Hannibal

Oltalom nélkül

John Quinn valaha nagy hévvel, és intenzitással rántott kardot a második világháború nemes eszményének magasztalt ügye mellett, hatalmas lánggal vívta küzdelmeit, szívében erénnyel, s a bátorság megfakulhatatlan, ragyogó képével próbálta győzelemre vezetni az amerikai társadalmat e zűrzavaros korszakokban. Mindig előre nézett, mindig csak a nagyszabású, veszélyes ütközetek és csaták jártak, kavarogtak és vibráltak a fejében, s a hőn áhított, absztrakt, utópisztikus gondolat, hogy egyszer majd az ő keze alatt viszi győzelemre ezt a gigantikus, világméretű ügyet imádott nemzete. A dolgok azonban a valóságban sokkal bonyolultabb és rendszertelenebb, mostohább módon zajlottak le, mint Quinn fejében, mint oroszlánszerű, és eposzi párbajok után kajtató mentalitásának elméleti síkján. Pedig John nem rettent meg, még a kilátástalan küzdelmektől sem, tábornokai szigorú szava, kemény, ugyanakkor jóakaratú irányítása, csapatának harmonikus, bajtársias, családias szellemiségű összetartása napról napra sulykolta szívébe az, elérhetetlen utópiát, hogy a véres csatározások egyszer majd nemzeti példaképet és sikeres katonát, győzedelmeskedő államférfit faragnak belőle. Kitartása sosem lanyhult, még az elbukott ütközetek nyomasztó terhétől sem, valami megmagyarázhatatlan, nemes, ugyanakkor dölyfös, kevély indíttatás vezérelte, valami varázsos, különös hajtóerő, mely a győzedelmeskedés és a derék helytállás magasztalt cselekedete után sóvárgott. Apja vasfegyelmének szigorában nőtt fel, ám ez a józan, erkölcsös és drákói elv a tudatába ékelte a hősi, bajtársias és áldozatkész magaviselet alapjait is. Quinn heroikus vonzódása édesapja önfeláldozó, háborús halálával csak növekedett, s akkor teljesedett ki, amikor az ifjú közlegény már a nyílt fronton találta magát, az ágyútűz és a gépzúgás különös, fémes kuszaságában és nyomasztó környezetében, amikor a golyók a füle mellett süvítettek el, mikor a kénsárga lánggal égő detonációk felszántották szeretett Amerikájának finom szemcsés homoktalaját, azokban a percekben is apja példás magatartása kavargott a fejében, mikor a kezdeményezés szabadsága az ő kezébe hárult, s mikor a saját életét kellett volna mentenie ezekben a nyomasztó pillanatokban, akkor is az ellenség vonalai mögé rohant, karjai közt összefonva puskáját, sötét ábrázattal, mértéktartó és halálfélelemmel küszködő társai gyűrűjében. A halál és az elesés gondolata sosem nyomasztotta, s sosem tántorította el heroikus cselekedeteitől, neveltetési elvéhez hűen itta magába a derék, nemes és hazafias eszmék megnyilvánulásait, szinte kereste az éles helyzeteket, melyekben megvillanthatta oroszlánkörmeit. Felettesei és elöljárói hamar felfigyeltek masszív, erkölcsös, régi vágású tulajdonságaira, hazaszeretetére, és halálmegvető bátorságára, ezért, hogy növeljék benne az apja által fellobbantott lelkesedést, és hogy gerjesszék az önzetlen jellem megszilárdulásának csíráját az ambiciózus fiatalemberben, egyre magasabb posztokra helyezték, egyre komolyabb feladatokat adtak neki. Johnban természetesen a dölyfösség és a büszkeség is emelkedni kezdett, a megfelelni akarás, és az erkölcsös, helyes célok görcsös hajszolása mellett. Pár évvel bevonulása után már megjárta a háborúk poklát, és alezredesi rangban szolgált, lakosztályában féltve őrizte rangjelzéseit, és a kinevezésének iratait, melyeken ott díszelgett Eisenhower aláírása, a szálkás, hosszúkás, sebtében odavetett betűk, amelyeken még mindig ott volt a friss tinta illata. John, ha katonai feladatainak, megbízatásainak végrehajtása előtt tanácstalan volt, mindig elővette kitüntetéseit, elismeréseit, a jelzéseket, a csillogó, díszes, bársonyos egyenruháját, a tiszti okmányait, s ezeket bámulta üveges szemekkel, miközben szivarra gyújtott, a lemezlejátszóba pedig bedobott egy régi dalt, melyet gyerekkorában hallott még, édesapja rádióján, aki zenehallgatás közben fiainak a frontról mesélt, a közlegények, a sereg együttműködéséről, összhangjáról, és a megnyert harcok dicsőségéről. A háború befejezése azonban nem várt fordulatot hozott Quinn életébe. Felettesei parancsára részt vett az Overlord-hadműveletben, még a normandiai frontra is kimerészkedett ezredével, ahol súlyos sérüléseket szenvedett. Amikor partközelbe értek, a mészárlás már javában folyt. Az első ellenük irányuló lövés az ezredest találta el. Összeszorította fogait, ajkába harapott, ahogy kapkodó mozdulatokkal evickélt a hideg tengervíz hullámai között, s piszkos tenyerével lőtt sebét szorította. Egy pillanat alatt szertefoszlottak nagyravágyó, büszke és ambiciózus, nemes álmai, ahogy a halál szele megérintette. Még hallotta társainak egyre lanyhuló üvöltözését, még látta az összeroggyanó testeket, még látta a vízben csobbanó sisakokat, s még látta a vértengert maga körül, mely mint egy démon, úgy ölelte, úgy fonta körül ernyedt testét, mely mind lejjebb merült a habokba, a megsemmisülés felé. Hirtelen csend lett körülötte, mintha megállt volna az élet, mintha a háború csak egy gyötrő álomkép lett volna. Sáros arcát az égre emelte. A hullámzó víz tetején át arcába ragyogott a napfény. A szabadság, a béke fénye, mely sosem kerülhet közel hozzá. Lankadt, elzsibbadt testét egyre nehezebbnek érezte, ahogy leereszkedett, mintha csontjait erős markok szorítanák, mintha a vért préselnék ki belőle. A sebe már pokolian fájt, mintha tüzes vas nyomódott volna a mellkasába. Felkiáltott, illetve csak felnyögött. A bíborvörös vér sávja egybeolvadt a mélyzöld tengervízzel, nem létezett többé határvonal. Már a nap krómsárga, éles sugara is elnyelődött, annyira mélyre süllyedt, le, az óceán sötét mélységeibe, a fény eltűnt. Hirtelen kusza gondolatok kavarodása töltötte meg a fejét. Árnyak, emlékek, derengő mozzanatok, halk, zsongó hangok, mosolyok, emberi gesztusok villantak át az agyán, mintha búcsúzna az élettől, a múlt jelentős, vagy épp jelentéktelen eseményei, pillanatai, melyek felhalmozódtak gondolataiban, most felszínre törtek. Már a habok zúgása sem jutott el hozzá, szemhéjai lassan lecsukódni látszottak. A víz egyre növekedő nyomása elnehezítette testének minden szegletét, úgy érezte, mintha egy zsákot kellene cipelnie. A sós víz befurakodott az orrán, a fülén, s a száján, a csillámló habok feje belsejében táncoltak. Lehunyta szemét. Később egy erőteljes, edzett kar nyúlt érte, masszívan megragadva csuklóját. Hirtelen felpillantott, mintha álomból ébredne, s sötét árnyakat látott maga körül, a víz zúgó, ijesztő