Egy téli este történt, egy nappal szenteste után.
Gergő egyedül sétált a kihalt utcán, bakancsa
alatt ropogott a hó, mely fehérségével leplezte
az utca mocskát. A város téli álmát aludta,
sehol egy ember, csak a házak megannyi apró lámpái
árulkodtak arról, hogy mindeki családja körében
tölti az ünnepeket. Gergő már túl volt az ilyenkor
szokásos családlátogatáson. Találkozott mindazokkal,
akikkel csak ritkán találkozik, látva azokat, akiket ritkán
lát. Pár szó, pár történet, pár
nevetés, erről szólnak a karácsony utáni
napok. Gergőt azonban ilyenkor egy furcsa érzés kerítette
hatalmába. Elvonult volna ilyenkor mindentől és mindenkitől,
hogy átgondolja azt, amit egész évben tett, vagy nem tett.
Ma este éppen kedvenc bárja felé vitte a lába. Este
nyolc körül járhatott már az idő, amikor belépett
a bár ajtaján. A hely nem volt nagy, de pont ezért volt
otthonos az egész. Füstös félhomály, a bárpult
mögött a felszolgálónő éppen elmosta az
utolsó piszkos poharat, és a pult fölött kialakított
pohártartóba helyezte.
Ahogy Gergőre nézett, tekintetébe belevegyült a szánalom,
és talán egy csöpp harag is. Gergő átérezte
a helyzetet. Valószínüleg a nő már záráshoz
készülődött, amikor ő megjelent, ahelyett, hogy
otthon a televízió előtt ülne egy tányér
ünnepi bejglival a kezében. Gergőt azonban ez most nem zavarta.
Odaléptett a bárpulthoz és leült.
-Mit adhatok?
-Három deci fehérbort?
-Száraz, félszáraz?
-Édes.
Gergő levette a kabátját, felakasztotta a fogasra, majd
belső zsebéből egy apró dobozkát kivéve
visszaült a pulthoz.
Kinyitotta a dobozkát, és elővette pipáját.
-Egy pohár édes fehérbor.
-Köszönöm!
Kortyolt egyet a borból, majd kitisztította a pipáját.
Megtömte dohánnyal, az illatosabbik fajtából, majd
meggyújtotta. Tovább figyelte a lányt, ahogy a pult mögött
szöszmötöl éppen valamivel.
-Amikor megjöttem, éppen zárni akart, nem igaz?
Ez egy gonosz megjegyzés volt Gergő részéről,
és ezt ő is érezte. A nő leült vele szemben
szótlanul, és mélyen Gergő szemébe nézett.
-Maga szerint?
Gergő elmosolyodott, miközben szeme hamisan csillant.
-Jóvá teheti.
-Örömmel teszem, ha megmondja hogyan.
-Mivel még hajnalig nyitva kell lennem, és már amúgy
is lemaradtam a kedvenc sorozatomról, mesélhet nekem valami érdekeset.
-Rendben, de nem lesz vidám történet.
-Az nem baj, nekem nem tud olyan szomorút mesélni, amitől
meghatódom. Szomorú történetekben világbajnok
vagyok.
-Ebben szívesen fogadnék.
-Ne tegye, mert veszteni fog - Válszolt a lány, miközben
komor arccal felpillantott a pult mögül.
-Csak figyeljen!
Gergő szájához emelte pipáját és pöfékelt
párat.
-1977-ben születtem Budapesten. A gyerekkoromról természetesen
nem sok emlékem van. Az első emlékem, amire emlékszem,
az már az első nap. amikor először indultam iskolába.
Egy nagyon szép nyárni napnak tűnik számomra, bár
ki tudja, milyen lehetett valójában.
-Édesanyám Győrben született , de túlnyomó
részt Pesten élt. Édesapám Kabán született
és Debrecenben élt sokáig szüleivel. Az ország
szinte két legtávolabbi pontja és mégis találkoztak.
Apai nagymamám, Zsóka Debrecenben élt, abban a városban,
amit második otthonomnak tekintek, és az ország legszebb
városának.
-Tehát egy "nyári" nap volt, és a Zsóka
nagymama feljött Debrecenből, hogy ott lehessen az évnyitón.
