Gyilkos a táncparketten

Előszó

Ez egy kitalált történet, kitalált szereplőkkel és eseményekkel. Minden a képzelet játéka, ám a képzeletünk saját énünk és öntudatunk sajátja, mely nem létezhet önállóan. Mi tápláljuk őt reménnyel, elfojtott vágyakkal, önzéssel, hiúságunkkal. Álmainkban és képzeletünkben önmagunk torz képét látjuk viszont, barátunkat, kedvesünket.
Az ember életében vannak meghatározó személyek és általunk gerjesztett események, melyek gátakat vágnak át, holtágakat alakítanak ki életünk folyómedrében. Ezek az emberek fontosak számunkra, személyük mágnesként hat ránk. Egy röpke pillanatra kibogozhatatlanul fonódik össze a két lélek. Azonossága miatt, vagy éppen ellenkezősége miatt fedezünk fel olyan dolgokat világunkban, melyek mellett elmentünk volna. Általuk más egyénné válva éljük tovább életünket sokszor anélkül, hogy tudatában lennénk annak, hogy mit is köszönhetünk nekik. Nekem most éppen a gimnáziumi magyartanárom jut eszembe, akitől tanulmányaim során a legtöbb elégtelen osztályzatot kaptam. Adott azonban valamit, amit nem akart adni, mégis megtette. Bizonyítási vágyat. Vágyat, mely arra sarkall engem, hogy ne legyek közönyös az irodalommal szemben, értsem, és ne csak halljam azokat a gondolatokat és szavakat, melyeket rég halott költőink és íróink mondanak nekünk, a múlt ködén keresztül.
Általában soha, senki sem megy oda ezekhez az emberekhez, hogy azt mondja; igen, köszönöm, hogy megtiszteltél a barátságoddal, megosztottad velem a legbenső gondolataidat vagy csak egyszerűen egy csipetnyi derűt csempésztél az életembe.
Ez a történet most róluk és nekik szól.

Angyal a múltból

Kora reggel van. Egy újabb nap, melyet át kell vészelnem valahogy. Álmosan kelek, ám megnyugtat a gondolat, hogy egy hét múlva már szabadságon leszek. Agyamban ott motoszkálnak a heti teendőim, melyeket még el kell végeznem. Gyűlölöm már ezt a hetet, most valahogy minden összejött és nincs egy szusszanásnyi szünetem sem. A cégnél mindenki egyetlen ideges hangyabolyként viselkedik, mindenki fáradt, nyugtalan, túlterhelt. A telefonom megint csipog a galériám alatt, jelezve, hogy már másodjára próbálom összeszedni minden energiámat ahhoz, hogy felkeljek és elinduljak a munkába. A telefonom ekkor már újra szundi üzemmódba kapcsolt és megint adott nekem öt percnyi haladékot, mielőtt végleg rászánnám magam az indulásra. „Na, haladjunk!” hangzik el általam a megszokott felkiáltás, amit reggelente a magam noszogatására szoktam elmondani. Felveszem kockás flanelingem, hozzá illeszkedő világos farmernadrágom. Nem mintha túlzásba vinném az öltözködést. Nagyon ritkán veszek magamnak új ruhát, és azt sem a legújabb divatirányzatnak megfelelően teszem. Talán lusta vagyok hozzá, talán csak nem szeretek beállni a sorba, vagy csak egyszerűen nem érdekel. A munkámból kifolyólag amúgy sem kell túlzottan kiöltöznöm. Informatikusként dolgozom, akik amúgy sem arról híresek, hogy öltönybe és nyakkendőben üldögélnek a számítógépük mellett miközben a párizsi divatházak oldalait nézegetik a világhálón. Magamra kapom bőrkabátomat és már kint is vagyok a lakásból, kezemben bőr aktatáskám, amit mindennap magammal hurcolászok, bár jobban belegondolva nincs túl sok értelme a dolognak, mert amúgy se veszek ki belőle semmit egész nap, de megnyugtató érzés, hogy nálam van. Amúgy is a megszokások embere vagyok, ki tudja, ha nem lenne a kezemben, félúton elfelejteném, hogy hová is sietek éppen. A lépcsőházba érve teszem zsebre a kulcsomat, amikor bosszankodva tapasztalom, hogy a telefonom megint otthon maradt. Gyorsan visszarohanok érte, majd újra nekivágok az útnak. Ezt majdnem minden induláskor eljátszom. Annak ellenére, hogy van mobiltelefonom, a legritkábban vagyok rajta elérhető. Általában a nadrágomban felejtem, amikor hazaérek, munka közben meg gyakran nem hallom meg. Ebben a mai világban már mindenki annyira fontossá vált, hogy nem engedheti meg magának, hogy eltűnjön egy kis időre. Aki nem elérhető telefonon, az már nem is ember. Engem Robi haverom beszélt rá, hogy tartsak magamnál mobilt, mert sosem tudott elérni. Szép lassan megszoktam, és manapság már hiányérzetem támad, ha nem találom a zsebemben. Engem is elért hát a huszonegyedik század információs robbanása, ami igen jól hangzik, de valójában ezekkel a kommunikációs eszközökkel szép lassan és biztosan elszigeteljük magunkat abban a biztos tudatban, hogyha szükséges, bármikor elérhető a másik. Időközben elérek a megállóhoz, ahol meglepő módon most nincs tömeg. Mióta megpróbálok reggelente beérni munkaidőben, azóta meglepődve tapasztaltam, hogy reggel még kevesebben utaznak, mint tíz óra körül. Úgy látszik, már nem divat pontosan elkezdeni a munkát. Ez engem most kimondottan megnyugtat. Felszállok a buszra. Amíg utazom, a szemem végigsuhan a többi utason. Ismeretlen arcok tekintenek rám vissza. Mióta nem villamoson, hanem buszon utazom, sose találkozom kétszer ugyanazzal az emberrel. Ahogy azonban jobban körülnézek, megakad egy lányon a szemem. Ahogy jobban megnézem, beugrik, hogy már tegnap reggel is láttam. Ismerős valahonnan az arc, de nem nézem sokáig, kerülöm a tekintetét, emlékeztet egy osztálytársamra, de nem vagyok biztos benne. Még két megálló és leszállok. A lány is leszáll, majd hátrafordul és mosolyogva kérdi:
-Szia, hogy vagy?
Tehát mégis ő az, sejtettem, de nem tudtam. Most már egy kicsit bánt a dolog, hogy nem mertem megszólítani a buszon, de mintha misem történt volna, a kérdésére kérdéssel felelek:
-Szia, tényleg te vagy? Láttalak már tegnap is, csak nem voltam biztos benne, hogy te vagy az.
Örülök a találkozásnak, jó látni. Mintha tegnap találkoztunk volna utoljára, pedig már három év is eltelt a legutóbbi osztálytalálkozó óta. Amíg én a viszontlátás öröméből ocsúdok, ő már újabb kérdést szegez nekem:
-Itt dolgozol valamerre?
-Igen, itt a belvárosban, a Városház utcában Sloxoloro-nál vagyok rendszergazda, és te mit csinálsz?
-Ennél az újságnál vagyok. – mondja, miközben megmutatja a kezében tartott újságot.
Amikor legutóbb találkoztunk, akkor éppen egy fotóiskolába járt. Örülök, hogy azzal foglalkozik, amit szeret csinálni. Millió kérdésem lenne még, de már az aluljáróban vagyunk, ahol elkanyarodik a metró felé. Gyorsan elbúcsúzunk.
-Még reggelente összefutunk – fordul még vissza, miközben már a metró lejáró felé igyekszik.
Én már nem szólok semmit, csak a fejemben hallom még az utolsó kimondatlan mondatot.
-Remélem.
Furcsa dolgok ezek, egyetlen véletlen, röpke találkozás mennyire meg tud színesíteni egy szürke reggelt. Már felértem az aluljáróból, és könnyed léptekkel haladok a munkahelyem felé. Egy egyszerű találkozás valakivel, akivel régen sokszor, nap mint nap találkozik az ember. Mégis ilyenkor előtörnek a rég elfelejtett, vagy elfojtott emlékképek, érzések, hangulatok. Kézzelfoghatóvá válik az idő megfoghatatlan fonala. Egy régi találkozás jut most erről hirtelen az eszembe, mely, most már utólag biztosan állíthatom, más emberré formált.

