott, amelyet Laci még sosem látott.
-Persze, de mihez kezdesz velük?
-Menedzselni fogjuk magunkat.

7. A ruha teszi az embert

Gáspár reggel frissen, és hatalmas lendülettel érkezett meg a munkahelyére, hogy belevesse magát a feladatokba. Mivel most került a céghez, különösképpen a feladatának érezte, hogy megmutassa, mit tud. Az elmúlt hat évben külföldön dolgozott de nem vezetőként. Egy fejvadász cég talált rá, aminek eredményeképpen idekerült. A cég maga ingatlanok bérbeadásával és irodák kialakításával foglalkozott. Az utóbbi időben azonban jócskán akadtak nehézségek. Csak és kizárólag azért maradhatott még egyáltalán a piacon a cég, mert egy nagyobb vállalat leányvállalataként működött. Őt elsősorban azért alkalmazták, hogy meghonosítsa az ottani munkamódszereket.
Beérkezve köszöntötte titkárnőjét, aki közölte vele, hogy ma délutánra bejelentkezett egy ügyfél, aki nagyobb irodahelységet szeretne bérbe venni, bár konkrétumokat nem közölt. Amikor meghallotta a hírt, azonnal nekilátott, hogy megszervezze a találkozót. Lelki szemei előtt ott lebegett a nyélbeütött szerződés sikerének lehetősége, ezért még arról is megfeledkezett, hogy utána járjon egy kicsit a cégnek. Csak futólag nézte át a cég által küldött faxot, ami azonban nagyon tetszett neki, mert idézte az előző cége faxát, márpedig ott adtak a külsőségekre.
A megbeszélt találkozó előtt tíz perccel elindult a tárgyaló felé, hogy előkészítse a terepet. A tárgyaló az épület legimpozánsabb irodájának számított. Gyakorlatilag egy egész emeletet foglalt el. A padlót süppedős padlószőnyeg borította, a szobát pedig üvegfalak vették körül. A szoba bejáratánál fotocella érzékelte az érkezőket, és nyitotta ki az üvegajtókat. Az ajtóval szemben az egyetlen feljutási lehetőséget egy panorámalift biztosította. Bekapcsolta a kivetítőt, elővette a cég által erre a célra rendszeresített fóliákat és magában felkészült a megbeszélésre. Nem igazán szeretett rögtönözni. Mindent pontosan előre eltervezett, végiggondolt.
Pontosan a megbeszélt időpontban a panorámalift ajtaja kitárult, és két alak indult a bejárat felé. Egyikük egy zömökebb alkatú, középkorú férfi, enyhén borostás arccal, makulátlanul tiszta, vasalt fehér ingben és nagyon elegáns öltönyben, koromfekete napszemüvegben, mellette egy sudár termetű nő, fekete kosztümben, szőke göndör hajjal, fején fekete, széles karimájú kalap, lábán fekete harisnyanadrág, mely alól elővillant valamiféle tetoválás.
Lassan, de magabiztosan haladtak a tárgyaló felé, ahol Gáspár már felvette bizalomkeltő mosolyát, megvárta, amíg odaérnek hozzá, majd kezet nyújtott a nőnek, majd a férfinak.
-Örvendek, Tóth Gáspár vagyok, kérem, foglaljanak helyet!
Miután túlestek a bemutatkozáson, leültek a fehér bőrfotelekbe.
-Mivel ügyfelemnek nincs túl sok ideje, ezért rögtön a tárgyra térnék - kezdett bele rezzenéstelen arccal a borostás arcú férfi mondókájába, miközben levette napszemüvegét. - Mi egy külföldi multinacionális cég leányvállalatát képviseljük. Mielőtt belemennénk a részletekbe, szeretném tisztázni, hogy valóban önök a legnagyobbak a piacon. Amennyiben nem így van, már most tisztázzuk, hogy megkíméljük egymást a fáradalmaktól.
Gáspár érezte, hogy most rajta a sor.
-Bizton állíthatom, hogy megtalálták a legnagyobbat és a legjobbat a piacon – folytatta Gáspár felvéve „fogkrémreklám” mosolyát, hogy kissé enyhítse a beszélgetés légkörét, ám ezen próbálkozása hatástalannak bizonyult. - Megtudhatnám esetleg az anyavállalat nevét?
