Hannibal


A Paradicsomkert


Konrád késett. Mindig késett. Az elmúlt hónap minden egyes tanítási napján csengetés után öt-tíz perccel kopogtatott be a tanterembe. Mai s így tett. Persze a mai nap ezt a jó szokását nem úszhatta meg megtorlás nélkül; ugyanis ma a történelemóra elejét mulasztotta el. Mészáros tanár úr épp a spanyol örökösödési háború eseményeit ismertette a kába és kedvetlen diákoknak, akiknek gondolatai elkalandoztak: kitörtek az iskola düledező falai közül, átnyargaltak városokon és színeken, éveken és évtizedeken. Mivel látták, hogy a tanár úr belefeledkezett a mesélésbe, ezért egyesek megkockáztatták, és elfeküdtek a fényesre polírozott, új padokon, mások a pad alatt mobiltelefonjuk gombjait nyomogatták, megint mások -persze a leghátsó sorban- megpróbálkoztak a zenehallgatással. A tanár úr épp egy hosszú körmondatból igyekezett kijönni, amikor a sarkig kitárt ablakokon át meghallott egy lágy zeneszót. Az óra elütötte a nyolcat. Az utóbbi időben minden egyes órában felcsendült egy dalla!
m, amely a városházáról kiindulva gyöngéden szétterült a belváros valamennyi épülete között.
-Nyolc óra. -mondta Mészáros tanár úr közömbösen. Ekkor óvatos kopogtatás hallatszott. A tanár úr jól tudta, ki az, ezért csak ennyit mondott:
-Gyere, Konrád!
Konrád volt az, a vállán hátitáskával, karikás szemekkel és szélborzolta hajjal. Egy pillanatig még az ajtóban ácsorgott, mint a kutya, aki azt várja, nem zavarják-e vissza. Aztán átlépte a küszöböt, foghegyről köszönt, és megpróbált higgadtan végigmenni a padsorok közt, hogy leülhessen.
-Ön sorozatosan elkésik. -szakította meg a csendet Mészáros tanár úr. A fiatalember megállt, és a válla fölött hátrapillantott tanárára:
-Elaludtam. -hangzott a nem épp meggyőző válasz.
-Valóban? -Mészáros nem hagyta annyiban; ő nem az a fajta tanár, akit egy velős és meglehetősen hetyke válasszal félre lehet söpörni az útból. -Talán forró volt anyuci kakaója?
Az osztály élénkebb részét félhangos hahota rázta, de akik még nem tértek magukhoz, azok csak tovább kushadtak a helyükön. Mások egészen beletemetkeztek a mobiltelefonozásba.
-Vagy esetleg sokáig nézted a Való Világot? -merült fel egy újabb lehetőség Mészáros tanár úrban, majd meglendítette bal karját. -Jól van, ülj le, fiam, és pakolj ki!
-Nem szoktam nézni a Való Világot. -felelte szinte már büszkén Konrád, majd a helyére ment. Mészáros tanár úr félredöntötte ovális, kopasz fejét:
-Nem szereted a Való Világot? -ízlelgette az iménti kijelentést, majd vállat vont: -Érdekes. Eddig még nem találkoztam olyan gyerekkel, aki ne rajongott volna a Való Világért.
Konrád helyet foglalt, a pad fölött összekulcsolta a kezeit, majd arcát tenyerébe temette, és fáradtan lehelte:
-Sajnálom, tanár úr. Mélységesen. Ilyen az ízlésem.
-Nem kell sajnálnia. -jelentette ki Mészáros. -Én hiszek benne, hogy ebben az országban lehet vállalni nem népszerű véleményt is. Persze azért az ön eseted más. A maga véleménye nem egyszerűen népszerűtlen, hanem egyenesen butaság. A Való Világ a hétköznapi életünk metaforája. Hasznos lenne, ha néhanapján belekukkantana, mert rólunk, átlagemberekről szól. Rólunk és nekünk.
Az osztály figyelmesen hallgatott, kibontakozik-e valamiféle ellentét a valóságshow-kerülő diák és a cinikus tanár között, de Konrád nem reagált Mészáros kioktató szavaira. A tanár úr visszatért a tanóra anyagához.
-Szóval XIV. Lajos... mettől meddig uralkodott? -tette fel a fogós kérdést. Mindenki behúzta fülét-farkát. Ismerték Mészárost. Tudták, hogy ha látja, hogy nem készültek, akkor megharagszik, és iszonyatos feleltetésekbe kezd. Hiába, nem tehet róla, nagyon élvezi. -Nos, Konrád? Fiatalember?
Fellélegeztek. Konrád lassan Mészárosra szegezte a tekintetét.
