Hannibal
A gyémánt halála
Egyszer majd szétmállik gyémánttested is.
Egyszer majd nyeszletten, görnyedten talál
S nihil-álomba ringat a halál.
Reccsensz majd, mint a száraz gally,
S morzsolódsz, mint egy kenyérkaraj!
Mást is kozmikus véső faragott ki,
De egyedül te voltál fájón angyali.
Reszketve vártam mindig, mindig pillantásod,
Illatos nárciszként lengett körül varázsod.
De a legékesebb toll is elhullik egyszer.
A Nap sárga fogai közt zokogott,
Ha meglátta ragyogni mosolyod.
Haját tépte odafenn keménycsontú angyalsereg,
Igen, a természet tőled lett beteg.
Zengették panaszuk miattad arany-leányok.
Mondd, akartad-e, hogy másképp legyen?
Hogy más feküdjön kebleden?
Akartad-e érezni bőrödön a változást?
Próbáltad-e legyőzni a halált?
Húzódott valaha mosolyra a szád?
Voltál-e boldog, tápláltak-e nagy kilátások?
Szeretted-e az élet hömpölygését?
Ostobán elrohantam melletted,
De titkon kívántam a lényedet.
Sírodhoz járul a rút világ apraja-nagyja,
Kancsal mosoly lesz ajkukra ragasztva.
Ezüstszó nem zeng majd lelki üdvödért,
A hideg esőben én, még ott is, akkor is,
Gyermekként bömbölök kegyedért.