egyformaságában, rendszerében. Még mindig csend volt, csak azok az alakok igyekeztek, hogy a felszínre segítsék. Nem tudta, mennyi ideig aludt. Az eltelt idő egyszerre egy pillanatnak, és évszázadoknak tetszett. A sebe már nem fájt, csak a vér szivárgott még belőle. Hirtelen a felszínre bukott, pedig úgy érezte, teste elnehezülve inkább lejjebb süllyed, az emberi végzethez, semmint felfelé, a fényre. Arca előtört a habokból. Sárréteg, kosz, vér és izzadság egyvelege tapadt megfáradt képéhez, sisakjától megfosztott fejbúbján csillámló vízrétegek táncoltak. A nap halvány sárga korongjának fénye ráömlött tarkójára. A sugárnyalábok és bőrének találkozása fájdalmas, szúrós volt, mint egy befecskendezés. Szeme nehezen szokott hozzá a sárga fényhez, úgy tetszett, mintha egy műtét után ébredt volna fel. Mintha újjászületett volna. És bizonyos értelemben újjászületett, ezzel tisztában volt, már az első percben. Újjászületett, mind fizikai, mind szellemi értelemben. Miután felépült, elege lett a frontból, elege lett a kíméletlen mészárlásokból, többé nem vonzotta a csatamező, épp azért, mert a halál hozzá nagyon közel öltött alakot, s a sötét árnyak majdnem elragadták őt oda, ahonnan nincs visszaút. Felettesei értetlenül álltak távozásának híre előtt, s minden erejükkel marasztalni akarták a férfit, mondván, egy ilyen kitűnően képzett, tapasztalt munkaerőre, és remek katonára szüksége van az államnak. Jól emlékezett még, ahogy a tábornok magas, fakó barna íróasztalánál állt, a perzsa, díszes szőnyegen, az apró, rideg fényű lámpák kereszttüzében. Finom metszésű, neonkék szemét lesütötte, mogyoróbarna hajtincsei gyöngyöző, ráncosodó homlokára hullottak. Korán őszült, halántékánál már megjelentek a kifakult, elszürkésedett hajszálak, melyek megcsömörlésének, s lelki összeomlásának szomorú, elgondolkoztató tényét erősítették. Az élete nagy ívű fordulatot vett, menekült a frontról, a harcterek félhomályos képeitől, melyek legnyomasztóbb, lidérces álmaiban köszöntek vissza. Menekült a háború ezernyi viszontagsága elől, menekült az életveszélyben forgás, és a hazárdszerű ütközetek száraz, barátságtalan gondolata elől. Korábban lelkesedett ezekért, a csatákért, a fülsiketítő robajért, a tankok lánctalpainak homokfelszántó mozdulataiért, a robbantásokért, az ágyúdörrenésért, és egyre a hősi magatartást és kiállást hajszolta, egész eddigi életében. De most más történt vele, valami sorsszerű fordulat, valami olyan dolog, melyet intő jelnek, figyelmeztetésnek vélt. Nem hitt a végzetben, most mégis hinni kezdett abban, hogy a sors akarata tartotta őt életben, akkor, azon a véres, szörnyű és mindent eldöntő napon, a napon, mely örökre megváltoztatta életét. Az apja markánsnak és szinte már szakrálisnak hitt életformája és hitvallása szétoszlott előtte, mint egy borongós hajnalon a ködfátyolok. Az öreg mentalitása, nevelési és erkölcsi elvei és értékrendszerei, és példaértékűnek, követendőnek hitt heroikus magatartása most hirtelen keserűvé, hamissá és irreálissá változott John szemében. Életében most először inogott meg benne az édesapja igazságának és bölcselkedésének törhetetlensége. Az eszméi, a mentalitása, a stílusa, a viselkedésformái, melyekért rajongott, melyeket követendőnek, helyesnek, nemesnek és kiválónak gondolt egykor, ifjú korában, most széthullottak előtte, a remény, és egy korábbi életfilozófia most szertefoszlott előtte. Egy kapu bezárult mögötte. Jól tudta ezt, s az érzés, hogy felülemelkedett a tévhitén, melyet apja jó szándéktól vezérelve, de helytelenül sulykolt belé, egyszerre elégedettséggel, és nyugtalansággal töltötte el. Nyugtalansággal, mert valahol szíve legbensőbb bugyraiban úgy érezte, ezzel apja mérhetetlenül nemes, méltóságteljes és erkölcsös emlékének fordít hátat. Végül felülkerekedett benne a vágy, hogy új életet kezdjen, és lezárja magában katonai, hazafias pályafutását, hogy révbe érkezzen, hogy hosszú kalandozása és bolyongása után megtalálja a helyes utat. John azon az éjszakán, miután visszatért a csatából, izgatott volt, hátratett kézzel, méltóságteljes vigyázzállásban várta, amíg a tábornok feldolgozza kilépésének aggasztó tényét. Quinn egyre fontosabbá vált a hadseregben, ahogy sorra halmozta sikereit, a tábornokok, a kollégák, az utolsó rádiósig, közlegényig tisztelték, becsülték hihetetlen képességeit, született, ragyogó érzékeit és ösztöneit, melyek egyengették háborús sikereit. A tábornok vaskos kezével takarta el elgyötört, zárt és hűvös arcát a visszavonulni vágyó katona elől, az ugyanis nem láthatta felettese gyötrődését. Nagydarab férfi volt, túl a hatvanon, őszbe vegyülő, kopaszodó hajjal, nemes vonásokkal, méltóságteljes, világoskék szemekkel, melyeket beárnyékolt vastag szemöldöke, s melyek közé előreugró, hosszú sasorr ékelődött. Táskás szemei, löttyedt arca vén tacskóhoz hasonlított, mégis volt valami dicsőséges, valami méltóságteljes, valami tekintélyt parancsoló abban az arcberendezésben, ezt mindenki érezte, aki közvetlen kapcsolatba került a tábornokkal. Magas kappanhangon szólalt meg, akárcsak Henry Kisinger. Sok tekintetben a későbbi miniszterre, és politikai személyiségre hasonlított. Szemüveget azonban nem hordott. Úgy érezte, az túlzottan értelmes külsőt kölcsönözne neki, márpedig egy katona életében nem ez dominál, hanem harckészültsége, elhivatottsága és hazaszeretete. A tábornok még hitt ezekben az eszmékben, valaha John is, ám őt már nem tudták meggyőzni az igazukról. A tábornok hunyorogva, pislogva írt, készítette feljegyzéseit, csak hogy még egy kicsit eltolja a beszélgetést Quinn-nel. Utálta, ha egy leszerelő katona búcsúzik, utálta, ha életveszélyes sérülést szenvedett ifjakat kénytelen volt hazaküldeni. Utált minden életformát, melynek szálai nem kapcsolódnak szorosan a fronthoz, vagy épp attól szakadnak el. Főleg ez utóbbi szituációt utálta. Quinn készségesen várt, ott állt, szálegyenes gerinccel, ezredesi pompájában és eleganciájában, mint egy rab az ítélőszék, a bíró pulpitusa előtt, fegyelmezett csendben. Tudta, hogy a tábornok makacs ember, és nem fogja őt egykönnyen elengedni innen, ebből a siralomvölgyből, mely egykoron az életét jelentette, s mely most sötétséggé dermedt előtte. Az idős katona végül letette a tollat, sőt, lecsapta a hosszú íróasztalra. Arcát lassan emelte a várakozóra. Vonásai nem voltak se barátiak, se hűvösek, egy katona jellegzetes, ünnepélyes pillantása volt ez, egy megbecsült kollégájára. Egy visszavonuló barátra. Egy alattvalóra, egy derék társra.