Konkrét részretekre már nem emlékszem, de ezzel
általában így van az ember. Egy beszéd az igazgató
előadásában , mi fehér ingben egy padon, csomó
idegen gyerek. Próbálom felidézni, de nem is érdekes
igazán. Egy dologra emlékszem még nagyon tisztán,
az első napra. Egy dolog van, amit szerintem senki sem felejt el, az
pedig az első osztályos tanárának a neve. Marika
néninek hívták. Kicsi , alacsony, barana hajú asszony
volt. A másik tanárnőnk, Kinga néni szinte pont
az ellenkezője ennek. Sudár termetű, karcsú és
szintén barna hajú volt. Persze az is lehet, hogy csak az idő
torzítja így a képet.
-Az első órára viszont kristálytisztán emlékszem.
A szülőkkel együtt mentünk be a tanterembe, mindenki nagyon
nehezen akart elválni tőlünk.Rögtön kaptunk egy
feladatot. Egy kép szerepelt a könyvünkben, ahol gyerekek egy
kört alkotnak, és azt kellett elmondani, hogy vajon mit csinálhatnak.
Én mindigis zárkózott ember voltam, már nem is tudom
elképzelni, hogy hogy jutottam pont én szóhoz. Az biztos,
hogy én nem jelentkeztem. Végül azt mondtam, hogy körjátékot
játszanak, és ezért kaptam egy piros pontot. Nekem ez akkor
nagyon sokat jelentett. Valahogy ma is úgy érzem néha,
hogy az az egyetlen piros pont adott erőt a tanuláshoz.
-Alapvetően nem vagyok kitartó alkat, sohasem voltam, és
az a gyanúm, hogy soha nem is leszek. Mindig kicsi voltam és vékony,
állandóan izegtem,mozogtam. Sosem aludtam az óvodában
csendespihenő alatt.
Ekkor Éva vágott Gergő szavába a pult mögül.
-Hát, ahhoz képest, hogy milyen izgága alak volt gyerekkorában,
elég békés alkatnat tűnik nekem itt a bora mellett
kezében a pipájával.
-Igen, nem vagyunk már ugyanazok, mint régen, de maga egy kissé
türlemetlen, nem gondolja? Töltsön szépen még egy
pohár bort, és figyeljen! Az alsó tagozatos iskolaévek
nagyon szépek voltak, azt leszámítva, hogy egy darabig
logopédushoz jártam, mivel egy kicsit selypítettem. Nem
voltam azért nagyon súlyos eset, mint azok a gyerekek, akikkel
együtt jártam. A egyikük például a mosógépet
csak motyógépnek tudta kiejteni. Olvasgattuk a verseket, és
a minden helyreállt. Az egyik valami ilyesmi volt: " A kis kakas
ásott, ásott, felásta a fél világot..."
. Sajnos, tovább már nem tudom, pedig a logopédusnak a
könyvet még azóta sem vittük vissza, pedig esküszöm,
hogy meg akartuk tenni, csak valahogy sosem volt rá idő. Marika
néni javasolta, hogy menjünk el pszichológushoz, mivel annyira
zárkózott voltam, hogy az szinte már feltűnő.
Ezt azonban már nem tettük meg. Az iskolánk nagyon szép
volt. A Gellért-hegy oldalán helyezkedett el, három szinten,
lépcsőzetesen. Alul egy focipálya, ahol a nagyok játszottak,
ott nem igazán tartózkodtunk. a második szinten voltak
mászókák és egy homokozó, és a harmadik
szinten főleg növények voltak, ezért oda sem mehettünk.
Az osztálytársaimat nem igazán ismertem meg az első
évben. Ez, mondjuk, tényleg nem egy szokványos dolog. Nem
is emlékszem semmire abból az időből. Az a típusú
ember voltam, aki kilencévesen teljesen hozzászokott a magányhoz.
Egyáltalán nem zavart. Sokkal inkább zavart az, hogyha
láttam másokon, hogy az foglalkoztatja őket, hogy egyedül
vagyok.
Éva itt megint félbeszakította.
-Ugyan már, ezzel a gyenge sztorival akarja kiszúrni a szemem?
Ez marhaság. Miért alakulna ki ilyen egy kilencéves gyereknél?
Engem csúfoltak, mert kövér voltam, mindenki utált,
de maga miért viselkedett volna így?
-Ez egy jó kérdés, amit számtalanszor feltettem
magamnak. Először is egyke vagyok. Ennek számtalan előnye
van, de sokkal több hátránya. Egy kicsit önzővé
válik az ember, nem kell osztozkodni, nem kell féltenie a játékait,
ugyanakkor teljesen magányos, nem nagyon jár társaságba.