A férfi most a nőre pillantott, aki alig láthatóan biccentett fejével.
-Sajnos nem áll módunkban közölni az információt. A helyzet az, hogy az elkövetkező pár hónapban intenzív reklámkampányba kezdenek, melynek alapja a figyelemfelkeltés, és csak ennek végén fedi fel magát a cég.
A nő ekkor elővette táskájából ezüst névjegykártya tartóját, abból pedig egy fehér lapocskát, majd valamit ráírva a társa felé nyújtotta, aki letette azt Gáspár elé.
-Tudnak nekünk ekkora területű irodát biztosítani?
Gáspár felemelte a lapot, majd egy gyors mozdulattal helyezte azt vissza az asztallapra, miközben megkönnyebbülten felsóhajtott, arcán derült mosoly jelent meg.
-Persze, természetesen, bár meg kell mondanom, hogy ekkora területet nem szoktunk…
-Tudnak ekkora irodát biztosítani? - hangzott fel ismét ellentmondást nem tűrő hangon.
-Persze.
-Természetesen ez csak átmeneti megoldás lenne a reklámkampány idejére, utána ez már kevés lesz. Megadnám az egyik kollegánk nevét, aki az irodákkal támasztott igényekkel pontosan tisztában van, vele egyeztethetnek - folytatta a férfi, miközben odanyújtott egy névjegykártyát Gáspárnak.
Ekkor mintha dróton mozgatnák őket, egyszerre mindketten felálltak a fotelekből, elindulva a kijárat felé.
Gáspár még elkísérte őket a liftig, miközben ott motoszkált az üzlet kockázata. Tudta, hogyha létrejön az üzlet, akkor teljesíthetik az idei évre kitűzött célokat, és ez egy csapásra eloszlatta minden kétségét.

8. „A vendégem voltál"

Viktória belépett a bárba, ami kongott az ürességtől. A széklábak még ott meredeztek az ég felé, várva, hogy lekerüljenek az asztalról. Ugyan jó pár éve járt már erre a helyre barátaival, de ilyen korán még sosem jött be. Igaz, jó pár éve nem fordult elő, hogy úgy ébredt fel, hogy nem várják a munkahelyén. Nem találkozik azokkal, akikkel éveken keresztül nap, mint nap találkozni szokott. Nem fog viccelődni velük a folyosón a munka közé beiktatott cigizés alkalmával, kibeszélve a főnöküket, vagy éppen azt, aki nem szimpatikus számukra.
-Még nem nyitottunk ki - szólalt meg a háttérből egy női hang.
Viktória rezignáltan vette tudomásul, hogy túl korán érkezett, éppen a kijárat felé vette az irányt, amikor újra felhangzott a női hang a háttérből.
-De maradj nyugodtan.
Újra elindult hát a bárpult felé és leült. Ekkor lépett csak elő Nóri a raktárból, széles mosollyal fogadva őt.
-Nem szoktam még ilyen korán kiszolgálni.
-Én sem szoktam ilyen korán bejönni ide.
-Mit adhatok?
-Tudsz szívószálas gyilkost készíteni?
Nóri kérdőn nézett rá.
-Hagyjuk, egy pohár fehérbort kérek.
-Száraz, édes?
-Édes.
A pincérnő elővett egy üveg fehérbort a pult alól, és pár villámgyors mozdulattal kinyitotta, majd kitöltött egy pohárral. Eltette az üveget, hátrébb lépett, nekitámaszkodva a háta mögött lévő mosogatónak és onnan figyelte tovább egy szem vendégét. Várt pár pillanatig, majd megszólalt.
-Ismerlek téged. Pontosabban sokszor láttalak már itt a barátaiddal.
Viktória nem szól egy szót sem, csak ránézett és hamisan elmosolyodott.
-Általában elég vidámak vagytok, jó látni titeket, bár múltkor eléggé magatok alatt voltatok. Tényleg az a másik lány épségben hazaért? Elég pocsékul nézett ki az est végére.
-Natalie? Persze, csak egy kicsit kiütötte magát, vele megesik néha - hangzott a válasz, miközben kortyolt egyet poharából. -Te mindenkire emlékszel, aki többször megfordul itt?
-Nem, azért nem mindenkire, csak azokra, akik számítanak. Egyébként ez nálam valamiféle szakmai ártalom, az előző állásomból maradt meg.