A furcsa páros

Régen történt, jó pár éve. Gimnáziumba jártam. Harmadikos voltam, és többnyire a kisföldalattival közlekedtem nap mint nap. Akkoriban az iskola mellett számítástechnika órákra is jártam délutánonként. Ilyenkor majdnem az egész napomat a föld alatt töltöttem. Reggel suliba be, egykor haza, háromkor vissza, este haza. Nem volt valami kellemes nap. Az egyik nap hasonlóan egyhangúan indult. Fáradtan utaztam az ajtónak támaszkodva, amikor elém lépett egy nagytermetű ember, és kedélyesen rám köszönt. Én fáradtan néztem az elém tornyosuló emberre. Elsőre nem is tudtam hová tenni az arcot. Nagydarab ember volt, fején baseball sapka, amely egy nullás géppel lenyírt fejet takart. Ha nem vigyorgott volna, miközben megszólított, akár meg is ijedhettem volna az elém táruló látványtól. Ahogy agyam kezdett ébredni a révületből, megismertem az illetőt. Norbinak hívták és általános iskolai osztálytársam volt, akivel ráadásul még óvodába is együtt jártunk. Már nagyon régen nem láttuk egymást, hogy miért, azt nem tudnám most megmondani. Csak pár szót váltottunk. Megadta a mobilszámát, én elmondtam, hogy még ugyanott lakom, mint eddig és a számom is változatlan, majd mindketten mentünk a magunk útján. Ő mondta, hogy hívjam fel, ha gondolom, és elugrunk valahová, meginni valamit, vagy biliárdozni egyet. Az ember ilyenkor nagyon közhelyes tud lenni. Persze, hogyne, majd hívlak, persze, elugrunk valahová, beszélgetünk a régi időkről, aztán ahogy eltűnik az illető a szemünk elől, visszaránt minket a jelen, és már eszünk ágában sincs beszélgetni valakivel, szembenézni a múlttal, újra átélnünk mindent, ami akkor történt. Átélni sok sérelmet, hogy néhány kellemes dolgon derüljünk egyet. Nem is lett volna folytatása a dolognak, ha fél év múlva nem jelentkezik Norbi újra. Telefonon hívott, én éppen az államvizsgámra készültem, és minden délelőtt a jegyzeteimbe bújva éltem a vizsgára készülők megszokott remeteéletét. Éppen valami gondja volt a gépével, és még emlékezett rá, hogy én valami hasonlóval foglalkozom. Az informatikus már csak ilyen, furcsa kütyükkel meg valami hasonlókkal foglalkozik egész álló nap, miközben valami olyan oltári marhaságon töri a fejét, ami másnak akkor sem jutna eszébe, ha éppen negyven fokos lázzal fetrengene egy eldugott dél-afrikai falucska varázslójának a kunyhójában. Valami vírusprobléma volt, ha jól rémlik. Hogy miért pont én jutottam az eszébe, sose fogom megtudni, de végül is nem lényeges. A vírust nem sikerült eltüntetnem, mert mielőtt hozzákezdhettem volna a feladathoz, a vírus aktivizálta magát és törölt mindent. Egyetlen napon múlott a dolog, de hát a vírusok már csak ilyenek. Aztán egyre többet hívogattuk egymást. Én akkoriban általában otthon ücsörögtem, nem nagyon jártam sehová. Norbi aztán áthívott párszor, elugrottunk biliárdozni, vagy egy kocsmába a többi haverjával. Norbi nem dolgozott, mióta elvégezte az általános iskolát. Akkortájt nem nagyon csinált semmit. Szerettem hozzá felugrani, mert mindig történt nála valami. Egy biztos, sosem volt egyedül, mindig volt nála legalább két ember. Sajátos kis központként működött. Egy kis világ a nagyvilágban, egy kis sziget a káosz és rohanás tengerében. Ha még ehhez hozzájárult volna egy nagyobb pénzösszeg, és egy luxuskörnyezet, akkor Norbit bátran nevezhetném életművésznek. Biztos pontként szolgált, akit bármikor bármivel fel lehetett hívni, bármiről el lehetett vele beszélgetni, vagy csak egyszerűen felállítani hozzá, és figyelni a körülötte zajló eseményeket. Sokakat talán bosszantott az, hogy nem foglalkozik vagy emészti magát olyan nagy horderejű kérdésekkel, mint például a továbbtanulás dilemmája, a karrierépítés vagy a családtervezés. A világ, melyben élt, megfelelt számára olyannak, amilyen volt, és nem kívánta kifordítani azt sarkaiból. Sok meghatározó emlékem fűződik ahhoz az időhöz, mint például az első igen komoly és sárga földig történő lerészegedésem és még sok más egyéb. Ő mindig ott volt az események központjában, ivott, de nem részegedett le, figyelt mindenkire. Ha ott volt, akkor ott volt velem a biztos tudat, hogy épségben és biztonságban fogok hazajutni, bármi is fog történni az elkövetkező órákban.

Hirtelen a szemem jobb sarkában egy autó jelenik meg. Talán oda kellene figyelnem, mielőtt elcsap valami az úton. Egyszer úgyis besétálok egy villamos alá, míg a gondolataimba merülök. Lassan beérek az épületbe. Még egy kanyar, két üvegajtó, egy-egy tolni felirattal. Bal kéz zsebbe, beléptető kártya elővesz, köszönés a portásoknak, halk csippenés, kapu beenged, egy balkanyar, páternoszterbe be, futó pillantás a portás helyiségben ülő Mónira. Fülén telefonkagyló, mint általában mindig így reggeltájt. Pillantásunk találkozik egy pillanatra, egy-két csilingelő szófoszlány eljut még hozzám, melyet a telefonkagylónak szánt, majd eltűnök a páternoszter sötét alagútjában. A folyosókat betölti a neoncsövek álmosító sárga fénye. Én most is elolvasom a páternoszter falára felfirkált buta feliratokat, melyeket sosem akarok elolvasni, majd kilépek a második emeleten.
Egyébként körforgó-személyfelvonó a hivatalos elnevezése, amin mindig jókat derülök, amikor elolvasom. Végigmegyek az üres folyosón, és benyitok a szobába, illetve benyitnék, mert a beléptető ajtó csippanásakor az ajtó nem nyílik, ami miatt egyszerűen lepattanok róla. Úgy látszik Kati van bent, konstatálom a tényt. Pár másodperc csak és hallom, hogy fordul a kulcs a zárban, én pedig megint odatartom a mágneskártyát a beléptetőhöz, amely most beenged.
-Szia Kati!
-Szia –hangzik az álmos válasz.
Elindulok a helyem felé, miközben elhangzik a szokásos kérdés, amit ilyenkor fel szoktam tenni annak, aki éppen ébren van ilyenkor a szobában.
-Mi a helyzet, történt valami?
Választ nem kapok, bár túlzottan nem is számítottam rá. Leteszem a táskámat a fal mellé, majd leveszem a kabátom. Letelepedek a gépem elé, bekapcsolom a monitort, majd belépek rá. Elindítom rajta azt, amit el szoktam indítani.
-Egész este volt valami zűr. Folyamatosan mindenki engem hívogatott.
-Aha, az jó.
Csak most nézek rá Katira, látom, ahogy kócos hajjal, teszi rendbe az ágyat, majd álmosan leül a székére. Most kezdem csak értelmezni a szavait, és próbálom korrigálni a sajátjaimat.
-Miért, mi történt?

Az örökké első…

Katalin, Katika, Kati, Tücsike, hívhatjuk sokféleképpen. Nekem marad egyszerűen Kati. Az a Kati, akivel kezet fogtam az első munkahelyemen, az első munkanapomon. Sok első dolog történt velem azokban a napokban. Első alkalommal váltam a családom egyenrangú tagjává. Első alkalommal indultam el valahová, ahol már csak magamra számíthattam. Első alkalommal mentem fel azokon a lépcsőkön keresztül, abba szobába, azok közé az emberek közé, akik között meg kellett mutatnom mindenkinek, hogy képes vagyok elvégezni olyan dolgokat, amelyeket ők végeznek. Tisztán emlékszem azokra a napokra, amikor körbevezettek, mindenkinek bemutattak. Itt már nem voltak tanárok, akik egyengették az ember útját, megmondták, hogy mit, hogyan tegyek. Alapvetően ügyfélszolgálati munka volt. Segíteni kellett másokon, telefonon keresztül. Technikai tanácsokat adtunk ahhoz, hogy egy, tőlünk több száz méterre lévő számítógép úgy működjön, ahogy azt a tulajdonosa szerette volna, és fel tudjon kapcsolódni az Internetre. Ehhez persze igénybe kellett venni a telefon másik végén üldögélő, általában mérhetetlenül türelmetlen, és nem kevésbé ideges illetőt. Ha egyszerűen akarunk fogalmazni, akkor buta embereket kellett rábírni, hogy végezzenek el számukra értelmetlen feladatokat, hogy felkapcsolódjanak egy olyan hálózatra, amelyet nem ismernek, és nem tudnak használni. Érdekes munka volt, legalábbis egy ideig. Tőlem nem állt távol ez az egész. Akkoriban már a teljes haveri körnek nyújtottam ilyen jellegű segítséget, tehát volt már benne rutinom, és ezt ráadásul még meg is fizették. Igaz, hogy soha többé nem végezném ezt a munkát, de hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem élveztem. Amikor sikerült megoldani valakinek a problémáját, az nagyon nagy sikerélményt jelentett. Amikor halottam a vonal másik végén lévő embertársam megkönnyebbült hangját, az nagyszerű érzéssel töltött el. Ilyenkor egy kicsit el tudtam képzelni, hogy mit érezhet az az orvos, aki megmenti valakinek az életét, kideríti a betegség okát, meglátja azt, amit más nem lát meg. Nincs annál szebb feladat, mint elhitetni valakivel, hogy képes arra, hogy meg tud oldani valamit, amihez nem ért, és aztán be is bizonyítani azt, miközben fogom a kezét és vezetem valamerre. Persze a legtöbb ügyfél nem ilyen volt. A legtöbben csak azért telefonáltak, hogy bántsanak minket. Kiadják a dühüket, ordibáljanak valakivel, mert mondjuk a főnökükkel, vagy az élettársukkal nem mertek volna. Sokan használtak minket pofozózsáknak, akiket nyugodtan lehet bántani, sértegetni, nem kell szemünkbe néznie. Sokszor elgondolkodtam akkor valamin. Vajon a világ gonosz, vagy csak mi keserítjük meg egymás életét ebben a világban? Miért érzi mindenki feljogosítva magát arra, hogy egy szolgáltatás igénybevételével úgy bánjon más emberrel, ahogy még egy állattal sem tenné? Mert veled is így bánnak? Egyvalamire azért jó volt a dolog. Megtanultam bánni az emberekkel, tudtam, hogy kivel hogyan kell beszélni és bánni.
Mint mondtam sok első dolog történt. Először mentem ki ebédszünetben ebédelni Lacival és először mentem munka után sörözni a kollegákkal. Először láttam, hogy mi jó és mi rossz, min kéne változtatni. Amikor mindezt jeleztem, akkor először tudatták velem, hogy ehhez tulajdonképpen semmi közöm, és ha nem tetszik, az a saját egyéni problémám. Első alkalommal hívtam ki magam ellen a sorsot, amikor olyan embert bántottam meg, aki sokkal komolyabban bántódhatott volna meg, mint azt tette, és szintén első alkalommal tapasztaltam, hogy bizonyos apró részletek változásához én is hozzájárultam valamelyest.
Újra felidéződik bennem az a kép, amikor ott állok Katival szemben, miközben bemutatkozom neki, és örömmel állapítom meg magamban, mint első megnyugtató tényt az akkori reménytelen helyzetben, hogy ilyen szép kolleganőm még nem volt.
Ekkor felpattant az ajtó.
-Sziasztok! Megyünk enni?