Ez volt az egyik ok. A másik ok, hogy nagyon sokat voltam egyedül.
Édesanyám orvos, és sokat ügyelt, ezért voltak
alkalmak, amikor egy héten kétszer is bent kellett maradnia estére.
Ilyenkor édesapámra maradtam, aki az a típusú ember,
akinek sohasem kellett volna megnősülnie. Fantasztikus ember, de
magányos típus, és soha nem tudott alkalmazkodni senkihez.
Számára többet jelentett az, hogyha a kedvenc törzshelyén
üldögélhetett egy pohár sör mellett, mint az, hogy
hazajöjjön a fiához, aki egyedül van otthon.Nem tehet
róla, ilyen, és kész, nem tudott megváltozni. Amikor
még babakocsiban közlekedtem, akkor állítólag
bejártam Budapest összes légkondicionált sörözőjét,
bár erre már csak halványan emlékszem.
Gergő körbepillantott a bárban, végignézett
a kisárgult falakon, beszippantotta a pultba ivódott sör
és füst szagát. Évára nézet, majd megrázta
a fejét.
-Itt is jártam, de magát még nem láthattam, túl
fiatal.
-Régen az édesanyámé volt a hely, gyakran jártam
itt kislányként
-Barna kislány, két copffal a fején? Igen, rémlik
valami.
Éva arcán megjelent némi döbbenet. Gergő kortyolt
egyet a borból és folytatta.
-Ezek talán érthetőbbé teszik, hogy miért
voltam és ma is vagyok olyan, amilyen. Egy idő után az
ember abszolút nem gondolkozik ezen. Ettől függetlenül
én boldognak éreztem a gyerekkoromat. Két helyre jártam
le nyaranként. Az egyik hely Mérges volt. Ez a vicces nevü
kis falu Győr mellett található. Egy nagyon kicsi falu,
gyakorlatilag egy ideig nem is szerepelt az autóstérképeken.
Egyetlen utcából áll, aminek Fő utca a neve. Nem
is gondolná az ember. A falu szerkezete teljesen szokványos. 99%-ban
megegyezik az összes alföldi falu szerkezetével. Közében
egy templom, természetesen a Fő téren , mellette a kocsma
illetve a vegyesbolt. A kocsmával szemben a tejcsarnok, pontosan olyan
messze tőle, hogy a parasztok este a tejesedényeket kényelmesen
át tudják tolni biciklivel. A falu végén, a töltésen
túl a Rába. A töltés mellett 100 méterre a
gátőr. A folyón egyetlen második világháborús
híd, amiről lenézve lehet látni az előőleg
leszakadt híd maradványait. A hídról gyönyörű
a kilátás. Egy gyönyörű kanyar után tűnik
el a folyó a fák között. Néha jön csak egy
traktor át a hídon, ami ilyenkor erőteljes rázkódásba
kezd, mintha most akarna leszakadni. Egyszer egy evezős túra ment
arra, és teljesen elképedtek, hogy ezt a hidat még használják.
A végén nem is hitték el, azt hitték, hogy csak
ugratjuk őket. A töltésen túl pedig hatalmas, véget
nem érő síkság, amerre csak a szem ellát.
-Fantasztikus érzés, amikor az ember kimegy a legelő közepére
és belehallgat a csöndbe. Aki még nem tapasztalta, az nem
is értheti meg, hogy mit jelent ez valójában . Két
dolgot hall az ember. A süvítő szelet és a saját
szívverését. Olyan kicsinek érzed magad, és
megtanulod tisztelni a természetet.
-Általában minden hétvégén lent voltunk.
A nyár másik felét Debrecenben töltöttem Zsóka
nagymamámnál. Bámulatos asszony volt, aki elvesztette a
férjét Budapest ostrománál , amikor az óvóhely
találatot kapott, majd a második férjét is, akit
az oroszok vittek el Szibériába. Eközben felnevelt három
gyereket. Kemény asszony volt, mert az élet azzá tette.
Nem volt szabad nála sírni. Talán akkor sírtam utoljára.