-Kérem, foglaljon helyet. -bökött a fejével a tábornok arra a firenzei székre, mely ott díszelgett, rikító színeivel a fal mellett, különös szépségével. Quinn kurtán bólintott, majd egy „köszönöm”-öt rebegett, és lassan leereszkedett a puha ülőalkalmatosságba. Sokkal lágyabb és finomabb volt ennek a bútornak az érintése, mint a szintén elegáns bőrkanapéé, mely lakosztályában pompázott, s melyre annyi vendéget ültetett már, katonáktól kezdve barátokon, volt iskolatársakon át a szolgálatteljesítés közben elhunyt férfiúk gyászos képű hozzátartozóikig. Ez a helyiség, a tábornok fényűző birodalma bizony sok tekintetben túlszárnyalta Quinn szerényebb hajlékát. Akkora terem volt ez, hogy bálokat, s fogadásokat lehetett volna bennük lebonyolítani, gyönyörű, hosszú vörös szőnyeg szelte ketté függőlegesen a helyiséget, egészen a nagy íróasztalig, mely felett most a tábornok görnyedt, gondterhelt arccal. Mögötte a bársonyfüggönyökön átszűrődött az éles napfény. A tábornok végre megszólalt. Felemelte tekintetét nagy gonddal végzett szellemi munkájából, összekulcsolt kezét állának támasztva szólalt meg.
-Ugye tudja, Mr. Quinn, hogy az ön távozásával kitűnő munkaerőt vesztünk?- kérdezte, és szeme vizslatóan járt körbe a nyugodtan ülő ezredes idomain. A hangjában enyhe felelősségre vonó él érződött. -Maga nagyon messziről küzdötte fel magát ebbe a pozícióba, és ez dicséretes. Erkölcsös és hazafias módon helytállt, de most értetlenül állok a visszavonulása előtt, ahogyan az ezrede, és Ike is.
John szeme felcsillant, arcvonásait elöntötték az érzelmei, s az indulatai, teste megfeszült.
-Kérem, ne kerítsünk ekkora feneket az ügynek, uram. -mondta keserűen az ezredes, összevonva vékony csíkú szemöldökét. -Hadd menjek el egyszerűen, s ha valóban oly kiváló katona voltam, hadd adasson meg nekem a kiváltság, hogy problémamentesen visszavonulhassak. -idősödő, mégis markáns, érzelemmel teli, fiatalos arcán elszánt makacsság látszódott. Többé semmi sem kötötte már őt a sereghez. A tábornok érzelmesen elmosolyodott, ahogy egy apa néz szeretettel fiára, úgy tekintett az ezredesre. Jó néhány éve együtt szolgáltak már, s barátság kezdett szövődni köztük. Az öregember nehezen engedte el ezt a tehetséges férfit, mert összetartozásuk és illedelmes, udvarias barátságuk sokat jelentett neki. Mivel élemedett korára nem volt gyereke, minden szeretete és gondoskodása az ezredesre irányult. Ugyanolyan régi vágású, kitartó, oroszlánszerű jellem volt, mint maga Quinn édesapja, és ugyanazokért a normákért harcolt, lángoló, nyughatatlan szívvel egész életében. Johnt is a saját mentalitása szerint szerette volna nevelni, és nehéz szívvel fogadta el, hogy a férfi változáson ment keresztül, és most már függetlenedni akar ettől a béklyótól, melyet apja és a tábornok font köré nagy lelkesedéssel. Az ő lelkesedése azonban már kihunyt. A tábornok mélyen sóhajtott, talán érzékeltetni akarta vele bánatát, nála sosem lehetett tudni. Reakciói mindig kétértelműek és titokzatosak voltak. Fáradt, beteges fényű szemei még mindig az ezredest járták körbe nagy gonddal. Megpróbálta tömören megfogalmazni gondolatait.
-Tiszteletben tartjuk a döntését, bár a búcsúzás fáj. -nyögte ki végül. -A kérelmét elfogadjuk, maga Ike írja alá.
John nem tudta, hálás legyen felmentéséért, vagy egy hamis gesztussal keltse annak a látszatát, hogy a lelke mélyén még mindig vonzza a katonák csodált életmódja, hogy ezzel még utoljára beragyoghassa az öreg tábornok szívét. De nem volt ideje a mérlegelésre. A nagydarab, elhízott férfi potrohosan közelített felé, s udvariasan kezet szorítottak. John összeszorult torokkal nézte, ahogy ez az ember, hihetetlen önfegyelmet tanúsítva visszatartja indulatait, s nem kérleli többé, hogy maradjon. Csodálattal bámulta derék viselkedésmódját. Az idős férfi pirospozsgás arcán felvillant egy őszinte, szomorkás mosoly. John zavarában a padlóra pillantott, majd mikor felnézett, a tábornok még mindig mosolygott. Tettekből és mozzanatokból is megértették egymást. Itt volt a búcsú ideje.