-Miért, mivel foglalkoztál?
-Nem érdekes, hagyjuk.
-Egyébként remélem Laci nem mászott túlzottan az idegeidre múltkor, néha sajátos a humora.
-Nem számít, már megszoktam, hogy itt állandóan ugratnak valamivel, egyébként, ha legközelebb találkozol vele, mondd meg neki, hogy nem hordok műanyag melltartót.
Viktória ismét elmosolyodott, felidézve Laci múltkori lazán odavetett kérdését, majd komoly arccal folytatta.
-De számít, ha másnak nem is, nekem igen. Mindenki értékes, néha nem is hinné mennyire.
Nóri erre nem tudott mit mondani. Jól estek neki ezek a szavak, bár kissé meg is lepték.
-Ami azt illeti, az elmúlt hetet szívesen kitörölném az életemből, ha tehetném, de sajnos nem lehet - folytatta Viktória.
-Magánjellegű, vagy munkahelyi gond?
-Már nem is tudom. Nem tudom, hogy hol a határ, valahogy összefolyik a kettő.
-Az nem jó, szét kell választani a kettőt.
-Szét kéne, de akkor nem viszed sokra. Mindenedet akarják, és amikor azt hinnéd, hogy ezzel elérsz valamit, bebizonyítják az ellenkezőjét. A játékszabályokon nem változtathatsz, vagy elfogadod, vagy kimaradsz a játékból. Most megpróbálom kijátszani a szabályokat. Remélem sikerülni fog.
-Hogyan?
-Csalok.
Viktória felállt a bárpulttól, és fizetni készült.
-Hagyd, a vendégem voltál.

9 A nagy hal

Viktória kilépett a bárból, elővette noteszét aktatáskájából. Egy egykori ügyfelének telefonszámát kereste, pontosabban volt ügyfelét, mivel már nem tartozott a céghez. Az illetőt, akit egyébként az üzleti körökben csak úgy emlegettek, hogy "Az illetékes ember", akkor ismerte meg, amikor számba vették a magyarországi potenciális ügyfeleket.
Nem számított egy hétköznapi figurának. Az illetékes ember megszólítás azért ragadhatott rá, mert szinte mindenhez köze volt, aminek bármilyen köze volt pénzhez. Legyen szó akár legális, akár illegális, akár legálisnak tűnő illegális üzlethez, ha megkérdeztek valakit a szakmában, hogy kihez érdemes fordulni, az csak annyit mondott, hogy fordulj az Illetékeshez. Mindig rendelkezett a sikeres üzlet megkötéséhez szükséges legalapvetőbb feltétellel, azaz pénzzel, sok-sok pénzzel. Nagyon rövid idő alatt tudott dönteni, ha szükség úgy hozta. Ezért is maradt versenyképes, mert míg egy nagyvállalat óriási dinoszauruszként viselkedve csigalassúsággal megmozdult, az Illetékes már nyélbe is ütötte az üzletet. Külsőleg azonban senki sem mondta meg róla, hogy a leggazdagabb üzletemberek egyike az országban. Néha meg-megmosolyogta a többi kirakatembert, aki lépten-nyomon mutogatta magát a nyilvánosság előtt. Ha akarta volna, mindegyiket megvehette volna kilóra, ahogy azt a szlengben mondani szokás.
Viktória most ezzel az emberrel akarta felvenni a kapcsolatot, mégpedig azért, hogy egy kis elégtételt vegyen egykori cégétől. A terv egyszerűnek tűnt, és ha Natalie és Laci sikerrel járt, akkor már meg is kezdődött annak végrehajtása.
Végre sikerült előkeresnie a telefonszámot. Elővette mobiltelefonját és felhívta. Miközben beszélt vele, hallotta, amint felkacag egy-egy női hang a háttérben. Sikerült megbeszélnie vele egy időpontot, amikor beszélhetnek. Legnagyobb meglepetésére az Illetékes kész volt a lakásán fogadni, ami azonban meglepő módon nem Budapest elitebb negyedében, hanem egy lakótelepén volt.
