Hannibal
Az elvesztett tavasz
Tegnap feltámadt poraiból a vész,
Fergeteg pusztított az utakon,
Társam lett a vöröslő fájdalom.
A magány sötét vermébe űztek
Bíráim, világi főpapok.
Ma észrevétlenül múlnak a percek,
Nem vagyok ím része a kinti nyüzsgésnek,
De börtönöm vastag falán át
Hallom az emberek sírását.
Mégis tüzes hévvel ég a kinti élet,
Bársonyos tavasz illúziója
Az élet megrontója.
Azelőtt szilárdan álltak a falak,
Erkölcs s jóindulat falai,
Izmos gondolatok szálldostak a légben,
Igen, ebben a világban éltem.
Ma felbomlik ész s erő egysége,
Felvirradó új világ reménye,
Gőgünkben azt hisszük, a felhőket karcoljuk,
Pedig csupán a homokot súroljuk.
Selyembe öltözött büszkeségünk
Eltakarja bomlott szellemünk.
Nem látjuk a helyes világot,
Mert dölyfünk emel elénk gátot!
Holnap megpihen a természet,
Zokogni kezd a föld belseje,
Felbolydul az állatvilág,
S tán lerázza láncait a lázadó ember.
Felbuzgó víz mossa el a civilizációt,
Az égen cikáz Isten haragja,
S megkondul a lélek harangja!
Ez itt a bátrak hazája lesz,
S a legnemesbeké.
Vagy pusztuljon az emberiség
Büszke, évezredes hegyorma,
Ne maradjon utána
Csak mindörökre csöndes tél.