Gyorsétterem, gyorskocsi, miegymás

Hirtelen riadtam fel az emlékezetem gyártotta világból. Laci jelent meg az ajtóban, aki éppen szabadságát tölti, de ez egyáltalán nem szegi kedvét attól, hogy néha benézzen cd-t írni.
-Helló! Hát te?
-Éppen a városban jártam, és gondoltam, beugrok. Félelmetes, mióta szabadságon vagyok, egész nap rohangálok a városban és a cipőboltokat járom.
-Cipőt akarsz venni?
-Nem, csak körbenéztem. Kati, kilátszik a hátad.
Kati már nem veszi a fáradságot, hogy bármilyen reakciót is mutasson Laci felé, amikor ilyen megjegyzéseket hall tőle. Néha még egy kis mosoly, de már csak az is futólag, de ma úgy látom az se. Laci évek óta piszkálja már Katit, persze csakis a jó szándék vezérli, amikor ilyen megjegyzéseket tesz. Legalábbis azt hiszem. Persze ez hosszú távon elég elviselhetetlen lehet Kati szemszögéből. Amikor Kati magas talpú cipőben járt be, akkor ő elejtett egy bájos megjegyzést, miszerint ekkora talp után már súlyadót kellene fizetni az önkormányzatnál. Persze ugyanilyen gonddal követi figyelemmel Kati összes öltözködési szokását.
-Na menjünk Mekibe!
Felállok a gépem mellől, lassú mozdulatokkal felveszem a kabátom és az övtáskát, amit körülbelül fél órája vettem le magamról.
Kifele menet még megkérdezzük Katitól, hogy kér-e valamit, de már fülén ott a telefonkagyló és csak legyint nekünk. Páternoszteren le, portán ismét egy futó pillantás Mónira, aki éppen kacag valamin, azon a kedves módon, ahogy kacagni szokott valamiken.
Ahogy a gyorsétterem felé megyünk és kibeszéljük, akiket ki szoktunk beszélni, egy kicsit panaszkodunk egymásnak a munkahelyi dolgokról, majd áttérünk más vizekre. Csapongunk a témák között, ami Lacinál nem nehéz. Gyakorlatilag bármiről tudok vele beszélgetni, ami nálam nem kis teljesítmény. Általában nagyon sokáig tart, amíg valakivel úgy tudok beszélgetni, hogy ne arra kelljen gondolnom, hogy mit fogok mondani a következő pillanatban. Most azonban egyszerűen csak hallgatom, amint elmeséli legújabb esetét a kocsijával kapcsolatban, vagy hogy járta be a várost, miközben valamit keresett, és amikor megtalálta, rájött, hogy nincs is szüksége ilyenre. Én eközben csak figyelek, és jókat röhögök az egészen.
Lacival szintén az első munkanapomon találkoztam. Gyakorlatilag folyamatosan szórakoztatott minket a szobában, miközben összevissza beszélt mindenfélét. Minden délben kiugrott a McDonalds-ba, Egyik nap mellészegődtem. Akkor jártam először gyorsétteremben. Már nem tudom, hogy pontosan miről beszélgettünk, de tulajdonképpen teljesen mindegy.
Sokféléről mesélt aznap. Mesélt a sportkocsijáról, előadta a tíz év alatt felhalmozódott, legjobb munkahelyi történeteket.
Amikor belépünk az étterem ajtaján, már a hajnövesztő szerről mesél, amit Németországból hozatott, de nem meri szedni, mert elég erős mellékhatásai lehetnek.
-Akkor ne szedjed.
-Na igen, de lehet, hogy segítene. A doktornő szerint csak pár embernek nőtt meg a melle, miközben beindult a tejelválasztása.
-Igen, ez megéri a kockázatot.
Az étterem megint dugig van, olasz turistákkal. Megrendeljük a szokásosat. Ahogy leülünk, megszólal a telefonom. Pontosabban megrezzen a nadrágom zsebében, amitől úgy összerezzenek, hogy majdnem beborítom Lacit félliternyi kólával.
-Igen?
-Csá, Rob vagyok, mennék a cd-kért!
-Milyen cd-kért? – kérdem bután, miközben tömöm arcomba a sült krumplit majonézzel.
-Amit múlt héten kértem, fél óra és ott vagyok.
-Ja, azokat a cd-ket. Gyere, de még nem írtam meg. Mik is voltak azok?
Röhögés a telefon másik oldaláról. Miután Robi elsorolja a listát, már tisztán emlékszem, hogy teljesen megfeledkeztem ezekről.
-Ja, jó, megoldjuk, gyere.
Leteszem a telefont, majd folytatom tovább a megkezdett sajtburgeremet. Körülnézek az étteremben, amely zsúfolásig van töltve emberekkel. Az egyik asztalnál megpillantok két fiatal lányt. Figyelem a két lányt, ahogy egymással szemben ülve esznek. Nem tudom miért, de valami megfoghatatlan nyugalmat sugároznak. Később veszem csak észre, ahogy kezükkel számomra érthetetlen jeleket mutatnak egymásnak. Két szép arcú, törékeny néma lány. Egy kis időre magukkal ragadják a tekintetemet. Egész nap el tudnám nézni őket, ahogy tudomást sem véve a világ nyüzsgéséről és zajáról ott, abban a pillanatban csak egymás számára léteznek. A reggeli találkozás jut most hirtelen eszembe.
-Kit láttál?
-Senkit, csak azt a két lányt a hátad mögött.
-Jók az áruk – konstatálja Laci hátrafordulva, félhangosan.
Most kivételesen nem áll fenn a veszélye annak, hogy az illető meghallja.
-Milyen lehetne leélni egy életet egy néma nővel?
-Csendes.
Ezt szeretem Laciban, nem kombinálja túl az élet dolgait.
-Persze, a szomszédok nem panaszkodnának, az biztos. De milyen lehet felébredni egy ilyen nő mellett az ágyban, hangtalanul, csendesen? Csak figyelnénk egymást, minden jellel tudatnánk valamit a másikkal. Egy egyszerű mosoly, ki nem mondott szavak. A világ pedig megszűnne létezni körülöttünk.
-Egyszer felvettem egy stoppos csajt, az se szólt egy szót se, pedig az is jó áru volt.
-De most komolyan.
-Komolyan nem szoktam ilyen hülyeségeken gondolkodni.
-Igazad van, jók az áruk.
Lassan a menü végére érek, és zárásként áttérek a fagyira.
-Reggel találkoztam egy volt osztálytársammal.
-És?
-Semmi és, beszélgettünk egy kicsit, de csak röviden, mert csak a leszállásnál köszönt rám.
-Miért nem szólítottad meg előbb?
-Mert nem voltam biztos benne, hogy ő az, pedig tegnap is egy buszon jöttünk.
-Na, és?
-Csak mondom, hogy találkoztunk. Úgysem fogunk összefutni még egyszer.
-És, jól néz ki?
-Igen, de nem ez a lényeg. Helyes lány volt, bár szinte alig váltottunk két szónál többet egymással.
-Aha, értem.
-Mit?
-Mikor futsz vele megint össze?
-Mit tudom én. Nincs jelentősége, csak mondom, hogy összefutottunk. Végül is nagyon régen nem láttam, és jó volt újra látni.
-De jó az áru?
-Jó az áru.

A szervező

Mire visszaértünk az étteremből, Kati már elment. Laci se maradt sokat, csak még kiírt pár cd-t. Csak az járt az eszemben, hogy túl kell élnem még ezt a pár napot, mely a szabadságomig még hátra van, bár a nap előrehaladtával ez egyre kilátástalanabbá vált. A helyzet akkor vált teljesen reménytelenné, amikor kiderült, hogy itt kell lennem a másnap hajnalban tartott szünetmentes tápellátó egység beüzemelésénél. Úgyhogy, amikor elolvastam a körlevelet, miszerint az utolsó nap még tartanak egy dolgozói fórumot, afféle agymosási célzattal, már csak röhögtem az egészen.
Megcsörren a telefon. Ki lehet? Újabb ügyfél? Nem, Robi érkezett meg. Persze megint rohan valahová, mint általában szokott. Gyorsan elkezdem megírni a cd-it.
Régen egyáltalán nem volt az a rohangálós fajta. Mellette mindig nyugodt volt az ember. Talán a nagy termet teszi, nem tudom, de mindig is az volt a tapasztalatom, hogy egy nagy ember általában nyugodt, nem kapkod, és nem bosszantja magát mindenféle apróságon.
Robit Norbi révén ismertem meg. Mint általában, ott ültünk Norbinál, és ültünk a számítógép előtt, vagy csak ültünk a szobában, miközben beszélgettünk valamiről. Egy spontán kártyaparti gondolata vetődhetett fel, vagy csak kevesen voltunk éppen, már nem emlékszem tisztán. A lényeg, hogy Robi neve már többször felvetődött, mint az az ember, aki ha társaságba kerül, azonnal kitalál valami játékot. Akkor ismertem meg. Felugrott, és tíz perc múlva már hatalmas röhögések közepette kártyáztunk. Persze akkorra már az én hírem is eljuthatott hozzá, mint az az ember, akit bármilyen számítógéppel kapcsolatos gonddal fel lehet hívni, mert mindent megold, de csak szigorúan nyolc óra nulla, nulla percig. Mint utóbb kiderült, ezt sokáig nem értette. Most így utólag visszagondolva, már én sem. Persze Robinál is megvoltak a megfelelő házi szabályok, amit be kellett tartani. Emlékszem, amikor Norbival először mentünk fel hozzá. Akkoriban a nagyszüleinél lakott, és nem lehetett hangosan beszélni a szobában. Utólag visszagondolva nem lehetett egyszerű látvány, amikor három ember, köztük egy borostás arcú, baseball sapkát viselő két métert súroló, egy két mázsát közelítő, fotelben terülő, illetve egy szálkavékony emberke áhitattal körbeül egy számítógépet a sötét szoba egyik sarkában, miközben suttog. Akkor még nem igazán merült bele a számítástechnika kusza világába, de már jó úton volt felé. Egy régi Wartburg kocsival és egy haverjával házaltak ruhákkal. Emlékszem, amikor először csodálkozott rá valamire, amit sikerült a gépén megcsinálnia. Mostanában már néha ő ad tanácsot nekem. Ilyenkor egy kicsit büszke vagyok magamra, talán van valamennyi részem abban, hogy így alakult a dolog. Persze lehet, hogy csak becsapom magam, de nem számít.
Közben elkészülök a melóval, és leviszem neki. Gyors köszönés, pár keresetlen szó a legújabb játékkal kapcsolatban felmerült kérdésekre, majd vissza a gépemhez.
Még három nap, három nap, csak ez jár a fejemben. Időközben beérkezett Kati váltótársa is, aki éppen végső elkeseredettségében mormol valamit a bajsza alatt. Úgy látszik nem csak én játszom túlélésre ezen a héten. Ez azért megnyugtató.
-Mi a gond Fodi?
Bárcsak ne kérdeztem volna meg, de most már késő. Kénytelen vagyok végighallgatni egy túlterhelt operátor pillanatnyi gondjait. Próbálok együtt érezni vele, de most gondolatban még távolabb került a szabadság megkezdésének pillanata. Megpróbálom kizökkenteni Fodit a rossz lelkiállapotból.
-Büfé?
Ez is rossz ötletnek bizonyul, de legalább megpróbáltam. Én azonban elindulok az ajtó felé, de elkéstem. Az felpattan, mielőtt kijutottam volna.
-Áh, jó hogy itt vagy.
A főnököm az, ha így kezdi, akkor már minden elveszett.
-Összeállítottam az operátorok teendőit katasztrófa esetére.
Vehetjük ezt az esetet is annak?
-Az jó.
-Van azonban egy kérdés, ami nem hagy nyugodni.
Csak egy? Boldog ember.
-Szerinted, ha egy AAP eszköz az AOP gépterem 3-as szektorában tönkremegy, akkor az AAP operátor hogyan tudja kicserélni az eszközt, és kit értesítsen, ha azt nem az AAP üzemelteti?
Szünetet tartok, miközben végigpillantok rajta. Ez az ember egy hónapja még egy boldog családapa volt, mielőtt idekerült osztályvezetőnek. Vajon hol szúrta el? Viszont jó tudni, hogy valaki odafigyel a fontos részletekre.
-Pontosan azt, amit akkor tenne, ha ez az MOP gépterembe történt volna.
-Aha, ok, akkor ezt hozzáfűzöm a dokumentumhoz, mielőtt felraknám az anyagot az Intranetre a dokumentumtárra.
Mi történhetett volna, ha ez az információ nem kerül fel az Intranetre? Viszont ha már itt van, akkor én is nekiszegezek egy kérdést.
-Tényleg, azzal az ügyféllel sikerült már tisztázni, hogy ki lesz a kapcsolattartója, mert már hetek óta készen áll a gépe?
-Húú, arra még nem volt időm, de felírom a füzetembe, és feltétlenül írok egy levelet az ügyfélmenedzserének.
Tényleg beírja. Én a helyében kiadnám majd azt a füzetet, „Valósítsuk meg álmainkat” címmel.
-Fodi, jó hogy itt vagy…
Gyorsan kimegyek a szobából, miközben még egy együtt érző pillantást vetek az áldozatra. Még három nap. Miután megjárom a büfét, ahol már semmi ehetőt sem tudok vásárolni az amúgy is szűkös választékból, megújult lendülettel vetem bele magam a munkába. Lelkesen veszem sorra a héten még hátralévő, feladataimat. Ahogy haladok előre a feladatokkal, egyre több, számomra befolyásolhatatlan tényező állja az utamat. Pár órányi reménytelen küzdelem után, aminek megkoronázásaként elolvasom a körlevelet, miszerint a cég a közeljövőben kiemelt figyelmet fog fordítani arra, hogy a dolgozói karrierlehetőségeit előre mozdítsa, belátom, hogy ez nem fog menni. Az ajtó ismét felpattan.
-Mi a helyzet, emberek?
Megérkezett az egyik rendszergazda a szomszédból. A kérdés hallatán mindketten belekezdünk a helyzet reménytelenségének ecsetelésébe, miközben ő leül egy székre. Egy percnyi szünet.
-És egyébként mi a helyzet?
Lassan kezdem azt hinni, hogy direkt csinálja.
-Mikor megyünk enni?
-Részemről bármikor indulhatunk.
Tíz perc múlva már az épület előtt állunk, hogy elinduljunk valamerre enni. Ez persze nem egyszerű feladat. Látszólag nem tűnik annak, de mi azzá tesszük. Röpke tízpercnyi tanakodás után kompromisszumra jutunk a helyet illetően. Ma éppen a legtávolabbi helyre esett a választásunk. Végül is mindegy, csak el az épület közeléből. Ez egy határozottan üde színfoltja szokott lenni a munkanapnak Néha elgondolkozom rajta, hogy egyáltalán bejönnék-e, ha ez nem lenne. Ilyenkor folyamatosan mindenki panaszkodik mindenre és mindenkire. Tudjuk, hogy ettől nem változik semmi, de legalább kiadtuk magunkból.
Ákos fordul hozzám.
-Tényleg, holnap este indul a szünetmentes átállítás?
-Ja, azt hiszem igen. A sörözés is holnap lesz, nem? Kiderült, hogy hol és mikor?
-Persze. Itt lesz a közelben, hatkor, majd onnan visszajövünk, amikor kezdődik az átállás.
-Az jó.
Legalább lesz valami értelme holnap felkelni.