Taxiba vágta magát és elindult. Kevesebb, mint fél óra alatt már ott állt a panelház bejáratánál. Még mindig nem tudta elhinni, hogy valaki, aki ennyi pénzzel bír, pont itt lakik, és nem egy pazarul berendezett kertes házban. Most azonban nem engedhette meg magának, hogy ezen tűnődjön, sürgette az idő. Ahogy belépett a lépcsőházba, egy újabb meglepetésként érte a látvány. A várt kép helyett olyan kép fogadta, mintha egy ötcsillagos szálloda előterébe lépett volna be. A padlót süppedős bársonyszőnyeg borította, a lift mellett két, „ne szólj hozzám, ha nem akarsz rosszat magadnak” külsejű, napszemüveges, nagydarab ember ácsorgott, akik azonnal felé fordították a tekintetüket, ahogy belépett a kapun. Az egyikük hirtelen elindult felé. Viktória ekkor tette fel magának a kérdést: „Jó ötlet volt-e idejönni?”. A férfi megállva előtte, bársonyos hangon megszólalt:
-Kedves hölgyem, engedje meg, hogy felkísérjem az emeletre!
Viktória ekkor állapította meg magában, hogy mára nem szeretne több meglepetést átélni. Először az előtér, másodjára egy operaénekest megszégyenítő hangú, ékes beszédű, kétajtós szekrény alkatú biztonsági ember, ez már egy kicsit sok volt számára.
Felérve az emeletre kiléptek a liftből. Ahogy kilépett lába alatt egy átlátszó padló fogadta, alatta egy másik szint, amely teljesen egybe lett nyitva ezzel. Az így kialakult nagy terem közepén egy íróasztal mögött ott ült az, akihez jött, az Illetékes ember. A férfi, aki felkísérte visszalépett a liftbe, ő pedig elindult lefelé a csigalépcsőn, majd odalépve az asztalhoz kezetnyújtott.
A férfi felállt mosolyogva, fogadva a köszönést.
-Kérem, foglaljon helyet! Miben segíthetek?
-Az igazság az, hogy én szeretnék segíteni magának.
A férfi ennek hallatán meglepetten hátradőlt bőrfoteljében.
-Segíteni nekem? – kérdezett vissza kissé gunyoros hangvételben.
Viktória érezte, hogy ez nem lesz könnyű menet, de végtére is semmi sem könnyű, pláne ha nagy tétekben játszanak egy játékot. Tekintete jéghideggé változott miközben végigmérte a másikat. Az Illetékes higgadtan és nyugodtan várt szótlanul a foteljében. Szinte látta, amint kopasz fejében cikáznak a gondolatok. Folytatnia kellett, ha már egyszer belekezdett. Hangja szenvtelenül tört elő belőle, megtörve a hosszúra nyúlt csendet.
-Egészen véletlenül tudom, hogy nagy területű irodahelységre van szüksége rövid határidőn belül.
Ennek most hatnia kellett, ha mégsem, akkor gond van.
-Talán igen.
Viktória csalódottan konstatálta, hogy gond van.
-Talán nem – folytatta a másik, egyértelműen kifejezésre juttatva, abbéli szándékát, hogy nem kívánja megkönnyíteni a helyzetét. Taktikát kellett hát váltania.
-Rendben, ha mégis szüksége lenne rá, akkor viszont szüksége lesz a segítségemre, mivel az egyetlen cég, aki rendelkezésére tudna bocsátani ekkora területet, éppen egy másik céggel készül szerződét kötni.
-Ezt is véletlenül tudja?
-Honnan találta ki? – kérdezett vissza Viktória, miközben egy mosoly jelent meg arcán.
Az Illetékes felállt az asztalhoz, majd elindult a háta mögött álló vitrin felé.
-Elnézést, még meg sem kínáltam. Kér valamit, Whiskyt, üdítőt?
-Nem köszönöm, az üdítőhöz túl józan, a Whiskyhez túl másnapos vagyok.
A férfi felnevetett.
-Ez tetszik, ezt még nem hallottam.
Visszaült az íróasztalhoz, majd folytatta.
-Rendben lássuk mi lesz belőle, maga szimpatikus nekem, bár nem tudom, hogy miért is jó ez nekem, hiszen ha akarom, megadom a dupláját is annak, amit a másik cég ígért.
-Ezt nem hiszem, akkor nem lenne jó üzletember. Kétszer annyiért megvenni valamit, amit megkaphat fél áron, nem üzlet.