Szerettem nála lenni. Nagyon sokat tanultam tőle. Mindig meghallgatott,
és vele mindenről lehetett beszélni. Arra ugyan nem sikerült
rábírnia, hogy megkeresztelkedjek, de azért nagyon sokat
kaptam tőle. Debrecen Magyarország legszebb városa. Ha
megérkezünk a vonattal , akkor a pályudvarral szemben találjuk
a város egyetlen villamosjáratának a végállomását,
melyet teljesen hihetetlen módon 1-es villamosnak hívnak. Ez a
villamos nyílegyenesen szeli át a várost, elhalad a második
világháborúban végig szőnyegbombázott
sorházak mellett. Valaki korábban oldotta ki a bombákat,
bárkivel előfordulhat, nem nagy dolog, csak annak az, aki lent
áll a földön. Végül a villamos megkerüli a
Nagyerdőt és visszakanyarodik. A Nagyerdő hatalmas fái
közt található a Nagyerdei Strand, a csónakázótó,
a vidámpark, az állatkert, a klinika épületei és
a temető. Általában az állatkertbe és a csónakázótóra
mentünk ki. Akkoriban jellemző volt, hogy vidékre minden
sokkal később jutott el. Emlékszem, mekkora szenzációnak
számított egy olasz fagylaltozó, ami csak a nevében
volt olasz, mert még a Budapesten kapható gépfagylaltnál
is rosszabb volt. Az állatkert viszont fantasztikus. A medvetáncoltatás
jut most eszembe. Zsóka nagymama vett egy adag mézes puszedlit
és azt kínálgatta nekik, amitőlők igencsak
készségesekké válltak. Persze, ezzel a mutatvánnyal
az állatkert látogatóinak a felét odavonzotta. Ő
persze ezzel sosem törődött, de teljesen igaza volt.
-Debrecenben általában két-három hetet töltöttem.
Az iskolában továbbra sem történt említésre
méltó azt az egy apróságot leszámítva,
hogy kezdtem stréberré válni mások szemében,
bár ezt én abszolút nem éreztem, és igazából
nem is érdekelt túlzottan. Kötelenzően megalakítottuk
a kisdobos őrsünket, amiből csak anyira emlékszem,
hogy volt egy kék nyakkendőm, egy kisdobos igazolványom
és egy őrsi naplónk, aminek kitöltését
természetesen a legnagyobb balekre bízták, aki tudott szépen
írni. Ez természetesen én voltam, mint ahogy az kitalálható
volt. Már egyáltalán nem emlékeszem, hogy mit írtam
bele, csak arra emlékszem, hogy nagyon szépen kellett írni,
és több napig dolgoztam egy oldalon. Miután elkészítettem,
természetesen nem nézte meg senki, hanem valahol elkallódott.
Fél év múlva kezdtünk egy újat, amit persze
megint én írkálhatam tele marhaságokkal. Év
vége fele azért már kezdtem barátkozni a többiekkel.
Szokásos módon háramsával verődtünk
"bandába". Ekkor valami csoda folytán úgy tűnt
, mintha központi figurája lennék ennek a csapatnak. Erről
azonban hamar kiderült, hogy csak én gondolom így. A lényeg
az, hogy én valami státusszimbólummá nőttem
ki magam , mert a négyfős társaságból mindenki
velem akart sorba állni. Egyre világosabbá vált
ugyanis, hogy egyáltalán nem azért törték magukat
az emberkék, mert én olyan szenzációsan jó
fej voltam az osztályban, hanem csak egymással rivalizáltak.
Ekkor jött el a matchbox kora. Napokig el lehetett vitatkozni azon, hogy
kinek hogyan rugózik, pattog, gurul. Talán a legextrémebb
összehasonlítási mérce az ütésállóság
volt, ami azt kívánta bizonyítani, hogy az én matchboxomnak
jobb a zománca, mint a tiednek. Ez gyakorlatban a suli folyosóján
a falhoz, ill. jobb híján a csempéhez történő
vagdosást jelenette. Körülbelül a tizedik falhoz vágásnál
kisebb zománchibák már megjelentek az autón, de
azért azt még ki lehetett magyarázni a: "A tied se
bírta volna" ellenérvvel.
-Ebből természetesen én sem maradtam ki, azzal a különbséggel,
hogy én mindig is vigyáztam a dolgaimra, ellentétben másokkal.Egy
kis helyzeti előnyöm azért volt, mert amikor egyedül
maradtam apámmal, akkor első útja mindig az aktuális
törzshelye felé vezetett. Ekkor súlyos választás
elé kerültem; vagy otthon maradok egyedül, vagy vele megyek.