A kiszámítható kiszámíthatatlan

Másnap reggel korán ébredtem. Reménykedtem abban, hogy ma ismét összehoz a véletlen azzal, akivel előző két nap. Azonban megpróbáltam csalni egy kicsit. Megpróbáltam pontosan ugyanúgy és ugyanakkor csinálni mindent, mint tegnap, hátha ezzel megtéveszthetem a sorsot. Persze van egy egyszerűbb magyarázat is. Tegnap is később indultam el és ma is későn sikerült összekapnom magam. Mostanában nem tudom összeszedni magam reggel. Ugyan sikerül a második ébresztésre rászánnom magam az ágyból való felkelésre, de ez a sikerélmény annyira elbizakodottá tesz, hogy bekapcsolom még pár percre a televíziót, ahol ilyentájt az Össztűz műsorát szoktam látni. Nem mintha szeretném a műsort, csak éppen, mulatságos látni azt a sok embert, amint rezzenéstelen arccal állítja valamiről a szöges ellentétét. Persze mindenkinek igaza van. Erről mindig egy vicc jut az eszembe, amikor a falu bíróságán a főbíró megállapítja, hogy mindkét panaszosnak igaza van, miután meghallgatta mindkettőjüket. Ekkor azonban közbeszól az írnok, aki nehezményezi, hogy mind a két félnek nem lehet igaza. Erre odafordul a bíró a jegyzőhöz, ránéz, és végtelenül bölcs hangon megjegyzi. Igen, magának is igaza van. Most is igaza van az illetőnek, akitől éppen most kérdezett három ember háromfélét. Végül is én igazat adok a riportalanynak. Ott áll három feltörekvő újságíróval szemben, akik mérhetetlenül büszkén húzzák ki magukat, mikor felteszik, a négyszeresen összetett mondatból álló kérdésüket. Igen, ezek tudnak kérdezni. Igaz ugyan, hogy már a kérdés feltevésével tudatják az illetővel, hogy nem tartják többre őt egy lábtörlőnél, de akkor is tudnak. Ezek után adja meg az alany ezeknek ezt a kéjt, hogy bezavarja magát a málnásba? Ugyan, dehogy. Rezzenéstelen arccal, kicsit sértődött, ámde végtelenül magasztos módon kell az illető arcába hazudni. Elvégre nehogy már a befőtt tegye el a nagymamát. Mire kiszórakozom magam, természetesen már megint tíz perc hátrányban vagyok az ideálistól számítva. Nem baj, most kivételesen nem bánom. Talán pont az a tíz perc fog kibabrálni a sorssal. Elindulok kezemben a bőr aktatáskámmal, amely nélkül nem találnék be a munkahelyemre. Ahogy most azonban rápillantok, megfogalmazódik a kérdés. Miért ilyen borzalmasan koszos a táskám? Elhatározom, hogy majd délután áttörlöm, amit aztán elfelejtek megtenni, és általában valamelyik reggel sebtében törlöm át a küszöbről visszafordulva. Most sem sikerül elindulnom elsőre, a lépcsőházból még visszajövök, mert szokásomhoz híven elfelejtettem zsebre vágni a telefonomat. Amikor az utcán vagyok, ránézek az órámra. Jónak tűnik az időzítés. A megállóba érve körülnézek, de nem látom őt. Az egyik lány hasonlít rá, de sajnos nem ő az, ennek ellenére egy-két percig is eltart, míg erre rájövök. Nagyon nehezen tudok egy nőt felismerni. Ha máshogy fésüli a frizuráját már gondban vagyok. Elképzelem, amikor az asszony majd elmegy fodrászhoz, és amikor visszajön, én bemutatkozom neki. Miután lassú, megfontolt léptekkel körbejárom a megállót, gondosan végigmérve minden szóba jöhető jelöltet, rájövök, hogy ez ma nem jött össze. Persze az is igaz, hogy nem tudom, hogy ő itt szállt fel, vagy már fent volt, mikor felszálltam, mivel csak akkor ismertem fel, amikor már leszálltam. Konstatálom tehát, hogy ekkora barmot ritkán hordott hátán a föld, mint jómagam, és felszállok az első buszra.
Csalódottan utazom a buszon. Nem is értem, hogy miért volt olyan fontos ez az egész, végtére is nagyon régen nem láttam, amikor utoljára láttam, akkor sem jelentett számomra sokat. Végtére is csak egy volt osztálytársam, talán már asszony pár gyerekkel, egy férjjel, akit nagyon szeret, vagy csak gyerekkel, és egy volt baráttal. Nincs jelentősége, de akkor miért vált érdekesebbé az a tegnap reggel? De ha még össze is futottam volna vele, akkor sem történt volna semmi. Feltettünk volna pár kérdést egymásnak ez alatt a pár megálló alatt. Amíg beszélgetünk, én gondolatban már a következő percet éltem volna át, és ott ültem, vagy álltam volna mellette némán, miközben vigyorgok, mint a vadalma. Majd leszállunk, ő eltűnik a metró mozgólépcsőjén, miközben reménykedem benne, hogy talán összefutunk még egyszer.