A háború azonban még tovább folyt. Quinn-nek elege lett a közéletből, és egy békés farmra költözött, családjával együtt, hogy meglelje végre lelki békéjét, s elfeledhesse azokat a szörnyű napokat, s azt a borzalmas fordulatot, mely örökre megváltoztatott benne valamit. Néha úgy érezte, kifejezetten jó lecke volt. Másszor gyűlölte azokat a perceket. Az a halálközeli állapot megtanította őt a mértékletességre, és a visszafogottsága. Ez a nagy ívű, látványos változás hatással volt életmódjára is: áttért az egyéni gazdálkodásra, és remeteként élte le életét, szerető családja mellett. Fiait a szerint az elv szerint nevelte, mely megérintette őt, s mely új idomokba öntötte az egész gondolkodásmódját. Az elhivatott fiatalember jóságos remetévé szelídült. Gyerekei közül William volt a legidősebb, egyben a legtisztánlátóbb és legkomolyabb is, mintegy támasztékul szolgált könnyelmű testvérei számára. George kalandvágyó és vakmerő fiú volt, magában hordozta apja fiatalkori, dölyfös és makacs vonásait. A legkisebb gyermek, Andrew kiváló lovász volt, nagyszerűen idomult a farmszerű életformához, John valóságos jobb keze a házimunkában. Ez a legkisebb gyerek volt Quinn kedvence, mert benne látta beteljesedni a tanítását. A készséges, önzetlen fiatalemberben testet öltött apja öregkori eszméje, a háborútól és a közösségi élet kavalkádjától távol eső, magányos, csendes életmód. Az idő megedzette John szívét, és örült, hogy ez a mentalitás legalább egyik gyermekébe átragadt. Neje, Elizabeth közvetlen, szelíd és gyermekszerető asszony volt, egyszerű parasztcsaládból származott, vonásai és elegáns, finom mozdulatai mégsem jelezték alacsony gyökereit. A magas körökben mozgó, elismert szaktekintély, John Quinn mellett eléggé kikupálódott az utóbbi években. Az ezredes maga is a korlátozott anyagi javakat birtoklók társadalmi rétegéből jött, de idővel, ahogy nőtt a befolyása, és a rangja, felvette az úri modort és viselkedésformát, hogy beilleszkedhessen kollégái közé, és méltó egzisztenciára tegyen szert. Miután visszavonult, ezek a szokások elsikkadtak, felesége azonban még mindig drága, finom szabású és igényes ruhákat öltött magára, a felső tízezer jellegzetes magatartásmódja jellemezte, illatos, bájos, tiszta teremtés volt, magas, vékony testfelépítéssel, formás alakkal, bársonyos bőrrel, arányosan berendezett arccal, és kedves, varázsos mosollyal. Hullámzó, szőkésbarna hajzuhataga a vállára omlott, tengerkék szemei barátságosan csillogtak, oly káprázatosan tündöklöttek, akár az éjjeli holdsugár a koromfeketeségben. Egy angyal kecsességével mozgott, szemkápráztató, tökéletes arcforma jellemezte, formás, kis orral, és örökké mosolyra nyíló, apró szájjal. Úgy mozgott, úgy viselkedett, mintha úrinőnek született volna, ezzel szemben alacsony származású, tanulékony, tetszetős, szépséges asszony volt, egy kiábrándult, veterán újgazdag oldalán, megtartva az elegáns, dagályos szokásokat. Fiai nevelésére nagy gondot fordított, óvta őket minden bajtól, és veszedelemtől, hiszen a préri kietlen síkságán éltek, nem igazán biztonságos térségben. John szerette ezt az asszonyt, igazán, tiszta szívéből szerette, talán meglátott benne valamit, a mozgásában, a sudár, tiszta és gyönyörű alkatában, amely édesanyja jóságára és tökélyére, méltóságára emlékeztette. A nő derűt, fiatalságot, szenvedélyt, kötetlenséget és jókedvet vitt a házba, mély érzelmekkel rendelkezett, s kiderült, anyaként is megállta a helyét, fiai gondos és pontos nevelésére és oktatására nagyon odafigyelt. Quinn csodálta ezt az asszonyt, soha egy hangos szó nem hangzott el köztük, csendben éltek, megértésben, és szeretetben. John még azt is elviselte, hogy felesége, visszavonultuk után is az úri rétegek stílusa és mentalitása szerint élt. Nem zavarták ezek a külsőségek, ő magát ezt a csodálatos asszonyt szerette, a személyiséget, aki Elizabeth volt. Gyémánt volt ő, világító lámpás Quinn kusza, vad sötétjében, csodálatos ajándék, kegyelem az élettől, pompás nyereség, akivel összhangban éltek, s aki hűen kitartott a veterán mellett, ápolva annak sérült lelkét, bearanyozva a kiábrándult, idősödő férfi sivár napjait. Az évek során a gyermekek fiatalemberekké serdültek, gyarapodtak tudásban, erkölcsben, hitben, és egyéb erényekben, jeleskedtek is éles eszükkel és gyors felfogásukkal a tudományok, a teológia, az irodalom, és sok más ág terén, mindazonáltal megállták a helyüket a farmi életmódban is. Apjuk egyre gyengült; gyöngeségben, de szelíd, csöndes elégedettséggel nézte végig, ahogy a fiatal, nagyszájú fiúkból felelősségteljes, komoly szellemű, kötelességtudó állampolgárok váltak. Egy békés napon azonban minden megváltozott, az események nagy fordulatot vettek. Már három éve éltek kinn, tökéletes nyugalmukban, s ez alatt a három év alatt a kamasz fiúk felnőtté váltak. Elengedték már szüleik figyelmes, óvó kezét, s kissé vakmerően elszakadtak a szülői háztól. Minden fiatalban benne van ez a hajlam, alighanem az emberrel együtt születik, s érettségük kezdetéig génjeikben tárolódik. John azonban nem egykönnyen eresztette szélnek ezeket a jóravaló, tehetséges gyerekeket, azt gondolta, folytatják majd a birtok körüli munkákat, az egyéni gazdálkodással, s az állattartással fognak foglalkozni, ugyanakkor tudta, hogy nem állhat mellettük örökké, s egyszer, ha akarja, ha nem, el kell engednie őket. A döntés az ő kezükben volt, s ők úgy határoztak, megpróbálnak egyedül érvényesülni a kemény életben, apjuk gyámja és oszlopos támogatása nélkül. A nagy ezredes nélkül. Fél év múlva tértek vissza, bizonytalan időre. Az apa megörült nekik, és nagy ünnepélyt rendezett a tiszteletükre. Másnap a könyvtárban üldögélt, szivarozva, elmélyedve egy ponyvaregény történetében. William széttárta maga előtt a vörös selyemfüggönyt, mely a bejáratot képezte a könyvtárszobába, és hátulról közelítette meg édesapja hintaszékét. Az öreg teljesen belefeledkezett az olvasásba, mégis meghallotta fia lépteinek koppanását a parkettán. Tudta, hogy William léptei azok. Ő volt a leghatározottabb, a legracionálisabb hármójuk közül, s mint ilyen, szerepében felülemelkedett fivérein, így szinte mindig ő állt apja színe elé, ha fontos bejelentenivalója volt. Már gyermekkorukban is ő volt a legbátrabb, a legerélyesebb, és a legkiegyensúlyozottabb fiú. Két öccse csak somolygott, a hátát vakargatta, és izzadó tenyerét dörzsölgette zavaróan, mikor úgy hozta a sors, hogy szigorú apjuk elé kell állniuk. William más volt, benne mindig volt elég méltóság és büszkeség, hogy a nagy Quinn ezredes elé lépjen. Most is ő állt itt, de apja nem sejtette, hogy valami komoly dolgot szeretne mondani, nem gondolta, hogy nagy szándékok vezérlik. A fiú fejet hajtott az olvasó férfi előtt, aki látatlanul is tudta, illemtudó gyermeke nem felejtette el megtenni vele szemben ezt a tiszteletadó gesztust.