-Ez igaz, mit kell tennem, ha érdekel az ajánlat?
-Semmit, csak bízza rám.
Viktória felállt az asztaltól, és elindult kifelé.
-Csak még egy kérdés – szólt utána a másik.
Viktória megállt, de nem fordult meg.
-Ugye az a másik cég nem is létezik?
-Talán nem – válaszolt, miközben elindult felfelé a csigalépcsőn, majd belépett a rá várakozó liftbe. Mielőtt becsukódott volna az ajtó előtte még hamisan csengő hangon megszólalt.
-Talán igen.

10 „Csak semmi feltűnés”

Viktória délutánra beszélt meg egy találkozót Lacival a parkban, hogy egyeztessék a további teendőket. Bár nem akart elkésni, valahogy mégiscsak sikerült tíz perccel megváratnia a másikat. Ahogy a játszótér felé közeledett megpillantotta Lacit, amint ott ült a padon, fekete napszemüvegében, kezében újságot tartva. Elég nehezen ismerte fel, mert újságját óriásira nyitva szinte egész testét eltakarta. Lassan odaért a padhoz.
-Bocs, hogy késtem…
-Pszt, csendesebben, tegyél úgy, mintha nem ismernél – suttogta az újságja mögül alig hallhatóan.
Viktória leült mellé a padra és enyhén döbbent arccal ránézett.
-Laci, jól vagy?
-Persze, csak próbálom kerülni a feltűnést, jobb az óvatosság.
Viktória ekkor körbepillantott, de a játszótéren senkit sem látott. Az egyetlen érdekesnek mondható jelenség Laci volt, ahogy könnyed lazasággal próbálta magát álcázni a szélesre tárt újságjával.
-Szerintem tiszta a levegő.
-Akkor jó, már úgyis kezdett elfáradni a karom – válaszolt Laci, miközben leengedte az újságot.
-Sikerült eljátszanotok a szerepet?
-Azt hiszem igen. Azért van egy rossz érzésem ezzel kapcsolatban.
-Miért? Mi történhet?
-Akárhogy is nézzük ez csalás, ha lebukunk, akkor ebből akár baj is lehet. Végül is nem történt akkora katasztrófa, állást még találhatsz. Ki tudja, talán még jobban is járnál, ha belekezdenél valami másba, már amúgy is kezdtél belefásulni.
-Ne aggódjál már ennyire! Gondolod, ha veszélyes volna, belerángattalak volna titeket? Ismerem a céget, akkora káosz uralkodik ott, hogy akkor sem gyanakodnának, ha kiadod magad arab olajsejknek. Ez egy egyszerű terv. Elhitetjük velük, hogy egy nagy ügyfél érdeklődik, ha minden igaz, ezt már el is értétek. Ma jártam a tényleges vevőnél, azt hiszem miatta sem kell aggódnunk. Ha minden igaz eljövetelem után feltérképezi a helyzetet, és ha bevált a trükk azt fogja tapasztalni, hogy valaki már elhalászta előle az irodákat. Ezek után ismét felkeresem, hogy elmondjam neki, én nyélbe tudom ütni az üzletet.
-Én még akkor sem értem, hogy ebben neked mi a jó.
-Mert így én leszek az, aki az üzletet megköti, és ezzel teljesíti a volt cégemnél az idei teljesítménymutatókat.
-Gondolod, hogy ennyi elég, simán visszavesznek, azok után, ahogy a volt főnököddel beszéltél?
-Persze, ők megkapják a mutatóikat, én visszakapom az állásomat, sőt előrébb is lépek a szamárlétrán, mindenki boldogan él, míg meg nem hal.
-És a becsület?
-Ezt a fogalmat nem ismeri a vállalat. Ahhoz emberek is kellenek, nem csak két lábon járó öltönyök.

11. Talán mégsem

Natalie kisé fáradtan érkezett haza, miután végigjátszotta Lacival a furcsa színjátékot. Nem igazán értette, hogy miért is tette, de nem is igazán foglalkozott a dologgal. Viktória megkérte, ő elvállalta. Elég régóta ismerte már, hogy, ha nem is vakon, de bízzon benne. Belépett az előszobába, bezárta az ajtót maga mögött. Táskáját hanyag mozdulattal dobta le a földre, levette tűsarkú cipőjét, amikor megpillantotta magát a tükörben. Egy pillanatra mozdulatlan maradt. Még mindig lehajolva állt a tükör előtt, egyik kezében cipőjével, és csak nézte magát. Hirtelen gondolattól vezérelve felvette földről a táskáját, amiből kivett egy névjegykártyát, majd a telefon felé vette az irányt.