Amikor az ésszerű nem ésszerű

Megérkezem a munkahelyem épületének üvegajtajához. Lendületes léptekkel érek el a páternoszterhez, ami éppen akkor kerül egy szintre velem. Közben gyors köszönés a portásoknak, mint reggelente, futó pillantás Mónira, akinek megint odanőtt a füléhez a telefonkagyló. Apró kézmozdulatokkal integetek neki, majd be a fülkébe. A fülke elsötétül, előttem újra az értelmetlen firkák. A fenébe, megint elolvastam. Lassan már kezd tetszeni. Amikor beérek a szobába, köszöntöm a szobában félálomban kószáló operátort. Megkérdezem, amit meg szoktam kérdezni, amire megkapom a választ, amit meg szoktam kapni. Ma elhatározom, hogy újult erővel rendbe rakom a függőben lévő dolgokat. Két óra intézkedés után belátom, hogy nem tudom rendbe rakni a függőben lévő dolgokat, amíg mások nem szeretnék hasonlóképpen rendbe rakni azokat.
-Büfé?
Halk csippenés az ajtó felől, amely felpattan. Elkéstem, főnök be.
-Jó, hogy itt vagy, pár dolgot meg kell beszélnünk, mielőtt elmész szabira.
Még két nap.
-Arról a rendszerről lenne szó, amiről múltkor beszéltünk, és annak a bővítéséről.
-Kap új gépet?
-Igen, de azt szeretném, ha az egész rendszer átköltözne erre a gépre.
Püff neki, pedig már azt hittem, hogy valamit simán rendbe tudok tenni. Túl szép lett volna.
Most megint meg kell győznöm valakit arról, ami mindenki számára nyilvánvaló, még annak is, akit meg kell győznöm.
-Miért kellene átmozgatni mindent? Ha szétszedjük a rendszert, akkor optimálisabb a terhelés. Ez a gép úgyis erre a feladatra van elkülönítve, nem?
-Igen, de túl nagy az erőforrás, hogy csak egy funkciót lásson el.
Már attól tartottam, hogy szakmai szempontokat fog felhozni, bár végiggondolva, ez eléggé meglepő lett volna. Hosszas győzködés után végül is az én megoldásom mellett maradunk.
-Tényleg, a raktárkezeléssel kapcsolatban mikor tisztázzuk a dolgokat? A múlt héten is fennakadás volt belőle, rendezni kéne már egyszer.
-Persze, persze, jövő héten leülünk minden érintettel, és tisztázunk mindent, fel is írom magamnak.
Új fejezet; „A huszonkettes csapdája”.
Főnök ki.
-Büfé?
Felmegyünk a büfébe az operátorral. A pultnál egy középkorú szőke hölgy ácsorog. Ránézek a kínálatra, ami három különösen gyanús külsejű szendvicsben merül ki. Átgondolom a dolgot.
-Egy literes dobozos üdítőt kérnék.
-Egy egész dobozt?
A kérdés egy kissé meglep, körülnézek, mit lehet tudni. Miután egy utolsó tanácstalan pillantást vetek az operátorra, igenlően válaszolok.
-Azt nem lehet.
Végétre is ne legyen telhetetlen az ember. Aki a kicsit nem becsüli, az ne menjen a büfébe, és ne kérjen literes üdítőt. Elindulunk visszafelé a szobába, ahol elolvasva a leveleimet találok egy körlevelet, amiben az egyik kollega szervezi a cég legközelebbi sportversenyére a csapatokat. Ahogy végigfutom a válaszleveleket, egyre világosabbá válik, hogy a cégnél egy teljes magyar olimpiai válogatott veszett el, de ugyanakkor vannak a cégnél olyan kollegák, akik időt és fáradságot nem kímélve tesznek ez ellen valamit. Ez megnyugtat, mi is lenne velünk nélkülük?

Sör, sztorik, megint sör

A nap többi része eseménytelenül telik el. Estefelé megérkezik Kati és Laci is, hogy innen menjünk a sörözésre a volt kollégákkal.
Este hat körül végre sikerül elindulnunk. Egy hónapja vetette fel a sörözés ötletét az egyik volt kollégánk a külön e célra létrehozott levelezőlistán. Hogy is szervezné meg egy csapat informatikus a sörözését? Természetesen úgy, hogy létrehoz egy levelezőlistát. Az ötleten azonnal kapott mindenki, végtére is egy sörözés mindig jó ötlet. Röpke egy hónapnyi sűrű levélváltás, és az egyik kolléganőnk alkalmi Excel táblájának kollektív kitöltése után már el is jutottunk a tényleges kivitelezésig. Még az anyavállalatnál dolgoztunk együtt annak idején, ami nem tegnap volt. Négyen vágunk neki az éjszakának. Előtte, balszerencsémre, még kitalálja az egyik ügyfelünk, hogy este elhelyezi a gépét nálunk. Miután teszek egy reménytelen próbálkozást arra vonatkozóan, hogy módosítsam az időpontot, rájövök, hogy kénytelen leszek megszakítani egy rövid időre az emlékek felidézését és visszaszaladni a céghez. Szerencsére a hely közel van, úgyhogy ez nem okoz túl nagy gondot. Öt perc gyaloglás után megérkezünk a helyszínre. A hely jónak tűnik. Már nagyjából együtt van a társulat, és örömmel tapasztalom, hogy többen jöttek el, mint az előző alkalommal. Lacival leülünk az asztal végére. Az arcok kicsit változtak, de nem sokat. Gyorsan körbekérdezzük, hogy ki, melyik környező Internet-szolgáltatónál helyezkedett el pillanatnyilag, majd vázoljuk a cégnél fennálló kaotikus állapotokat, miközben nagyokat röhögünk az egészen. Rendelek egy korsó sört, miközben hallgatom Lacit, aki éppen elmerül egy történetben. Átfutom az étlapot, de még nem akarok rendelni, megvárom az ügyfél jelentkezését. A terem addigra már megtelik cigarettafüsttel, de egyáltalán nem zavar, bár nem dohányzom. Mostanában amúgy sem igen fordult volna elő velem és mivel a baráti körömben mindenki dohányzik, már megszoktam. Egy óra múlva úgy döntök, hogy mégis rendelek valami kaját, mert nem valószínű, hogy az ügyfél gépe magához tér még ma este, és be tudja hozni, amikor ugyanis ránéztem, elég csúnyán festett a helyzet azon a gépen, amit nem old meg egy gyors hardvercsere. Rendelek hát egy cigánypecsenyét. Mire végzek a rendeléssel, Kati szól, hogy az ügyfél megérkezett a portára. Szólok hát a pincérnek, hogy ne kapkodják el azt a cigánypecsenyét, mert sürgős elfoglaltságom akadt. A pincér bólint ugyan, de kevés esélyt adok annak, hogy érti is azt, amit neki mondtam. Mindegy, úgysem szokták fél órán belül kihozni a rendelést. Elindulunk Katival vissza az épületbe. Gyors léptekkel haladunk az éjszakában. Tíz perc múlva már ott is vagyunk a tett helyszínén. Pár perc múlva az ügyfél is megérkezik, de nem az, akire számítottunk. Ezen már nem is lepődöm meg. Elhelyezem a gépét, majd együtt várakozunk, amíg életre leheli az ügyfél a cuccát. Párszor az órámra pillantok, nem mintha ettől történne bármi is. Azonban most mellém szegődik a szerencse, mivel most két hozzáértő ember ül a gépe előtt. Figyelem őket, ahogy a két srác, félszavak alapján kommunikálva egymással, tökéletes összhangban dolgozik a két gépen. Gyorsan végeznek, látszik, hogy régóta dolgoznak együtt.
Visszaindulunk hát a vendéglőbe.
-Furcsa dolog ez – szólal meg Kati, miközben gyors lépettekkel haladunk a megrendelt cigánypecsenyém felé.
-Micsoda?
-Az, hogy te és Ákos akkorra égtetek ki, mikorra elértétek azt, amit akartatok.
Kissé meglepett most ezzel a kijelentésével. Végül is nap mint nap találkozunk a munkahelyen, egy szobában dolgozunk pár méter távolságban, mégis most mondja ezt, amikor szapora léptekkel haladunk vissza a többiekhez. Ő nem az a nosztalgiázós fajta, már ahhoz is győzködnünk kellett, hogy egyáltalán eljöjjön. Pedig ő is kedvelte ezeket az embereket, tudom.
-Nem tudom, nem hiszem, hogy erről lenne szó, csak egyszerűen a cég változott ennyit, vagy csak most látunk olyan dolgokat, amit eddig nem láttunk.
Ez nem volt túl meggyőző, próbálok magyarázatokat találni, de aztán belátom, hogy igaza lehet. Ennyit változtam volna? Gondolatban megint végigélem azokat a napokat. Igen, határozottan állíthatom, hogy lehet benne valami. Furcsa dolog ez, amikor így visszahall valamit az ember. Az érdekes azonban az, hogy én mégis úgy érzem, hogy érdekel az ami a céggel történik. Nem hagy hidegen, ha valami bent történik. Ha nem érdekelne az egész, akkor tizenhat óra harminc perc nulla-nulla másodperckor eldobnék mindent, és angolos eleganciával távoznék. Azonban már valóban nem alszom nyugtalanul, ha tudom, hogy valami nem úgy működik, ahogy kéne, és nem írok több oldalas leveleket akkor, ha úgy érzem, hogy más nem úgy végzi a munkáját, ahogy kéne. Az utóbbiról akkor szoktam le, amikor a főnököm másodjára hangsúlyozta a velem folytatott megbeszélésen, hogy a cég működését ő tökéletesen el tudja képzelni akkor is, ha én már a munkámmal ehhez nem járulok hozzá. Talán túl sok volt már az utolsó figyelmeztetésből, a kínos négyszemközti megbeszélésekből, ahol sose tudhattam, hogy hogyan fogok kikerülni. Elfáradtam.
-Talán hagyni kellene az egészet.
-Úgy érted, megpróbálni máshol?
-Miért, szerinted más nagy cégnél nem ez a helyzet? Az egyik olyan, mint a másik. A világgal van baj. Ha karriert akarsz csinálni, akkor belerokkansz, ha mégis sikerül, akkor úgy telik el a fiatalságod, és a legszebb éveid, hogy nincs időd élvezni annak egyetlen percét sem. Ha pedig nem teszel semmit, akkor felkopik az állad. Régen mindig is a logikus dolgok vonzottak, de mostanában egyre inkább arra a megállapításra jutok, hogy sem a fizika, sem a matematika nem ad választ az igazán komoly kérdésekre. Talán írnom kéne. Vagy csak ülni egy belvárosi kávéház teraszán és röhögni az egészen.
Kati nem válaszolt, és én sem szóltam többet. Visszaérkeztünk a sörözőbe, ahol pár perc múlva már tálalták a cigánypecsenyémet. Ahogy azt ettem, még mindig Kati mondata járt a fejemben, és legszívesebben megköszönném, hogy kimondta.

Mi a Manó?