-Tessék.
-Ön már megint nem figyel. Az elmúlt hetekben az ön gondolatai mindig máshol járnak. Mondja, merrefelé kalandozik minden nap?
Konrád legszívesebben felelt volna valamit, körülírta volna, merre jár a gondolataiban, de tartott tőle, hogy ismét nevetség tárgyává válna. Így hát inkább erre a kérdésre nem felelt.
-Bocsásson meg, tanár úr. Mi volt a kérdés?
-Ez volt a maga utolsó dobása, Konrád. -fenyegetőzött Mészáros, és csíptetője mögött türelmetlenül villant mészároskék szeme. -Ha legközelebb sem fogja tudni, mit kérdeztem, két egyest kap! Sőt, mellékelek hozzá egy atyai pofont is. -aztán a düh elpárolgott Mészáros tanár úr szögletes arcvonásairól, amelyekre lassan szánakozás ült ki. -Így semmire sem fog jutni az életben, fiatalember. -szögezte le Mészáros, és kihúzta magát. -Ha nem veszi komolyan a középiskolát, akkor az egyetemen, vagy a főiskolán ön bele fog pusztulni az óriási tananyagba. Nem lesz képes lediplomázni, és elmerül a többi, félművelt, szürke marha közé, akiktől hemzseg az ország. Próbáljon végre válaszolni. Mikortól meddig uralkodott XIV. Lajos?
-Ezerhatszáz-negyvenháromtól ezerhétszáz-tizenötig.
Mészáros lassan biccentett.
-Bravó. Látom, azért valami mégis ragadt magára az óráimról, ha nem is sok. A múltkori kettes röpdolgozatára céloztam.
Konrád magába tekintett, és próbált választ adni arra, miért változott meg a viselkedése az utóbbi időben. Hogy miért nem tanulással tölti az idejét, és miért mereng inkább fél órákat a gőzölgő fürdőkádban, vagy éjjel, az ágyban forgolódva, és az ebédlőasztalnál. A lelkesedés szikrája kiűzetett a lelkéből; többé nem foglalkoztatta különösebben a tanulás, és arra is rádöbbent, hogy tizenhat éves létére még azt sem tudja, egyáltalán mi akar lenni, milyen foglalkozást válasszon. Érezte, hogy a gimnáziumi éveknek hamarosan vége szakad, mint egy boldog tündérmesének, aztán az "alma mater" szélnek ereszti, elengedi a kezét, és bedobja a mélyvízbe; az egyetemek nehézsúlyú világába. A Mercedesszel járó, lenyalt hajú, öntömjénező újgazdagok és az undok dékánok világába. Élvezni akarta az utolsó éveit, de valahogy azon kapta magát, hogy elment a kedve mindentől. Azt vette észre, hogy tudatosan kerüli a tévéműsorokat, amik a konkurens kereskedelmi csatornákon futnak; még a Barátok Közt!
c. sorozatot -az egykori kedvencét- is sorra elmulasztotta megnézni. Sőt, a véleménye is megváltozott róla; míg azelőtt kifejezetten kedvelte, mostanában tömegeket elbutító szemétnek vélte. Lassan rájött, hogy teljesen kiutasította magából a hétköznapi dolgokat; a sorozat,- és talkshow-nézést, az idétlen akciófilmek és a fiatal "sztárokkal" teletűzdelt hírmagazinok megtekintését, és egyre inkább a művészet és a múlt felé fordult. Persze pálfordulásáról senkinek nem kívánt beszámolni; ugyanis úgy gondolta, talán őrültnek vélnék. Míg először szinte fel sem tűnt a változás az életében, később úgy meghatározássá erősödött, hogy ezen az úton fog tovább haladni. Megválogatta a filmeket is, amiket videóra vesz; csak művészfilmeket, drámákat rögzített, az öncélú, speciális effektusokkal teli akciófilmeket messze kerülni kezdte. Elővette Az utolsó tangó Párizsban című filmet is, és míg mások csupán megmosolyogtató, erotikus tartalmú szösszenetként tekintettek rá, addig ő úgy érezte!
, meglelte benne a mélyebb értelmet is, és újra és újra megnézte benne
az általa drámainak tartott jeleneteket.
