Alex


Pince


Sokáig féltem. Nem mertem csak úgy lemenni a pincébe. A pincébe,mely nem volt valami nagy szám,hát csak olyan,mint a többi,melyet a lakásokhoz szoktak csatolni. Egy kis ablakon szűrődött be a fény a még kisebb helyiségbe. Valahogy neki ez megfelelt, hisz állandóan ott volt. Ezért rettegtem már kiskoromtól. Ha itt-ott muszáj volt hoznom egy üveg akármit, akkor olyan gyorsan futottam,mintha az életemért futnék. Azért futottam! Vagyis akkoriban ezt beszéltem be magamnak. Ragaszkodtam az élet aprócska gyönyörüségeihez. Élni akartam,tehát futottam. Akárhányszor meghallottam a pince szót,a hideg szaladt végig a hátamon,mert ő jutott eszembe, s minden gondolatom centruma lett. Senki másra. Nem az ott lévõ érdekes,rég kidobált kacatokra; az anyukám által elrakott befõttekre;vagy a már nem használt játékaimra, melyeket már sosem veszek elő, mert a sarokban vannak. Közel hozzá. Egyedül rá tudtam gondolni, arra hogy ott van,s nekem oda kell menni. Féltem,hogy sosem térek vissza,magához láncol és sosem enged ki a pince homályából. A homály,mi a pince külön világa volt a maga lényeivel és vele. Ahányszor le kellett mennem, annyiszor borzongtam bele, gyökerezett földbe a lábam és rémülten kapkodtam a levegő után. Sosem akartam menni,kerestem a kifogásokat,de anyukám csak küldött és küldött. Nem tudta mennyire félek,nem volt vele tisztában, hogy ki van a pincénkben. A sötét alagsor legsötétebb pincéje, ahová lassan indultam, s még lassabban haladtam felé. Apránként szedtem össze belső plussz energiáim, s bíztattam magam,mint zsoké a lovát egy-egy futam alatt. Minden egyes lépcsőfok átugorandó akadálynak tűnt fel előttem, s egyre közelebb vitt hozzá. Negyvennégy akadály. Se több,se kevesebb. A harmincadiktól szinte már osontam. Halkan lopakodtam. Gondoltam, alszik, s így nem ébresztem fel. Imádkoztam,hogy aludjon,de ő sosem aludt. Bár ki tudja? Lehet a kulcscsörgésre ébredt fel. A kezem remegett,és a kulcscsomón lévő pár kulcs úgy csörgött, mintha száz pénzérmét dobtak volna le a földre. Óvatosan tettem be a zárba a kulcsot. Alig bírtam elfordítani. Elfordult egyszer, lassabban másodszor. A halk kattanás azt jelentette számomra,mint a pisztolylövés a futóknak életük versenyén. Felgyorsult minden. Berohantam, megragadtam, amit kellett és kifelé. Úgy becsaptam az ajtót, hogy az egész ház megtudta, én jártam lent. Hihetetlen sebességgel zártam be az ajtót, s hagytam magam mögött. Miközben rohantam fölfelé, arra gondoltam, hogy megint megúsztam. Nem számoltam a lépcsőfokokat. A szobámba futottam és a takaró alá rejtőztem. Bíztam benne, hogy ide nem jön. Nem is jött. Sosem hagyta el a pincét, viszont állandóan velem volt. Kísértett engem. Egyre nagyobb lettem. Minden változott, csak egy valami nem. A félelmem. Állandóan menekültem előle. Egyszer elhatároztam, nem fogok félni tőle, a legközelebbi alkalommal szembe nézek vele, s véget vetek ennek. Olyan volt az első alkalom, mint mikor a csajoknak egy „diszkós éjszaka”után azt mondom, „majd hívlak”, de sosem tárcsázok,szóval váratott magára. Halasztgattam a dolgot,de egyre többször kellett mennem. Egyre többször…
Egyik alkalommal más volt a helyzet. Magabiztos voltam. Határozott léptekkel haladtam lefelé. De mikor elértem a harmincadik lépcsőt, megint osontam. Ugyanazzal a gépies mozgással,mint addig. A negyvennegyediknél a lábam addig soha nem látott módon remegett. A félelem lett úrrá rajtam. Éreztem őt. Éreztem,hogy vár rám. Kicsiket léptem.nagyon kicsiket. Lábaimon súly volt. A rettegés súlya. Elviselhetetlen teher. A kulcs a zárba feszülve várta, hogy elfordítsam. Elfordítottam egyszer, kétszer. Tompa, néma kattanás, melyre nem tudtam berohanni, megragadni valamit és kirohanni…a kezemet a kilincsre tettem…lassan nyílt az ajtó…fényt vártam. Fénysugarakat,melyek előtörnek,mint az álmaimban oly gyakran szereplő mennyei ajtóból. Nem történt semmi ilyen. A homályon keresztül alig törtek át a fénysugarak. Beléptem. Ő ott volt. Mindig ott volt. A szeretett játékaimhoz közel. Nézett. Én is csak néztem. Nem bírtam megszólalni. Folyt rólam az izzadtság, ugyanakkor a hideg rázta dermedt testem. Néma volt. Hallgatag. Nézett azzal az állandó tekintetével, melyből nem sokat tudtam kiolvasni. Nem tűnt félelmetesnek, pedig az volt. Nagyon is az. Mindig is az volt, és az is marad. Sosem változik. Hirtelen megijedtem, és kirohantam. Becsaptam az ajtót. Nekidőltem. Menekülni akartam ,de nem tudom miért, visszaléptem, s az addig ridegnek tűnő szoba mintha megváltozott volna. Ismét szótlanul álltunk egymás előtt. Köszönni próbáltam,de először csak egy néma, üres betűhalmaz hagyta el kiszáradt torkomat. Nyeltem egy nagyot,és köszöntem egy „helló”-t, de lehet, hogy a „jó napot” megfelelöbb lett volna,mivel nem volt se idős, se fiatal.Inkább olyan örök! Pont olyan volt. Nem köszönt vissza. Arcizmai se rendültek. Beszéltem hozzá,próbáltam oldani a hangulatot. Majd a megismerés hosszú percei után felmentem, s már nem bújtam a takaró alá. Büszkének és bátornak éreztem magam.Kellemes érzés járta át a testem. A diadal mámorító érzése, mely azt is elfeledtette velem, hogy valaha féltem. Egy hét múlva nem számoltam a lépcsőket, nem osontam,nem görcsöltem. Pillangó szabadságából adódó könnyedséggel libbentem be a pincébe. Pillangó lettem a hernyóból. Pillangó. De nem volt ott. Értetlenül álltam a tények előtt. Kerestem. Szomorúan ballagtam felfelé. Számoltam a negyvennégy lépcsőfokot. Féltem,hogy nem láthatom újra. Azóta néha ott van,néha nincs. Nem tudom,merre jár. A múltkor borozgattam vele, bár ő sosem iszik. Csak én ittam. Beszélgettünk,hosszasan bészélgettünk…
Boldog voltam, mosollyal az arcomon mentem fel. Ám nem sokáig örülhettem, mert anyukám leküldött a garázsba. A garázs, melyben ott vannak ők. Ő is fél tőlük,őt is rettegésben tartják. Oda kellet mennem. A félelemmel teli garázsba, ahol egy ablak sincs. Semmi fény, semmi homály. Egyedül a sötétség, és ők!


Kezdőlap