Körülbelül tíz felé járhatott az idő, amikor a pincér tudtunkra hozta, hogy jó néven venné, hogyha kérnénk a számlát, és gyors ütemben távoznánk a helyszínről. Persze ezt nem a viselkedésünk alapján kérte és nem csak tőlünk, hanem azért, mert szerette volna bezárni a helyiséget. Ezt, mondjuk sosem tudtam megérteni. Miért üzlet az, ha egy sörözőből a tulajdonos tíz órakor kiteszi a pácienseket, akik még csak félúton járnak a sárga földig történő lerészegedés igen fárasztó és nem éppen olcsó munkájában. Végtére is mindegy, már amúgy is indulnunk kellett volna vissza, hogy felügyeljük az áramátállást. Persze, az áram átáll nélkülünk is, de hát mit lehet tudni, jobb, ha biztosra megy az ember. Gyors búcsúzkodás után Ákosnak támad a mentő ötlete, miszerint meg kéne még látogatni egy másik helyet is, amúgy a köztes holtidő elütése végett. Elindultunk hát a másik helyre, ahol elmondása szerint pár helpdeskes már összeverődött. A mai nap már úgyis a múltnak való tisztelgés számára van fenntartva, ezért nem bántam a dolgot. Az új embereket már nem ismertem, de a pillanatnyi állapotomban ez egyáltalán nem zavart.
A hely zsúfolásig megtelt már emberrel, ami nem volt kis teljesítmény, mivel elég nagy volt a helyiség. Az egész termet átjárta cigarettafüst, a bár mögött a csaposlányok szorgalmasan csapolták a korsókat, üvegek koccantak össze csilingelve, amit néha egy-egy kacagás tarkított. Kerestünk egy asztalt. Én kértem egy pohár bort, miközben olvasgattam az asztalon heverő itallapfélét. A lapon „szex a házban” felirat felkeltette az érdeklődésemet, de utána elolvastam a teljes feliratot, ami valójában „Üdvözöllek a Stex házban” volt. Túl egysíkú lenne a gondolkodásom? Persze utólag végiggondolva az előzőleg kiolvasott szöveg előfordulási valószínűsége eléggé kicsi lett volna ezen a helyen. Addigra jó pár ember gyűlt oda. Pár helpdeskes, akik közül csak az egyiket ismertem arcról, és egy ember, akit ismertem ugyan, de nem volt sok öröm a dologban. Ő egy régi helpdeskes volt, akivel már nem dolgoztam a helpdesken, de dolgoztam vele együtt a cégnél. Érdekes viszontlátás volt. Ő már nem dolgozott nálunk. Érdekes figura volt, annyi szent. Erős hangja túlharsogta a teremből áradó zajokat, amihez még hozzáadódott némileg az elfogyasztott erjesztett italok hatása is. Kezdem úgy érezni, hogy mégis túl sok mára az időutazásból. A szavaiból kiderült, hogy pillanatnyilag is állást keres. Amolyan zűrös fazonnak lehet nevezni az illetőt, ebből kifolyólag igen gyakran változtatta a munkahelyeit. Neki semmilyen problémát nem okozott, hogy bármely napszakban, bárkit elküldjön melegebb éghajlatra. Ezt velem is megtette, méghozzá írásban. Persze akkoriban hozzá voltam szokva, hogy az ügyfelek naponta töltik ki rajtam a bosszújukat, mégis ő valami olyat vett el tőlem ezzel a levéllel, ami akkor nagyon fájt. Azokban az időkben jöttem el onnan, amikor ő odakerült. Akkoriban a cég éppen átalakulóban volt. Ez azt jelentette, hogy hivatalosan kiváltunk az akkori vállaltunkból. Mint később kiderült, ez is csak egy nagy átverés volt, de nem ez a lényeg. Akkoriban én már kezdtem elismert lenni a többiek körében. Ha valami gondjuk volt, odajöttek és én segítettem nekik, utána cseréltünk pár csoport- és osztályvezetőt, és lassan minden munkatársam kicserélődött. A szétválásnál sok nyitott kérdés volt, de én megpróbáltam odafigyelni mindenkire, már amennyire a beosztásomból telt. Akkoriban azonban azt éreztem, hogy megoldódnak bizonyos gondok, megváltozik minden, fontossá válik mindaz, amit mi végzünk, persze azt is tudtam, hogy csak úgy vívhatunk ki magunknak bármilyen elismerést, ha a legkomolyabban, hiba nélkül végezzük a feladatunkat. Igen, talán önkényesen kineveztem magam csoportvezetőnek, talán valóban többet képzeltem magamról, mint kellett volna, de mégis csak elfogadták a többiek ezt az állapot. Szerettem abban a csapatban dolgozni, mert minden baj és gond ellenére egy jó kis csapat volt a mienk. Amikor átkerültem operátornak, a többiek együtt örültek velem, legalábbis én így éreztem. Aznap, amikor átkerültem az új beosztásomba, otthagytam a szívemből egy darabot, azonban csak az járt a fejemben, hogy jobban fogom végezni azt a munkát, mint azt az előző operátorok végezték. Lacival és Katival mi lettünk az újonnan megalakult cég első operátorai. Szépek voltak ezek az idők.
Kortyolok egyet a boromból, miközben tovább figyelem az illetőt, ahogy éppen az egyik legújabb sztoriját meséli el nekünk.
Akkor érkezett ő, a régi főnököm jobbkezeként, miután az előző jobbkeze, azaz én átkerültem operátori beosztásba. Új rendszereket vezettünk be, és próbáltuk hatékonyabban végezni a munkánkat. Én még akkoriban elég éles szemmel figyeltem a munkájukat. Persze, ehhez hozzájárult az is, hogy hallottam a felülről feléjük érkező panaszokat. Írtam pár levelet, megpróbáltam beleszólni abba, hogy mit, hogyan csináljanak, hogyan lehetne jobban elvégezni a feladatokat. Ő, mint igazán heves vérmérsékletű ember, szintén írogatta a maga leveleit, megharagítva ezzel sok embert. Egy napon én is megkaptam a levelét. Sohasem bosszantottam fel magam annyira senkinek sem a levelén, mint az övén. Ez az az eset, amikor a hóhért akasztják. Az ő szemében akkor én csak egy, a munkáját rosszul végző alkalmazott voltam, aki túl sokat képzel magáról és beleszól mindenbe, amihez semmi köze. A vicces az egészben az volt, hogy bár kissé kevesebb trágár kifejezés használatával, de én is számtalan ilyen levelet küldtem másoknak. A levelet követte még pár levélváltás, de ez a lényegen mit sem változtatott. Elvesztettem azoknak az embereknek a bizalmát, akik régen abszolút megbíztak bennem. Később, amikor őt elküldték a cégtől még küldött nekem még egy levelet, amiben kérte, hogy ne haraggal váljunk el, amire én akkor is azt írtam, amit most is érzek, miután jókat derültem a történetein, ha máshogy írja meg azt, amit megírt, talán még el is fogadtam volna azt, hogy részben igaza van. Ugyanakkor mai napig is örülök annak, hogy megírta azt a levelet, mert így rájöttem valamire, miszerint minden embernek vannak korlátjai, amit túlszárnyalhat ugyan, de azt senki sem fogja neki elnézni.
-Mi a manó, már ennyi az idő? Ideje indulni.

Mégis vagy mégse

A munkahely felé vettük tehát az irányt, ahol én még enyhe alkoholos befolyásoltság alatt állva nekiláttam egy Linux telepítésnek, amely meglepően gyorsan és jól sikerült. Miután végeztem, Laci még hazavitt kocsival. Hajnali kettő körül már ágyba is kerültem.
Másnap frissen ébredtem az éjszakázás után, bár utólag visszagondolva nem ittam sokat. Felvirradt az utolsó nap. Ma már semmi sem állhatja utamat a szabadságom előtt. Félrelököm az összes gondot, bajt és zavaró tényezőt. Elhatározom, hogy senki és semmi nem fog felbosszantani. A mai nap a világ feltétel nélküli szeretetének jegyében fog eltelni. Felöltözöm, magamhoz veszem aktatáskámat, és kivételesen ma nem kell visszafordulnom a lépcsőházból az otthon felejtett mobiltelefonom miatt, amely ott lapul a zsebemben.
Ma nem nézek alaposan körül, nem reménykedem benne, hogy az egyik várakozó alak Noémi személyét rejtené. Csak állok a megállóban, miközben megfoghatatlan boldogság árad belőlem. Már nem bízom a vakszerencsében, de egyébként sem lenne jelentősége annak, ha mégis itt lenne a buszon. Ott álldogálok, csendesen, elégedett arccal a busz forgó részében, ahol általában álldogálni szoktam.
-Szia! Hát megint összefutunk.
Egy pillanatra összerezzenek, majd oldalra fordulok, ahol ott áll mosolygó arccal mellettem Noémi. Már ott állt mióta felszálltunk, csak én nem vettem észre, mert túlzottan lekötött a felhőtlen jókedv és boldogság magamból történő sugárzása.
-Szia! Hát igen, ilyen a véletlen.
A nyavalya törje ki a véletlent, az összes rossz viccével együtt. Én visszamosolygok rá. Próbálok nem túl sok jelentőséget tulajdonítani a dolognak. Én most pillanatnyilag egy boldog, kiegyensúlyozott, átlagosnak mondható állampolgár vagyok, a szabadságának megkezdése előtti utolsó napon, aki nem adja meg a sorsnak azt a kegyet, hogy kénye-kedve szerint játszadozzon vele. Azt a megállót már úgyis szótlanul fogjuk eltölteni, mert ő sem fog túlzottan sok jelentőséget tulajdonítani a találkozásnak. Talán már arra sem emlékszik, hogy múltkor mit mondtam.
-Múltkor azt mondtad, hogy a belvárosban dolgozol, a Városház utcával szemben, ugye?
Emlékszik. Na jó, ez még nem nagy szám végül is ez volt az egyetlen információ, amit ki lehetett szedni a mondataimból, ha nem számoljuk azt a hármat, amivel elképedve kérdeztem, hogy valóban ő lenne az.
-Igen, egész jó környék, nem rég költöztünk be a világ végéről. Nálunk állandóan mozgásban van a cég. Nyugodtan nevezhetnénk magunkat mobil Internet szolgáltatónak.
-Csak azért kérdezem, mert ha jól rémlik ott van egy posta is.
-Igen, jól rémlik.
-Akkor elkísérlek, mert fel kell adnom valamit.
Együtt folytatjuk hát utunkat a buszról leszállva. Ő töri meg elsőnek a minket kísérő csendet.
-A többiekkel mi a helyzet, szoktál találkozni valakivel?
-Persze, Norbival sűrűn össze szoktam futni, Viktor meg abban a házban lakik, ahová a szüleim költöztek. A többieket pedig néha látom a körtéren sétálva.
-Az jó.
-Igen, jó. Már régen volt az utolsó osztálytalálkozó, hogyhogy senki sem szervezett egyet mostanában? A legutóbbi nagyon jól sikerült.
-Nem tudom. A legutóbbit Nina szervezte meg.
Időközben megérkezünk a posta bejáratához. Noémire nézek, felveszem az „örültem, hogy láttalak mosolyomat” a jobbik fajtából. Megint nem jutottunk végig a bennem felötlő kérdések sokaságán, de végül is nincs túl sok jelentősége. Meghallgathattam volna még, hogy boldogan él a barátjával, és már találgatják a közeljövőben születendő gyerek nevét. Mindezeket persze örömmel hallgattam volna, hiszen mindig örülök annak, ha a most, vagy régen engem körülvevő emberek, boldogok.
Már indulnék is tovább, amikor Noémi még a táskájába nyúl.
-Hadd adjak egy névjegykártyát. Mégiscsak biztosabb, mint a BKV.
Miközben elveszem a névjegykártyát, arra gondolok, hogy a görögöknek volt igazuk. Az istenek ott ücsörögnek az Olymposzon, miközben jól szórakoznak az embereken. Pallas Athéné néha pedig gondol egyet, és egy gyönyörű nő képében lejön az emberek közé, hogy bolondozzon velük. Remélem, mindenki jól szórakozik odafönn.