Aztán néhány héttel később újabb változást érzékelt magán; megtetszett neki egy lány az iskolából. Egy osztálytársa, aki mellesleg már hat éve járt ugyanebbe az osztályba, de eleddig fel sem tűnt neki. Természetesen nem merte megszólítani. Valahogy idegennek érezte magától ezt a lányt. Úgy vélte, ő is egy csupán az elbutított magyar emberek közül, akiket manipulálnak a különböző agyelszívó tévéműsorok, és akik egy életet élnek le anélkül, hogy tudnák, mi az ember feladata. Konrádban ugyanis felébredt a gyanú, hogy az élet nem céltalan; hogy embernek lenni felelősség. Hogy mindnyájunknak le kell tennünk egy-egy építőkövet, mert csak így válhatunk hasznossá a közösségben. Már nem tudta, hol olvasta ezt, de megragadta. És kezdett befurakodni egy gondolat a többi közé: ha valóban így van, akkor ezek az emberek, akik körülveszik nap mint nap az iskolában, az utcán, a buszon -vajon ők milyen nyomot hagynak majd maguk után, ha meghalnak? Tudta, hogy a lány is csak szénszármazék, ah!
ogy ő, vagy bárki más. Hogy a lány is meghal egy napon, csak az volt a kérdés, feltárja-e előtte, hogyan érez iránta, vagy vesse el ezt az ötletet. Az tartotta vissza a vallomástól, hogy a lányt -vonzó tulajdonságai ellenére -nem látta nagyobbnak a szürke tömegnél. Ez a gondolat bántotta.
Azt is észrevette, hogy a régi barátai, akiknek körében azelőtt feloldódott és biztonságban érezte magát, kezdik elhagyni. Fájó volt az ok; az ok ugyanis az volt, hogy nem létezett többé közös témája velük. Ők rock-koncertekről és extrémsportokról meg alkoholizálásról beszélgettek, míg Konrádnak egész más mondandója lett volna a világ számára. Persze érintkezett, beszélt velük, de már inkább csak kívülállóként. Nem volt többé az események résztvevője, ahogy régen, a virágkorában. Nem beszéltek vele a legfontosabb ügyeikről, a legbelsőbb félelmeikről, és ez fájt neki. Nem tudta feldolgozni, hogy kiűzetett a barátság falai közül. Vagy ő emelt volna falat saját magának? Akárhogy is volt, tudatosult benne, hogy a többiek már szinte kerülik őt. Csendes jó tanulóvá vált, afféle két lábon járó lexikonná, akihez a többiek csak segítségért folyamodnak. Amolyan tudakozóvá, akit a sarokba lehet állítani, és aki nélkül szinte egész nap el lehet lenni. Csak néha meg kell kérni rá, hogy c!
sinálja meg a házi feladatot, vagy hogy súgjon, ha dolgozat lesz töriből. Konrád egyfelől élvezte, hogy a többiek mindig az ő tanácsát kérik ki, de ugyanakkor bosszantotta, hogy csak erre használják fel. Torkig lett a valóságshowkkal, amiről beszélni sikk volt az iskolában. Ő persze mélyen hallgatott ezekről a butaságokról, még ha a mindenre nyitott Mészáros tanár úr másként gondolta is. A lányhoz sem jutott közelebb. Messzi padsorban is ült, távol tőle, ürügye sem lett volna rá, hogy megszólítsa. Nem mert közeledni felé, csak titokban, távolról csodálta, mint egy büszke hegyormot.
Az idő pedig könyörtelenül szaladt, vágtatott előre.
Az idő, melynek rabjai vagyunk. Konrád szeretett volna az időn kívül létezni. A körforgáson kívül, egy olyan helyen, ahol nem kell az idővel kalkulálnia, ahol megszűnik a múlandóság bosszantó korlátja. Persze egy ilyen helyre nem menne egyedül. Ezzel a lánnyal menne. Talán ez lenne az a hely, amit a Szentírás úgy nevez, Paradicsomkert.
A fürdővízben szétpukkant egy kövér buborék. Konrád felfigyelt erre, ábrándja szertefoszlott, és megint a rideg valóságban találta magát; megint érezte a saját súlyát, a víz hűsét, a fürdőszoba sajátos illatát, a párát a bőrén. Róla fantáziált, a lányról, a szeretett lényről, akinek a neve azt jelenti, 'korona'. Kiszállt a vízből, megtörölközött, megszárítkozott, felvette a pizsamáját, és azon kezdett tűnődni, melyik filmet válassza ma estére. Azt persze hajszálpontosan tudta, a nagyvilágban százezernyi tévéműsor őrülete dong. Ő viszont a világ minden kincséért sem nézne végig egyet sem. Kinézett az ablakon, és látta, ahogy a telihold melegen elmosolyodik. Az ő arcára is halvány mosolyt csalt ez a kép, és arra gondolt, vajon mit csinálhat most Ő.
Aztán visszahúzta a függönyt, elfordult, és betett a lejátszóba egy kazettát.
Valahol, messze talán a földgolyó legnagyobb hegygerincei is megremegtek Konrád fájdalma láttán.


Kezdőlap