Nikit hívta, akivel múltkor futott össze az áruházban. Röviden beszélt vele, és burkoltan célzott rá, hogy lehet, hogy megnézne egy forgatást. A következő pillanatban már egy taxiban ülve haladt a forgatás felé. Megérkezett a megadott címre, ami egy elhagyatott gyártelepen állt. A telep bejáratával szemben, az egyik épület körül látott pár kocsit, úgyhogy nem akart kérdezgetni a portástól, egyenesen az épület felé vette az irányt. A portásfülke mellett elhaladva szinte a testén érezte a portás vetkőztető pillantását. Ahogy közelített, egy furcsa bőrszerelésbe öltözött figura lépett ki az ott álló mikrobuszból. Az emberen jó pár tárgy volt, aminek rendeltetésszerű használatáról Natalie-nak elképzelése sem volt, akármennyire erőltette a fantáziáját, bár nem is feltétlenül szeretett volna rájönni. Egyelőre legalábbis nem. A férfi nem igazán foglalkozván vele, egyenesen az épület ócska, rozsdától tarkított bejárati ajtaja felé vette az irányt. Natalie követte, ám belépve a nyikorgó ajtón kissé megrökönyödött az elé táruló látványtól. Az épület hatalmas belső terének többsége félhomályba burkolózott, egyedül a terem közepét árasztották el fénnyel a körös-körül felállított reflektorok. A fénycsóvák kereszttüzében izzadó, egymáshoz simuló testek izegtek-mozogtak bizarr testhelyzetben. Az egyik kamera mellett egy nagydarab ember ordítozott torkaszakadtából. Előtte egy asztalon valamiféle ételmaradék, egy hamutartó, amelyet beborítottak a csikkek és a hamu. Senki sem vett tudomást arról, hogy belépett a terembe, elindult a nagydarab férfi felé, aki újabb instrukciókat adott a körülötte mozgolódó, ám nem túl lelkes embereknek.
-Nem érünk rá emberek, ne basszuk már el itt az időt! Sanyikám, mi van a törpével, besminkeltétek már a jelenethez?
-Van egy kis gond főnök, a sminktől előjött az allergiája. Már egy fél órája tüsszög a tükör előtt.
-Tudtam, hogy kecske jobb választás lett volna – jegyezte meg a bajusza alatt mormolva a rendező, majd felemelve hangját folytatta. – Nem érdekel, ha tüsszög, majd összevágjuk, csak haladjunk már végre emberek, nem órabérben dolgozunk!
Ekkor újabb nehézségek támadtak.
-Főnök, a következő jelenethez mit használunk, vajkrémet, vagy margarint?
A rendező kissé elvörösödött fejjel kérdezett vissza:
-Béluskám, nem kenyérre kenjük, az ég áldjon már meg!
-Jó, persze, főnök, bocs, csak gondoltam a fénytörés miatt…
-Béluskám, nem tűnt fel, hogy nem a Háború és békét forgatjuk, a fény tud törni magától is!
Natalie ekkor ért oda az emberhez, aki rápillantott, de nem szólt egy szót sem, csak közönyösen végigmérte. Natalie csak állt ott egy pillanatra, majd bátortalanul megszólalt.
-Niki mondta, hogy esetleg tudnék…
A rendező félbeszakítva Nikire pillantott, aki éppen mindkét kezében tartott valamit.
-Sweetykém az ég áldjon meg, úgy fogod azokat a szerszámokat, mint egy tisztiorvos a romlott párizsi rudat egy siófoki kifőzdében. Körülbelül annyira vagy így kívánatos, mint egy BKV ellenőr rövidgatyában a hetes buszon. Kapd már össze magad édesem!
Ezek után Natalie felé fordult.
-Igen, az alakod nem rossz, meg kell hagyni, ránézésre menne a dolog. Dolgoztál már ebben a szakmában?
-Nem igazán.
-De azért képben vagy az alapokkal, dogi, kettő egy, három egy, kettő egyben, furulya, hátsó kapu, kézi munka, bi?