„Azért gyűltünk itt össze, hogy mindenkinek a fejében letisztázódjanak azok a célok, melyek az ország legnagyobb és sikeresebb cégévé tesznek minket.” - A cég vezérigazgatója.
„Anyád hogy van?” – A cég dolgozója.

A nadrágom farzsebébe teszem az imént kapott névjegykártyát, majd lendületes léptekkel indulok a szobámba. Portások köszöntése jobbról, integetés Móninak, aki most éppen nem telefonál.
-Szia, Géza!
Csak ő hív így egem. Nincs mese, akar engem. Fel a páternoszteren, azaz a körforgó személyfelvonón. A fenébe, már megint elolvastam. Szobába be. Álmos operátor köszöntése balról, le a gép elé, levelek elolvasása. Megint egy körlevél. Monitor kikapcs.
-Büfé?
Ma nem hagyom magam, ez az utolsó nap, csak ez lebeg a szemem előtt. Ahogy az ajtó felé indulok pattan az ajtó, főnök be.
-Áhh, jó, hogy itt talállak, lenne még valami…
Operátorral ajtón ki a büfé felé. Vajon mit akarhatott?
-Történt valami érdekes ma?
-Semmi, de még történhet. Ma lesz a dolgozói fórum. Mindenkinek el kell mennie.
-Nem tudtam, mi hiányzott, de nem baj, már úgyis akartam dolgozói fórumra menni.
Az operátor most egy kicsit értetlenül áll előttem. Úgy látszik, elvesztették a humorérzéküket. Miután megtekintem a büfében árválkodó három zsemlét, már van viszonyítási alapom arra, hogy mennyit zöldül egy párizsi egy nap alatt. Két gyors pillantást vetek a hűtőben lévő literes rostos üdítőre, majd a jobb napokat is látott középkorú szőke hölgyre. Vajon érdemes megkérdezni? Hagyjuk.
-Egy Túró Rudit kérnék.
-Sajnos, az elfogyott.
Ma nem hagyom annyiban, akkor is méltó leszek a fogyasztói társadalom állampolgárságához. Valamit venni fogok az ésszerűség határain belül, természetesen.
-Sajt van?
-Azt hiszem.
Ezen már el lehet indulni.
-És zsemle?
-Az is akad.
-Maga szerint érdemes lenne megpróbálkoznom megkérni magát, hogy legyen olyan kedves összeállítani nekem egy sajtos zsemlét?
-Talán.
Igen, sínen vagyunk.
-Akkor lenne olyan kedves készíteni egy sajtos zsemlét?
-Nem lehet.
Elindulunk vissza a szobába. A délelőtt eseménytelenül telik, csak két ügyfél tesz rövid részvétlátogatást az elhalálozott számítógépénél. A nap fennmaradó részében még adok pár technikai tanácsot az épület gondnokának Linux ügyben.
Egy körül elkezdenek befelé szállingózni a többiek is, hogy itt legyenek a délutáni fórumon. Pár órával később megérkezik a főnökség is, határozottan felpezsdítve ezzel Budapest amúgy pangó taxiforgalmát.
Mire elkezdődik a nagy esemény, összegyűlik mindenki a cégtől. Körülöttem sok lelkes, fiatal, számomra ismeretlen, arc sürög mindenfelé. Az arcukról csak úgy sugárzik a lelkesedés, mint megannyi statiszta asszisztál egy hatalmas bohózathoz.
Ez az utolsó nap, csak ez számít. Legvégén belép a vezetőség, élükön a vezérigazgatóval, utána a teljes udvartartásával, a színdarab ezennel megkezdődik, elhangzik az utolsó csöngetés, a függöny felgördül.
Én figyelem az igazgatót, akit Németországból hozatott vissza egy fejvadász cég. Bár ne tette volna! Szinte hallom a fejvadász céggel lezajlott telefonbeszélgetést.
-Halló Djakor úrhoz van szerencsém?
-Igen, mit parancsol?
-Azért kerestem, mert lenne egy állásajánlatom, Magyarországról, érdekli?
-Magyarország, Magyarország, ja persze, már beugrott.
-Lenne itt egy Internet szolgáltató cég, nézze, nem fizet túl sokat, és nem is nagy cég, de keresnének egy vezérigazgatót, érdekli?
-Hát, nem tudom, nem nagyon dolgoztam ezen a téren.
-Nem baj, azért kerestem meg pont magát, olyan embert kerestük, aki nem ért hozzá.
-Jó, rendben, érdekel.
Most éppen azt ecseteli, hogy mitől lenne még jobb, ami most nem olyan jó. Persze, végig úgy beszél velünk, mintha egy csapat általános iskolás ülne vele szemben. A második felvonásban megérkezik egy másik leendő főnök. Őt Angliából vadászták le, ő is külföldre szakadt hazánk fia, aki itt végezte ugyan a főiskolát, de harminc éves kora ellenére rosszabbul megy a magyar, mint Habsburg Ottónak. Most éppen rögtönzött előadásnak beállított párbeszédet hallhatunk tőlük, ahol vicces formában próbálják bemutatni egymást. Vajon miért nem nevet senki? Persze, láttam egy videót, ami a hálózaton keringett, és a Microsoft igazgatója volt rajta látható, aki komplett idiótát csinált magából az egyik konferenciájukon. Már az sem tetszett. Nem értem, hogy miért működne valami itt, csupán attól, hogy lemásolják? Persze, nem is rossz ötlet. Licenszeljen vezérigazgatót. Minden harmadik után kap egy ingyenes konferencia licenszet. Szánalmas. Végül még az év végére való tekintettel felszólítanak pár embert, a kiemelkedő munkájukért. Tisztára, mint az Oscar-díj átadó gálán. Itt sem azok nyernek, akiknek én drukkolok. Ki akarok innen szabadulni, nem bírom tovább, fulladok. Érzem, hogy olyat fogok tenni, amit nem kellene.

Felhívjuk a figyelmet, hogy az alábbi produkciót senki se próbálja meg otthon megcsinálni, mert veszélyes lehet!

Felállok, az eszem azt mondja, ne tegyem, de már késő, egy röpke pillanatig tartott csupán a döntés. Elindulok a mikrofon felé. A vezérigazgató a mondata közepén tart, mikor odaérek hozzá. Egy végtelennek tűnő pillantást vetek rá, mire ő döbbent arccal ellép a mikrofontól. Én még tovább figyelem a szemem sarkából, és tartok egy rövid szünetet. A teremben teljes a csend.
-Szertettel köszöntök mindenkit, és elnézést, hogy megzavarom ezt a nagyszerű előadást, melyben részünk volt. Kimondottan jó volt látni, ahogy többen erőltetnek valami olyasmit, amihez nincs tehetségük. Azonban engedjék meg nekem, hogy mondjak pár keresetlen szót, amely most kikívánkozik belőlem.
Pedig csak pár óra lett volna, mindegy, megpróbáltam.
-Mi is az Internet? Ezt a kérdést már bizonyára mindenki hallotta, aki egy kicsit is elmerült ebben a témában. Persze, a választ is sokan hallották már, amit erre mindig felelni szoktak. Van egy egyszerű válasz, amely azonban ma már közhelynek számít, így senkit sem terhelek annak ismertetésével. Van azonban egy másik válasz is, melyet kevesen ismernek, és sajnálattal tapasztalom, hogy ez a cég mindent elkövet annak érdekében, hogy ezt ne is ismerje meg senki. Azok, akik már régóta, a kezdetektől részesei voltak az Internet elterjedésének, tudják a választ. A válasz pedig nagyon egyszerű: lehetőség. Igen, lehetőség, és nem pedig egy termék, amire árcédulát lehet ragasztani. Az persze, hogy azok az emberek, akik ezt a céget vezetik, nincsenek, vagy nem akarnak tisztában lenni ezzel, nem ő hibájuk. Ők, mind, ahogy mindnyájan ebben a teremben, egy hatalmas Monopoly játék részesei vagyunk, amelyben lassan a világ minden lakosa bábfiguraként mozog. Persze mit is várhatnánk ettől a világtól? Attól a világtól, melyet királyok és hercegek úri passzióból vetettek oda egy új világnak, kirobbantva egy világháborút. Az akkoriban csendes és békés világ egy csapásra vált a múlt martalékává. Új szabályok, új urak érkeztek, és miután a második háború végképp elmosta az ősök utolsó hagyatékát, kialakult az ő rendjük. A rend, mely manapság olykor káoszként hathat a szemünkben. Mi az új rend? Egyszerű. Dolgozz, dobd el a családod, barátaid, és részben az életed. Keress pénzt, hogy megvehesd azt, amit aztán egyetlen mozdulattal hajítasz a szemétdombra. De van egy kis bökkenő, már mindet kitaláltak, eladtak, levámoltak. Vannak ezen a világon olyan emberek, akik olykor-olykor áthágják a szabályokat és elkezdenek valamit máshogy használni, mint eddig. Ilyen volt annak idején az Internet is. Egy szabad világ, ami eltüntette a határokat, segítségével milliókhoz lehetett szólni. Az Internet tehát csak egy eszköz, és a mi feladatunk az lenne, hogy segítsünk mindenkinek abban, hogy hozzájuthasson ehhez az eszközhöz.
Ez a cég egy kis szobában kezdte pályafutását, és bár vannak a teremben páran, akik jóval régebben kezdték, mint én, de nyugodtan állíthatom, akkor még senki sem gondolta, hogy valamit így el lehet szúrni. Hogy hol szúrtuk el? Talán akkor, amikor tudomására jutott pár üzletembernek álcázott hiénának, hogy van még valami, amiből pénzt lehet kisajtolni. Ma eljutottunk oda, hogy a hajdan egyedi oldalak megindultak az uniformizálódás és az egységesítés rögös útján. Egymás után ugranak elénk a fizess elő, vásárolj, vedd meg típusú oldalak. A hírekben egymás után olvashatunk arról, hogy mennyi kárt okoz az Interneten elhelyezett tartalom ennek, meg annak a cégnek, akik valójában ezzel palástolják üzleti sikertelenségüket. Mi is elindultunk a lejtőn akkor, amikor a vezetőink ahelyett, hogy segítséget kértek volna azoktól, akik értenek hozzá, átvéve más országokban is szerény sikerrel szerepelt módszereket, tovább rontották a helyzetet. Amikor megpróbálták elhitetni a cég dolgozóival azt a nyilvánvaló ostobaságot, hogy növelhetik a bevételt azzal, hogy úgymond tartalmat visznek az Internetre, mi már száguldottunk a lejtőn. Ráadásul olyan tartalmat, amelyet mások már megírtak, illetve a televízió ugyanúgy ontja ránk nap mint nap. Itt elsősorban az újságírók hadára gondolok, akiknek napi tevékenysége kimerül a Windows kínálta, másold ki és illeszd be funkció használatában. Most pedig itt állunk, egy hatalmasra duzzadt cég dolgozói olyan vezetőséggel, akik továbbra sem hajlandóak az orruknál tovább látni, igaz, ez nehéz is lenne akkor, amikor a felsővezetőség épphogy csak töri a magyart. Így persze nem csoda, hogy olyan következtetésre jutnak, hogy a potenciális előfizetőink zöme azért nem előfizetőnk, mert nincs számítógépe, és nem azért, mert nincs rá elvi lehetősége sem, még akkor sem, ha hajlandó lenne megfizetni. De ne bocsátkozzunk további részletekbe. Ez egy jó cég volt, tele lelkes, jó szakemberekkel, akiket az idő folyamán sikerült hosszas és költséges csapatépítésekkel és belső propagandával kigyomlálni. A világ pedig olyan, amilyen, és nem hiszem, hogy bárki is tudna változtatni addig, amíg minden ország egy olyan ország gazdasági rendszerétől függ, amelynek nincs történelme, múltja, álszent, és már gyerekkoruktól arra neveli az állampolgárait, hogy valaki vagy nyertes, vagy vesztes. A világ pedig nem fekete-fehér. Én gyerekkoromban még azt hittem, hogy mire nagy leszek, már űrhajókban röpködve cikázhatok a galaxisban, új csodákat láthatok, vagy hangtalan elektromos autókat kerülgetve járhatok munkába. Ezek azonban csak álmok maradnak, mert ma a pénz az első, és nem mi magunk, és az emberiség elpazarolja a tudását azt az illúziót kergetve, hogy halad valami felé. Köszönöm a figyelmet!