-Apám. -szólította meg a férfit tisztelettudóan a fiatalember. Sötétbarna hajszálai a homlokához tapadtak, ahogy megizzadt a lovaglásban, és a ház körüli teendők végzésekor. Markáns, vékony, borostás arca volt, magas orrnyerge, méltóságteljes és férfias, tekintélyes megjelenése. Odalépett édesapja széke elé. A férfi tekintete lassan felemelkedett a régi könyv elsárgult lapjairól, és fia várakozásteljes ábrázatán állapodott meg. William hátrakulcsolta a kezét, és vigyázzállásban sütötte le a szemét. Még ő sem mert apja szemébe nézni. Az ezredes arcán már ráncok és barázdák gyülekeztek, bár haja barna tengerébe még csak egy-két, kósza ősz csík férkőzött. Az utóbbi három évben meghízott, elhanyagolta külsejét. Tokája is felfújódott, akár a levegővel teletömött léggömb. Eres keze remegve markolászta a régi, elsikkadt könyv gyűrött, koszos lapjait. Szivarjának füstfelhője beárnyékolta mozdulatlan képét.
-Tessék, fiam! Mit szeretnél?- kérdezett vissza, hangjában némi gyanakvással és bizonytalansággal, mintha valamiféle veszélyt érezne, mint a hűs forrásvizet kortyoló őz a fenyőerdőben, puskák és vadászok kereszttüzében. A fiatalember fel-alá járkált a szobában, apja széke előtt, arca közben elvörösödött. Hirtelen minden összeszedett bátorsága, melyet oly keservesen gyűjtött össze, elpárolgott, akár a szétoszló füstfelhők. Hirtelen azt vette észre, hogy reszket, mint a nyárfalevél, és a torka teljesen kiszáradt. Quinn rajta tartotta a szemét, időnként egy-egy röpke pillantást vetve az apró, koszos könyv nehezen olvasható, írott betűire. Ismeretlen, pályakezdő fiatalok regényeit és versesköteteit tanulmányozta, bár mecénásként nem állt volna mögéjük soha. Arra ott az állam, gondolta. Kicsit meggyűlölte az államot, mióta visszavonult. Kicsit a világot is meggyűlölte, a háborúskodás és a végtelennek tűnő, szüntelen vérontás miatt, mely egyre lohasztotta és bántotta, ahogy múlt az idő, és egyre inkább eltávolodott a közélettől, a történések és az események centrumától. Fia végre megszólalt, remegő és gyámoltalan hangon, de a benne lüktető, vibráló elkötelezettséget és komolyságot nem lehetett nem érzékelni, ahogy a sötét bányák lidérces egyhangúságában a felcsillanó aranyat.
-Te nem tapasztaltál semmit a világból, mióta ideköltöztünk, apám. De mi most sokat láttunk, élményekkel gazdagodtunk. Persze nem pozitív élményekkel. Láttunk csatamezőről hazatérő, karjuktól, lábuktól megfosztott fiatal közlegényeket, láttunk jajgató öregasszonyokat, és vérben fürdő csatatereket. A saját szemünkkel tapasztaltuk a háború borzalmait. -John szemeiben máris ördögi láng lobbant fel, ahogy szóba került a háború. -Te szolgáltál Patton alatt, harcoltál Rommel ellen, még Montgomery-vel is összetűztél. Ott voltál a partraszállásnál. Te befogadhattad magadba ezeket a borzalmas képeket, és magadba zárhattad őket. Mi nem. Mi itt ragadtunk, ebben a börtönben, miközben az ország éhezett, és örökké vér folyt!
-Mit akarsz, fiam? Mi a mondandód ezzel?- vágott közbe az ezredes, érzékeltetve heves fiával az apai tekintélyt és szigort. A fiatalember folytatni akarta, de rájött, jobb, ha hallgat. Az apja szavának ő sem mert ellenállni. Az apja nem csak személy volt, egyfajta szellem is, mely mindig ott volt mellettük, körbefonta őket, ha a birtokon gazdálkodtak, ha a házimunkát végezték, és akkor is, amikor szétszéledtek az országban egy időre, próbára téve tudásukat. Mindenkor az ő tanítása szerint cselekedtek és éltek- mindezidáig. De ez az egyensúly, és ez a kölcsönös, megszokott szabályszerűség most meginogni látszott. Hosszú idő után, vagy talán most először ütközött szembe egymással két élesen eltérő vélemény, és jellem… A három esztendőben csönd borult a házra, s népére, de most hirtelen felszínre tört valami, valami, ami talán ez idő alatt elnyelődött, háttérbe szorult, s most, a fiúk tapasztalatszerzésekor és megdöbbenésekor villant meg. John féltette apai tekintélyét, a világért sem engedte volna, hogy csorba essen rajta, megpróbálta erőszakosan magához láncolni fiait, szerette volna elkerülni a konfliktushelyzeteket, szerette volna, ha akaratának és döntésének nem fordítanak majd hátat, ugyanakkor attól is félt, hogy meggondolatlan gyermekei őrültségbe mennek bele.
-A harc iszonyatos erővel dúl. -szögezte le a fiatal fiú, a kandallóban táncoló tűzbe nézve. -Az ország nyugalma, jövője forog kockán. Sajnálom, apa. Úgy döntöttünk, megkeressük a legközelebb állomásozó egységet, vagy tábort, és bevonulunk.
A férfi ereiben meghűlt a vér. Arca eltorzult a haragtól és a félelemtől, bizsergés söpört végig egész testén, kezével pedig a hintaszék karfáját szorongatta. Szólni sem tudott, annyira eluralkodtak rajta tüzes, hatalmas indulatai. A hideg végigfutott a hátán, képe gránátvörösre váltott. Teste remegett, fájdalom nyilallt belé, mintha tőrt mártottak volna a hasfalába, s az égető, maró fájdalom felkúszott a tüdejéig. Szólni próbált, de nyelve elbicsaklott. William hezitálva, reszketve figyelte baljóslatú reakcióit, de tudta, tervéről, elhatározásáról nem mond le, még apja erélyes, mindenható szaváért és utasításáért sem. A fiú végül készségesen odalépett a megmerevedett ezredeshez, és lágyan vállára helyezte a kezét, de az idősödő férfi durván eltaszította magától a gyermeket. William kis híján a falnak koccant, a vad lökéshullámtól, de megtámasztotta magát. Quinn nem volt már az az érzelmes, gyermekszerető ember, akinek fiai ismerték, most, ebben a lidérces percben közönyös, szenvtelen szörnyeteggé változott. Úgy érezte, tanítása és felfogása illúzió volt csupán, gyenge alapokon szövődő irányzat, s az egész most széthull, mint az ingadozó alapokra épített ház. Úgy látta, a fiúk gondolkodásrendszerébe mégsem ivódott be úgy a mentalitása és szelleme, mint ahogy szerette volna. A felzaklatott férfi gyermeke szemébe nézett, összehúzott szemöldökkel, zárt, merev arccal, sötét, borongós tekintettel.