-Nem.
-Nem baj, gyorsan bele lehet jönni, ha gondolod, már kezdhetsz is, az egyik lánynak úgyis gondjai támadtak, kell egy beugró.
Natalie vetett még egy pillantást a meztelen alakokra, majd elmosolyodott.
-Talán mégsem.
A rendező egy kicsit elképedve pillantott rá.
-Akkor mit keresel itt?
-Már semmit – fordult a férfihoz, majd határozott léptekkel elindult a kijárat felé.

12. Ki nevet a végén?

Gáspár gondterhelten szállt be reggel a kocsijába. Búcsúzóul még megölelte feleségét, de csak sietve, mert már így is késében volt, a gyereknek már nem is adott puszit, az már nem fért volna bele az időbe. Nem szerette ezt a rohanó kapkodó életmódot, de nem is igazán tett ellene semmit. Persze tehetett volna, hiszen módjában állt, de mégsem. Néha elgondolkozott, hogy nem rakja-e magasra a lécet, de mindig vigasztalta a tudat, hogy fontos az, amit cégénél véghez visz. Persze ebben sem lehetett igazán biztos, mint ahogy semmi másban, ezen a világon. Nem különösebben foglalkoztatták a világ nagy problémái, ő inkább elveszett a részletekben. Nem szemlélte a világot nagy egészként. Egyrészről megrémítette, másrészről úgy gondolta, hogy a dolgokon nem lehet változtatni, és éppen ezért nem is kell bolygatni a megváltoztathatatlant. Boldogan élt a feleségével, gyerekeivel, már amikor nem kellett egész éjszakákon keresztül a cégénél virrasztania. Ő ebben hitt. Megragadta, amit az élet a kezébe helyezett, és nem akart olyan után nyújtózni, ami elérhetetlennek tűnt.
Ma azonban elfogta valamilyen kétely a munkájával kapcsolatban, ami ott motoszkált benne már napok óta. Egészen pontosan azóta, hogy megcsillant a remény, hogy értékesíteni tudják legnagyobb irodahelységüket, teljesítve ezzel az ez évi célokat. Szinte messiásként jött elő a semmiből ez a cég. Más körülmények között furcsának tűnt volna ez a váratlanul jött szerencse, de most nem foglakozott vele, pontosabban nem akart foglalkozni vele. Csak sikerüljön megkötni az üzletet, csak ez számított.
Beérkezve a céghez, a titkárnője fogadta a rossz hírrel, amely szinte teljesen összetörte. A semmiből jött ügyfél az utolsó pillanatban eltűnt, felszívódott, mintha soha nem is létezett volna.
Gáspár bement az irodájába, kért egy pohár ásványvizet, bekapcsolta számítógépét, és csak ült előtte összetörve, csalódottan. Pedig olyan közel járt ahhoz, hogy sikerüljön. Már beleírta a heti jelentésébe a sikeres üzlet tényét, a következő heti vezető értekezletén egy egész oldalnyit szentelt a prezentációjában arra, hogy elővezesse a sikeres üzlet fázisait, lelki szemeivel pedig már látta a kerti úszómedencét, amit most épülő házának kertjébe vett volna a prémiumából.
Ekkor lépett be titkárnője, kezében tálcával, rajta az ásványvízzel. Lerakta a poharat az asztalra, miközben az asztalon megcsörrent a telefon. Gáspár felvette, nem szólt egy szót sem, majd röviddel később lerakta.
-Erzsébet, kérem, foglalja le a tárgyalót tizenegy órára, köszönöm! – szólt a szobából kifelé tartó titkárnő után.
Gáspár felvillanyozva érkezett meg a tárgyalóterembe pontosan tíz perccel tizenegy előtt. Lelkileg felkészült az előtte álló tárgyalásra. A legváratlanabb pillanatban, amikor azt hitte, hogy minden veszve, a sors mégis kegyeibe fogadta azzal, hogy küldött még egy vevőt. Az előzőekből okulva óvatosnak kellett volna lennie, de most már mindent egy lapra tett fel, tudta, nem veszíthet.