A teremben továbbra is néma csend. Én határozott léptekkel indulok ki a teremből, persze senki sem hederít rám. Csak a filmekben tapsolják meg az embert ennyi szövegelés után.

Még némi Noémi

Ahogy kiértem a teremből, egyenesen hazaindultam. Nem pillantottam többé a portásokra, még Mónira sem. Haragudtam magamra, a világra, de most már gyakorlatilag ez mit sem számított. Ahogy hazaértem, letettem a táskámat a helyére, mobilomat kitettem a telefon mellé.
Bementem a szobába, és betettem a kedvenc cd-met, kiválasztottam a legszomorúbb számot és megálltam az ablak előtt. Az ég borult volt, de a világos felhőkön átszűrődő napfény érdekes fényben világította meg a szemben lévő tűzfal málladozó vakolatát. Nem tudom, meddig állhattam ott egy helyben. Fejemben még mindig az járt, amit délután mondtam. Ahogy ott álltam, és semmibe meredő tekintettel bámultam ki az ablakon, eszembe jutott valaki. Elővettem a nadrágom hátsó zsebéből a névjegykártyát. Nem akartam most egyedül maradni, valakivel meg akartam osztani mindazt, ami történt.
Odamentem a telefonhoz, és tárcsáztam. Körülbelül ötödször csönghetett ki a telefon, amikor készültem lerakni, amikor megszólalt egy női hang az éter túloldalán.
-Szia! Csak én vagyok Gy…
Ekkor Pallasz Athéné leszállt az emberek közé és mézzel édesíté meg a lány hangját és annak szívébe beírta a fiú nevét ékes betűkkel.
-Tudom, megismertem a hangod.
-Azért hívtalak, hogy megkérdezzem, hogy nincs-e kedved eljönni valahová?
-Hová?
-Azt nem tudom, neked mihez volna kedved?
-Hát nem is tudom, tudok egy csendes helyet, tetszeni fog.
Noémi megadta a címet, azt hiszem, odatalálok, legalábbis remélem. Gyorsan rendbe rakom magam, átcserélem a kockás ingemet egy elegánsabbra, azután még igazítok magamon.
Bagolyszemű Athéné a fiú termetét külsőre karcsúbbá, vonásit markánssá változatta.
Húsz percig tartott az út. Ősz lévén korán sötétedett. Kissé hűvösebb is volt már az idő, és én nagy léptekkel gázoltam át a lehullott falevelek alkotta takarón. Egy kis pincehelyiség volt. Bent nem voltak sokan. A belépőt hangulatosan kialakított asztalok fogadták, melyek közepén egy-egy gyertya világított halványan. Ahogy bementem, körbepillantottam, hogy tekintetemmel megtaláljam Noémit.
Éles eszű Pallasz a lány alakját külsőre vonzóvá tette, alakját karcsúvá, kezének bőrét bársonyos puhává, haját mézzel fényessé változatta.
Már éppen azt gondoltam, hogy eltévesztettem a címet, amikor megpillantottam az egyik asztalnál a terem végében. Ahogy megpillantotta, hirtelen elöntött valamiféle megfoghatatlan nyugalom. Nem számított már semmi. Semmi, ami reggel, vagy egy napja, vagy egy hete történt. Leültem elé.
-Szia!
-Szia, könnyen idetaláltál?
-Ó persze, van nálam térkép, jobban fel vagyok szerelve, mint egy külföldi turista.
Nem válaszolt semmit, csak nevetett rám.
-Köszönöm, hogy eljöttél, remélem nem zavartalak meg valamiben.
-Nem, abszolút semmiben, éppen a fürdőszobába indultam előhívni a képeimet, de azok megvárnak.
-Ezek szerint még fényképezel.
-Persze. És miket?
-Mindent, ami hagyja magát lefényképezni.
-Szerintem rendeljünk valamit.
Miután rendeltünk, főleg Noémi beszélt. Én csak ültem vele szemben, és figyeltem, ahogy átszellemülten, sűrű gesztikulálások közepette mesél azokról az évekről, amíg nem láttuk egymást.
-És veled mi történt ennyi idő alatt?
-Annyi minden nem, mint veled, az biztos.
Elmeséltem neki pár dolgot. Meséltem a munkahelyemről, a kollégákról, akiket valószínűleg a délutáni előadásom után nem fogok többé viszontlátni.
-De ne rólam beszéljünk. Te gyönyörűen nézel ki, és csak az számít, hogy itt ülök, a többi nem érdekes.
Most egy kis rövid csönd következett, miközben Noémi szemérmesen elmosolyodott. Én törtem meg ismét a csendet.
-Amikor megkaptam a meghívót az első osztálytalálkozóra, nem is igazán akartam elmenni. Az az igazság, hogy amikor utoljára láttam az osztályt, örültem, hogy soha többé nem látom őket. Amikor először találkoztam mindenkivel, te voltál a legnagyobb meglepetés számomra. Amikor utoljára láttalak, legalább egy fejjel voltál magasabb nálam. Valahogy minden szempontból túlmagasodtál felettem, és amikor láttam, hogy már egy magasak vagyunk, annak nagyon örültem. Persze, bolondság az egész, de akkor is ez valamiféle jel volt számomra, hogy semmi sem örök és végleges, minden megváltozhat egy csapásra.
-Nem bolondság és tetszik, amit mondasz. Az én emlékeimben az az utolsó kép rólad, amint az évzáró előtti utolsó héten ott ülsz az órán az egyik padban. Már nem volt tanítás, a tanár is kiment az óráról, mi pedig egyetlen felbolydult hangyabolyként viselkedve hülyéskedtünk. Mindenki, kifordulva a padból nevetgélve beszélgetett a többiekkel. Kivéve téged, te ott ültél, valamelyik könyved fölé hajolva. És akkor arra gondoltam, hogy annak ellenére, hogy te, aki az első tanítási nap első percében ezek között az emberek között voltál, semmit nem tudok rólad.
-Ez így volt, nem tudom, mi történhetett, talán az első tanítási nap első percében elaludtam, és senki sem jött oda felébreszteni.
Noémi ekkor megfogta kezem, és finoman megrázta.
-Ébresztő, reggel van.
Én ránéztem és rámosolyogtam.
-Köszönöm, de én még szundítanék egy kicsit, nincs kedved velem tartani?
-Örömmel.

„Most meg a nagyszivü bajnok Odüsszeuszt háza ölében
megfürdette a gazdasszony, megkente olajjal,
Eurünomé, szép inget adott rá, drága palástot;
és nagy szépséget hintett a fejére Athéné,
szemre nagyobbá tette, erősebbé, s a fejére
göndör fürtöket is, mint jácint-szirmokat, öntött.
Mint amidőn aranyat körülönt az ezüstre egy ember,
művész, kit tanított Héphaisztosz s Pallasz Athéné
minden mesterségre, s ezért kezeműve nagyon szép,
így öntötte a bájt vállára, fejére az úrnő.
S ő lépett ki a kádból, mint valamely magas isten.
S honnan előbb fölkelt, le is ült ismét ama székre,
épp szemben feleségével,”

„S tán zokogók elibé jön a rózsásujjú Hajnal,
hogyha ki nem gondol valamit nagy Pallasz Athéné:
föltartotta a hosszú éjt pályája határán,
s Ókeanuszban aranytrónú Hajnalt: paripáit
fogni szekérbe se hagyta a fényt hordó rohanókat,
Lalnposzt és Phaethónt, Éósz gyorslábu csikóit.
S most így szólt feleségéhez leleményes Odüsszeusz:
"Asszony, a próbáknak, tudd meg, végére nem értünk,
mert megmérni se tudjuk a munkát még, mi előttem
van, sok, szörnyű nehéz, s nekem azt el kell végeznem.
Teiresziász lelkétől így hallottam a jósszót
aznap, amint Hádész palotája ölébe leszálltam,
társaim és a magam hazatérte felől tudakozva.
Rajta tehát, asszony, menjünk lefeküdni, hogy immár
édesizű álomba gyönyörködjünk heverőnkön." ”

Homérosz: Odüsszeia /részlet/
Fordította: Devecseri Gábor