-Bolondok! Ostoba bolondok!- hörögte a férfi, majd megragadta a könyvet, amit épp olvasott, és nagy ívben a kandallóba röpítette. A lángok azonnal elnyelték a száraz, sárga lapokat, a tűz percek alatt felszippantotta. John arca lángolt a forróságtól és az indulataitól, melyek olyan váratlanul költöztek belé, mint a szívroham eljövetele. A rosszullét kerülgette. Kezeit ökölbe szorította, és farkasszemet nézett fiával, aki biztos távolságba húzódott előle.
-A háború a pokol kapuja! Nem engedlek el oda, megértetted, William! Volt benne részem, és csak pusztulást, meg nyomort láttam! Régen én is olyan naiv voltam, mint ti, én is meg akartam váltani a világot. De rájöttem, hogy romlott az egész… nem csak az ellenség, a nácik, a zsidóellenesek, a fasiszták, nem csak az idegenek! Az amerikai társadalom is romlott! Az államot zűrzavar emészti. Nem foglak beleereszteni titeket ebbe az őrült kavalkádba! -üvöltötte harsányan, hogy a falak is megremegni látszottak. William elsápadt. Próbált volna védekezni, de nem talált érveket. Nem voltak érvek, csak egyetlenegy: a hazaszeretet. Nem voltak érvek, csak ismeretlen nagyapjuk elveszett tanítása, melyet fiába próbált sulykolni. Nem maradt más, csak a titkos, elfeledett, nagy vihart keltő családi örökség. Csak John öröksége, melyet eldobott magától, ahogy rájött apja szellemi hagyatékának árnyoldalára. Mert jó nem létezhet gonosz nélkül: a nap mellett is ott az éjszaka. Mindennek, ami fényesnek, érintetlennek tűnik, romlott, sötét a másik oldala. Quinn időben rájött erre, és meghátrált, de most félelem fogta el. Félelem, hogy mi lesz, ha fiai elbuknak. A gondolat is megőrjítette, felőrölte, megborzasztotta és szétmorzsolta idegeit. Visszadőlt a székébe, és hátraszegte fejét, megmerevedett, mintha szélütést kapott volna. Gondolkozott. Tudta, hogy eljön majd ez a perc, vagy egy hasonló összetűzés, de mégis próbálta elhessegetni magától a gondolatot, de lám, most eljött a pillanat, hívatlanul is. Anélkül, hogy John készült volna rá. Remegő kezével átsimította izzadó homlokát, és borostás, ápolatlan, megfáradt arcát. A mennyezetet nézte, és a nehéz kristálycsillárt. Fából faragott, meztelen angyalok táncoltak a csilláron.
-Egyszer halálos lövést kaptam. -rebegte az ezredes, nagyot nyelve. Könnyek szivárogtak a szeme sarkából, torka összeszorult. Kiüresedett tekintettel nézte a csillárt. -Élet és halál közt ingadoztam, lebegtem a köztes területen, a senki földjén. Ez az élmény határozta meg az életemet. Fordulópont volt ez, nem várt fordulópont, mely gyökerestül öntötte új idomokba az életemet. Megtanultam a türelmességet, megtanultam értékelni a vidéki élet nyugalmát. Csodálatos hely ez, legalábbis az én szememben. Itt újjászülettem. Lassan alkalmazkodtam ehhez az életformához. Már nem hajt a vérem, nem ösztönöz, nem hat rám semmi. A hősies eszmék kivesztek belőlem.
A fiú nem tudott uralkodni magán.
-De attól a fiaidban mindez meglehet! -kiáltotta.
-William!- üvöltött az ezredes teli tüdővel. A fiatalember lecsendesült, de arcán még ott díszelgett az a vadállatias, lázadó jelleg. Ő volt a legszenvedélyesebb, a legmakacsabb, és a leghatározottabb a három közül, és ezt az apja tudta- s azt is, hogy így vele fog meggyűlni minden baja. Az ezredes egy árnyalattal halkabban folytatta.
-Ez nem erény. A hazaszeretet és a hősiesség nem erény. Dölyfössé és nagyravágyóvá is tesz a túlzott elhivatottság. Mindig vésd jól eszedbe: jó nem létezhet gonosz nélkül: a nap mellett is ott az éjszaka. Aki vakmerőn ront az ellenfél mezejére, aki aláaknásított területen rohan, istenverte elveitől űzve, hajtva, azt előbb-utóbb a habok elnyelik. Én túléltem, és ez jelentett valamit. Ez egy figyelmeztető jel volt az életemben. Azt jelentette, hogy változtatnom kell az életemen. Hogy vissza kell fognom magam, hogy el kell távolodnom a háborúktól, hogy le kell vetkőznöm ezeket a hátrányos tulajdonságokat, melyek majdnem a sírba vittek.
William megrázta a fejét, és félresimította a szemébe lógó hajszálait. Izzadt volt, koszos és türelmetlen. Fivérei még javában szórakoztak a Mr. Haybrooks által rendezett lóversenyen, húsz mérföldre innen, az elismert borász birtokán. A mulatság órákig elhúzódott.
-Most igenis megnyerhetjük a háborút, apa!- erősködött a legidősebb, de az ezredes csak legyintett. Még mindig vitázni próbált, de látszott, hogy az idő rajta is kifogott. Már nem volt az a fiatalos, lendületes, szenvedélyes férfi, aki egykoron volt, szolgálata alatt, kiveszett belőle a temperamentumosság, és az erőszakosság. Gyorsan öregedett.
-Ti hárman akarjátok megváltani a világot? Véget vetni a háborúnak? Nevetséges!- vágott vissza a férfi, megpróbálva még egyszer lebeszélni makacs ivadékát erről az őrültségről, mely akár még -sőt, gondolatai mélyén biztos volt benne az ezredes-, az életükbe is kerülhet. -Hát persze, fiam! Vérünket adni a hazáért, nagy dolog, mi? Csak, aztán ha tényleg megsebesülsz a legvéresebb harc közben, és a földre rogysz, már nem lesz olyan vonzó az egész! Azon nyomban iramodnál vissza hozzám, de akkor már késő lesz. Ostobaság, én mondom, fiam. Az egész háború… az egész egy rakás szar!
-A háborúnak most már véget vethetnénk, ha az emberekben lenne elég összetartás és lelkesedés! -próbálta ismét védeni magát a fiú, és ismét nagy forradalmi eszmék mögé bújni apja elsöprő indulata elől.