A megbeszélt időpontban a tárgyaló üvegajtajával szemben a lift ajtaja kinyílt, és kiszállt belőle egy nő, aki lendületes léptekkel haladt felé. Még elég messze járt Gáspártól, de ő már felismerte benne a cég volt alkalmazottját, Viktóriát. Nem igazán örült, hogy újra látja, már az első találkozásuk alkalmával sem tűnt neki szimpatikusnak. Ismerte ezt az embertípust, kötekedő, nagyhangú alak, akinek semmi sem tetszik, mindenben talál valami kivetni valót, csak saját munkájában nem. A szemében mindenki rosszul dolgozik, csak ő nem, mindenkinél jobban ismeri a dolgokat, legalábbis így látja. Kész megkönnyebbülésnek számított, amikor otthagyta a céget, még az általa rögtönzött kellemetlen előadást is leszámítva.
Viktória kilépett a liftből, megpillantva Gáspárt, ahogy ott ült a tárgyalóasztal mögött. Bár már hetek óta tervezgeti az akciót, melynek egyik célja volt, hogy elégtételt vegyen, abban a pillanatban mégsem tudott rá haragudni. Inkább szánta őt egy picit, végtére is egy csúnyán kitervelt összeesküvés áldozata ült ott az asztal mögött. Áldozat, igen, ez a szó illett most rá leginkább. Egy arctalan, alaktalan áldozat, akinek ugyan van arca, neve, azonban egészében csak egy ember, aki egy bizonyos helyen és időben került egy bizonyos helyre. Nem akarattal tett neki keresztbe, nem szánt szándékkal állt az útjában. Belépett az üvegezett falú szobába, és leült az asztalhoz, Gáspárral szemben.
-Gondolhattam volna, hogy átverés – kezdte Gáspár. – Bár arra nem gondoltam, hogy te állsz mögötte.
-Miért is gondoltad volna, hiszen nem is ismertél. Te csak egy alkalmazottat láttál bennem, egy régi ősleletet, aki láb alatt van.
-Mindegy, szerintem felejtsük el az egészet. Ha jól sejtem, csak akkor vagy hajlandó felfedni az ügyfeled kilétét, ha teljesítem a feltételeidet.
-Jól sejted.
-Akkor, létrejön az üzlet vagy sem? – tette fel a kérdést Gáspár, miközben Viktóriára nézett.
Viktória állta a pillantást, tudta, hogy most végképp dönteni kell, kicsit boldog volt, mert abban a pillanatban úgy tűnt elérte a célját. Nem tisztességesen de elérte. Nézte a férfit, amint várja a válaszát. A férfi mindent hajlandó lett volna elnézni, mintha meg sem történt volna az egész, csak megkapja a prémiumát. Semmi más nem számított.

13. Utolsó találkozás

Első, parkban történő találkozásom óta, nem láttam Viktóriát egy jó ideig. A barátaimmal iszogattunk egy szórakozóhelyen valahol a belvárosban egyik este, amikor megpillantottam. Két asztallal arrébb ült egy kisebb társaságban. Gondoltam odamegyek hozzá, de aztán mégsem tettem. Nem tudom, hogy végül is hogyan alakult a történetének a vége, bár egy pillanatra szemében ott láttam ugyanazt a végtelen szomorúságot, amit akkor este láttam. Nem tudom, hogy elérte-e a célját, vagy sem, megtalálta-e a helyét ebben a világban vagy sem. Végtére is mindig lesz valaki, akire hasonlítani szeretnénk, vagy irigylünk valamiért, és lesznek olyanok, akikhez képest szerencsésnek mondhatjuk magunkat. A tudomány a mai napig nem tudta megmondani, hogy mi kell ahhoz, hogy valaki boldog legyen, elégedett legyen az életével. Nincsen recept, ami előírná, mi kell mindehhez. Nincs felsőbb hatalom sem, aki megírná a sorsunk, eleve elrendelné, hogy hogyan éljük életünket. Csak mi vagyunk itt, emberek, akik itt élünk, egymás között, élve életünket, néha hibázunk, néha nevetünk, vagy kicsordul egy-egy könnycseppünk, az pedig, hogy elégedettek vagyunk-e sorsunkkal és életünkkel, csak tőlünk függ, semmi és senki mástól. Figyeltem még egy pár percig Viktóriát, majd hagytam, hogy eltűnjön a szemem elől örökre, bízva abban, hogy bárhogy is döntött, megtalálta a boldogságot.