Hannibal
Csukódik a koporsó
Fáradt a napfény a ligetben,
Fáznak a virágok a kertben.
Vén aggastyánkezével törli homlokát,
Szeménél körös-körül karikák:
Megkopaszodott a természet,
Jön mosolygó fintorával az enyészet.
Szívem kamráiba lidérces gyász tipor:
De jól esne most kétujjnyi bor.
Hátamon szánkázik a jeges rémület:
Félelem, létezhetnék kívüled?
A múlt csonkolt diadalkoszorúja
Bágyadt emlékezet füstös mélabúja.
Nem vegyülök el az ifjú tömeggel,
Inkább kerülök, s megyek öreggel.
Ocsmány, tarka fényözönben úszik a város:
Vonaglik a szajha, züllik a taknyos.
Sáröltözetben léha ifjak dúlják az utcát,
Pokolbéli hervadtak szívják egymás cuccát.
Hitvány férgek zúzzák egymás koponyáját,
Romlott fiú bottal veri apját!
Halott szellemek hangja zengedez,
"Hogyan történhetett mindez?"
Nagyvárosok csatornáiban zúg a vérpatak,
Az ifjak bomlottak, bőszek, vadak!
Nincsenek könyvek, mik mosolyra fakasztanak,
Modern művészek mindent szögre akasztanak,
Csorbult késük döfik avult kultúrába,
Penészes kurvákat sugároznak otthonainkba.
Méregzöld sósavba fojtanám eme csürhét,
Tapasztalják csak a méreg tüzét!
Hanyag temetők tölgyfakoporsóiban,
Az emlék utolsó hordozóiban,
Tán lebiggyesztik ajkuk a holtak,
Tán már nem mosolyognak!
Nincsenek többé erények,
Büszke eszmények, nagy remények!
Együgyűség s züllöttség új kapukat tákolt,
Ingatag kontáreszméket párolt.
Reszketnek a térdek, vesszenek a vének!
Pusztuljon, ki nem ma született,
Hiába oltott, hiába ültetett.
Nem jegyzik ma régi tetteket,
Temessünk mindent, mi nemes!
Duzzadjanak a szennyes gátak,
Gyilkoljuk a kultúránkat!
Áldozzunk az olcsó kéj oltárának,
Hajítsuk pengénk Isten hátának!
Jóllakott vidámság fénye terjedjen,
Hömpölygő tengerár zengjen!
De túl vidámságon s hitvány ünnepen,
Gyémánt csillámlik könnyeken,
Iszonyú vonásokat ráz a sírás,
Mert megváltozott az írás.
Mert az ember poklot akart!
S a Jó a küszöbön maradt.
Így lett, mert így kellett lennie.
Az ember volt a Sátán,
Feküsztek egymás hátán.
Megbukott hát, megbukott,
A szénszármazék megbukott,
Véreső mardossa a teremtés koronáját,
Rohassza porrá nyamvadt koponyáját!
Nem ád több esélyt az Isten,
Ez volt az utolsó,
Csukódik a koporsó.
Elporlottak a zengő ligetek,
Föld alá visszabújik a kikelet.
Térdeljetek, mocskos árnyék-lények,
Most csend honol, de mindjárt itt a végetek!
Fáradt a napfény a ligetben,
Fáznak a virágok a kertben.
Vén aggastyánkezével törli homlokát,
Szeménél körös-körül karikák:
Megkopaszodott a természet,
Jön mosolygó fintorával az enyészet.