-Mit tudsz te a háborúról? -emelte fel a hangját John. Ajkait összepréselte, szemét pedig behunyta, mintha egy lidérces álomra emlékezne. -Lószart tudsz a frontról. Naiv, ostoba fiatalok vagytok, akik most, hogy érettnek hiszik magukat, úgy érzik, életüket áldoznák a hazáért. Életüket áldoznák. Micsoda nemes cselekedet. Az ilyen elbizakodott okoskodókat, mint amilyen én is voltam, bizony elpusztítja a háború. Hajszálon múlt, hogy odavesztem. Az élet kemény, William. Le kell mondanotok erről, mert az életetek a tét. A családunk fennmaradása. A ti dolgotok az utódnemzés, a családalapítás… mi lesz így velünk, ha mindhárman elestek? Azt hiszitek, az apa ilyenkor büszke a fiára? Ha postán megkapja a véres, szétszabdalt egyenruháját? Bolondok, ostoba bolondok. -a hangja egyre halkult, lanyhult, de a benne vibráló él még erős volt. -Azért költöztünk ide, a prérire, hogy távol maradjunk a háború zajától, a haláltól, és a vérengzéstől. Hogy a rozsdás, véres illat ne jusson el hozzánk, se az ágyúdörgés. Olyan nehéz felfogni ezt?
-Apa, nem foghatod örökké a kezünket!- vágott közbe a nagyszájú fiatalember, vörös arccal, jókora bátorságot összeszedve. -El kell engedned, akárhogy is fáj. Ha meg kell halnunk, méltósággal halunk meg.
-Nem!- jött a válasz, és az ezredes felemelkedett székéből. Úgy, ahogy a medve lépdel lassan áldozata felé. Quinn nehezen mozgott, de tekintélyt parancsoló eleganciával. Méltósággal. Odalépett William mellé. A szürke téglafal mellett álltak, mindketten, sejtelmes csöndben. Egy pillanatra nem úgy festettek, mint apa és fia, hanem mint két, a háborúban ellentétes oldalon álló katonatiszt. John hosszan méregette, vizsgálta fia erőteljes, fiatalos, forró, temperamentumos vonásait, napbarnította bőrét, széles vállait, izmos karjait, hatalmas tenyereit. A háború ismét befurakodott családja közvetlenségébe és nyugalmába. Ezt a kínt, ezt a terhet nem tudta elviselni. -Nem engedhetlek el, oda nem. Miért nem boldogít téged a csend, és a meghitt nyugalom? Miért kell belesodródni az események középpontjába? A háború nem rajtatok áll, vagy bukik. Mindannyian csak porszemek vagyunk abban a felfoghatatlan, gigantikus kavalkádban.
-Egy hét múlva indulunk. -jelentette ki William, és félrehúzódott apjától, mintha egy dühöngő, megrögzött őrült elől hátrálna. Félt az öregtől. -Ha nem bocsátasz rendelkezésünkre lovakat, meg élelmet, az se baj. Mr. Haybrooks már felajánlotta a támogatását. Tudta ő is, hogy valószínűleg nem lelkesedsz majd az ötlettől.
Quinn válasz nélkül hagyta. Közelebb lépett fiához. Leheletük egymás arcát érte. Nézték egymást, úgy, olyan ájtatosan, mintha egymás lelkébe látnának. Mindketten megpróbáltak felülemelkedni a másikon. Apa és fia. Az ezredes kurtán bólintott. Szomorúság öntötte el arcvonásait. A kényszerű beletörődés savanyúságával pillantott gyermekére, aki nagyokat nyelt, és reszketett.
-Látom, kitartó vagy, közlegény. -mondta. Gyerekkorában szólította így a legidősebb fiút, amikor még javában szolgált, mert kisfiúként William érdeklődött leginkább apja különös munkája, és a háború iránt. Nem ritkán együtt tanulmányozták a harci térképeket és a tervezeteket éjszakánként. Mióta ideköltöztek, nem hívta így. Ez is jelentett valamit. -Mit ér neked, ha zokogó anyád hullik térdre előtted, s úgy könyörög, úgy próbál itt marasztalni? Szívós vagy fiam, és határozott.
-Nem tántoríthattok el. -mosolygott büszkén. -Menni akarunk.
John és Elizabeth aznap nem tudtak aludni. Kénytelen-kelletlen beleegyeztek gyermekeik döntésébe, de a tudat, hogy elveszíthetik őket, éles kardként mart lelkükbe. Értük éltek, dolgoztak, évtizedeken át. Most úgy látták, minden kárba vész, a család pedig széthull. Quinn tudta, hogy a háború egyszerűen szétmorzsolja a családokat, már akkor is, mikor ezresedként szolgált, és síró özvegyasszonyok, édesanyák leveleit olvasta. Most mindez vele történik. El sem akarta hinni.
John nem engedte fiai csak úgy elmenni. A legjobb lovakat adta melléjük, bőséges élelemmel látta el őket. Még szolgálói közül is utánuk küldött hármat.
A háború Hitler halála, és a Német Birodalom veszte után hamarosan véget ért. Hónapok teltek-múltak, és John nem kapott hírt gyermekei felől. Mindig eszeveszetten rohant, ha a postát hozták, és mohón áttanulmányozta a leveleket, és a küldeményeket. De fiairól nem volt bennük említés. Különösen Andrew sorsa érdekelte. A legkisebb fiú a szeme fénye volt. Óvta, a széltől is, és tudta, hogy a fiatalembernek szokatlan lesz az örökös vérengzés, és a csatamezők torokszorító látványa. Tudta, Andrew milyen érzékeny lelkű, milyen gyönge és tehetetlen, egymagában. Csak abban bízott, hogy két bátyja majd testőrként képez gyűrűt körülötte, és életben maradnak.
Az Enola Gay nevű B29-es 1945. augusztus 6.-án az uránium 235-ös verzióit ejtette ki bombakamráiból Hirosima fölött, ezzel 78 000 emberi élet ért véget. A Fehér Ház felszólította a japánokat, hogy adják meg magukat. Augusztus 8.-án újabb támadást hajtottak végre, ezúttal Nagaszaki városa ellen. Ezúttal 25 000 polgárt pusztítottak el. Úgy látszott, a háborúnak hamarosan vége szakad. Az orosz offenzíva hatására augusztus 20.-án Japán végleg összeomlott.
Az idő lassan telt. Ám egy napon nagy robaj verte ki az álmot John szeméből. Az ezredes felébredt, gyorsan felöltözött, és fiai elé rohant. Rengeteg hazaküldött közlegény lépdelt a birtok felé, a fenyőerdőt elhagyva, lovakkal és autókkal. William és George odarohantak hozzá, és átölelték az öreget. Tiszta, díszes egyenruha pompázott rajtuk. A harc és a hányattatások jelei nem mutatkoztak már az arcukon. Ez a győzelmet jelentette. A háború véget ért. Az apa a szemével keresni kezdte a tömegben Andrew-t is. A legkisebb fiút, az imádott kedvencet. Az érzékeny lelkűt, aki bizonyos értelemben olyan volt, mint ő. Az egyik öreg, rozsdás teherautóról egy nylonba bugyolált testet emeltek le.
-És Andrew? -kérdezte fiaitól, levegő után kapkodva, összeszoruló torokkal. -Hol a fivéretek?
George és William némák maradtak. Arcuk azonban gyászba borult, fejüket lehajtották, mint az érzékeny orvos, akinek nincs bátorsága, hogy a beteg előtt elárulja a szörnyű diagnózist.
-Hol van?!- üvöltötte az ezredes, megragadva fiait, megfeszítve a testét. Nem tudott parancsolni tovább indulatainak. A borzongás, a félelem, a nyugtalanság, mely az elmúlt hónapokban hatalmába kerítette őt és feleségét, most felszínre jutott. Elizabeth kirohant a házból. Mindannyian ott álltak már, mire a nő kiért. Szólni akart, vékony, kecses csengésű hangján, de elbicsaklott a hangja. Magába fojtotta azt. Térdre borult, és megmarkolta a földet. Vékony kezével a homokot túrta, és zokogott. Zokogott. A haját cibálta, tépte. Elegáns ruhájával a porban feküdt. Üvöltött, toporzékolt, arca, mintha már nem is egy gyönyörű nőé lett volna. Már nem volt az a boldog, fiaira büszke anya. George odasietett hozzá, és megpróbálta felsegíteni, visszavinni a házba, az asszony azonban ellökte magától. Arcát a porba temette.
Quinn ezredes lehajtott fejjel nézte, ahogy a fiát védő leplet fellebbentik. Ott pihent a gyermeke, azokkal a szenvedélyes, férfias, családszerető, művészi vonásaival. Hősi halált halt, tudatosan készült rá, vagy véletlen áldozata lett? Az ezredes nem tudta eldönteni. Már nincs jelentősége. William és ő körbeállták a testet. Lassan odagyülekeztek hozzájuk a társak, a leszerelt, győztek katonák, némelyikük sérülten, bicegve, mások a győzedelmeskedők büszke méltóságával és tekintélyével. A napsugár mindnyájuk arcába ragyogott. Elizabeth vörös, koszos, könnyes arccal pillantott fel a fényre. A sárga korong, ott fenn az égen tökéletesnek látszott. Ám a távolban már felhők gyülekeztek, és az ég alja sötétkékre színeződött. Quinn halkan zokogott, halkan, hogy mások előtt megőrizhesse a tekintélyét. Feltekintett fiára. William kőszikla volt, nem sírt, csak tenyerébe hajtotta a fejét. John szemében könny csillogott.
-Megmondtam. Jó nem létezhet gonosz nélkül. -motyogta könnyekkel átitatott arccal az ezredes. Feltápászkodott, és magasztalóan szalutált a holttest előtt. William bólintott.
-A nap mellett is ott az éjszaka. -felelte.
Hónapok múltán Johnt meglátogatta a tábornok, a farmon. Már négy év telt el az ezredes visszavonulása óta, de a tábornok még mindig fiaként tisztelte, és szerette őt. A könyvtárszobában üldögéltek, egy-egy pohár fehérbor mellett. A kandallóban tűz ropogott, a fahasábok sercegése töltötte be a levegőt.
-Miután elment, sokszor visszavártuk még önt. -mondta mellékesen, hangsúlytalanul a tábornok, aki a háború után rengeteg elismerésben részesült.
John szótlanul kortyolgatta az italt, lassan, nyugodtan szívta magába az ízét.
-Sosem mentem volna vissza. -rebegte. -A fiaimat is elengedtem a háborúba, és látja, mégsem mentem utánuk. Andrew odaveszett. Most már vége a háborúnak.
A tábornok lassan bólintott. Körülnézett a szobában, mintha kutatna valami után.
-A fia bizonyára jó katona volt. Részvétem, ezredes úr. -hajtott fejet a tábornok. -Hőstettet hajtott végre.
-Nem. -rázott fejet John, megbizonyosodva az igazáról. Lassan, öregemberes lomhasággal emelkedett fel hintaszékéből, és odasétált a sarkig nyitott ablakhoz. Már nyár volt, a sűrű, burjánzó növények illata beszökött a terembe. -A halál nem a hősiesség jele. Akkor vagyunk igazán hősök, ha van erőnk hozzá, hogy túléljük. Ha van erőnk ahhoz, hogy kilépjünk. Én elég erős voltam hozzá, de Isten úgy akarta, hogy Andrew odavesszen. Ez volt a büntetésem, amiért elengedtem őket. Talán odaát majd mindnyájan boldogok leszünk, Istennél. Szokott imádkozni, tábornok úr? Hisz egy felsőbb lényben?- kérdezte az ezredes, a kinti, varázslatos, vadregényes tájat csodálva. A zöld tenger, a bokrok, a hatalmas fenyők, a cserjék nem mozdultak, fűszál se rebbent a délutáni hőségben.
-Igazából nem. -jött a nyers, ám őszinte válasz.
-Én hittem, hittem, mindezidáig. -válaszolta, majd belélegezte a forró, leheletfinom levegőt. -Minden este imádkoztam, de könyörgésem nem talált meghallgatásra. Isten furcsa játékot űzött velem. A groteszk vonások végigkísérték az életemet. Életem során két válaszúthoz érkeztem, egyszer fiatalemberként, és egyszer férfiként. A fiatal, szeles fiú a háború poklát, és a vitézséget választotta, a férfi a biztonságot. Egyik sem volt igazán helyes döntés. A jelen szenvedése a majdani boldogság része. Ez a lényege.
John Abraham Quinn 1969-ben, hetven évesen halt meg, szolgálatteljesítés közben, a vietnami háború alatt. Quinn korábbi ígérete ellenére visszatért a fronthoz, és a csaták közben lelte halálát. Öt szakkönyvet írt még, a katonák, a hadsereg kötelességéről, és az amerikai államszervezet hierarchiájáról. Írásaiban élesen bírálta a második világháború egyes katonai döntéseit, és az akkori amerikai államot. Könyveit mindig ezzel a mondattal kezdte: „Jó nem létezhet gonosz nélkül: a nap mellett is ott az éjszaka.” Művei túlsúlyban kemény, lázadó jellegű kritikák voltak, önvallomásszerű, életrajzszerű elemekkel dúsítva. Felesége 1970-ben halt meg, egy évvel szeretett ezredesének eltávozta után.
William és George családot alapítottak. George New Yorkba költözött feleségével, fiával és lányával, William azonban a farmon maradt, hogy apja tradícióinak szellemében élje le életét. A lelke mélyén mindig úgy érezte, ő volt a felelős Andrew haláláért, Quinn azonban sosem neheztelt rá. George sikeres regényíró és politikus lett, kongresszusi tag. Beutazta a világot, szemlélődött, tapasztalt, az amerikai nép pedig kitörő lelkesedéssel fogadta írásait.

Kezdőlap