-Én a haverokra szavaztam volna. - hallatszódott egy hang a pult
mögül.
-Hidd el, én is, de igazán nem volt választásom,
mert nem volt kivel lógni. Apám nagyon jól tudta, hogy
nem tudok nyugodtan ülni a fenekemen két órán keresztül
egy kocsmában, ezért valamivel le kellett kötni a figyelmemet.
A matchboxot akkoriban trafikokban lehetett kapni, és nagyon sokáig
kereken száz forintba került. Nem volt mit tenni, útba kellett
ejteni egy trafikot és utána apámnak egész jó
esélye maradt, hogy nyugodtan tudjon sörözni. Ez azonban nem
tartott sokáig, mert a pulton egy darabig el lehet ugyan tologatni az
autót, de ez mégsem az igazi, ezt határozottan otthon kell
csinálni. Bár most, hogy végignézek ezen a pulton,
ez egész jó terep lett volna, bár a pult lakkrétegén
nem gurul úgy, ahogy kellene.
A másik nagy tömeghisztéria akkoriban a legó volt.
Ez nem mindenkinél volt akkora szenvedély, de nálam nagyon.
Ez megint csak az a típusú játék, amivel az ember
nagyon sokáig képes elszórakozni magában. A suliban
eközben valami megváltozott. Másodikos voltam, és
érkezett egy új tanuló. Valahol hátul ült le,
én nem is láttam az arcát, csak egy pillantást vettettem
rá, amikor a tanítónő, vagyis Marika néni
elmondta a hírt. A nevére nem is figyeltem. Mégis, amikor
másodjára odanéztem, tudatam, hogy van végre egy
barátom. Ez úgy lehetséges, hogy történetesen
ez a gyerek az óvodai egyik legjobb, és egyben egyetlen barátom
volt. Ilyen az élet. Ezért történhetett az, hogy a
szünetben már úgy beszélgettünk, mintha régóta
ismernénk egymást, pedig tényleg így volt. Marika
néni, amikor legközelebb találkozott a szüleimmel, úgy
mesélte el a történetet, mintha csoda történt
volna. Jön egy nagydarab, vadidegen gyerek, és én meg rögtön
elkezdek beszélgeti vele a szünetben. Lehet, hogy tényleg
csoda volt. Számomra az.
Két év alatt szereztem egy barátot, nem semmi. Persze,
hozzá kell tenni, hogy kellett hozzá pár évet óvodába
járni, és egy piszok nagy véletlen, hogy elköltözzenek,
és pont ide járjon suliba. Őt eleinte nem akarták
befogadni a többiek, mivel elég kövér volt. Rögtön
kapott egy Jabba gúnynevet. Itt viszont történt valami, amit
nem tudok megmagyarázni, és egy kicsit furcsának tűnhet.
Az a groteszk vonás az egészben, hogy miközben neki sem volt
barátja , sőt rögtön kirekesztették egy kicsit
az osztályból, én pedig magamat rekesztettem ki az osztályból
a magányos természetemmel, mégsem lettünk azonnal
újra barátok. Talán nem mertem megvédeni őt
az osztállyal szemben.
-Szerepeltem még egy bábjátékban, amit szintén
nem értek, hogy miért vállaltam el. Az igazság az,
hogy nagyon tetszett. Végül is a hangomon és a kezemen kívül
más nem szerepelt a produkcióban. Ez, persze nem igaz, mert nagyon
sokat készültünk rá és nagyon sokat lehetett
tanulni az egészből. Akkor már, ha jól emlékszem
harmadikos lehettem, és elbúcsúztunk az elsős tanárainktól.
Az új tanárnőnk már tanárnő volt és
nem tanító néni. Nagyon tehetséges képzőűvész.
Ha hivatalosak akarunk lenni, akkor rajztanárnak kell titulálni,
de ő azért többnek számított annál.
Inkább művészlélek, aki mellesleg tanít, és
azért tanít, hogy tényleg megszeretesse az emberrel a művészetet.
Ő vett rá a bábozásra. Sokat próbáltunk,
és egészen nagy sikerünk lett. Sosem tudtam megköszönni
neki.
-Állj! Itt álljunk meg egy percre! Valamit nem értek, te
megint át akarsz verni. Ott vagy te, mint visszahúzódó
természet, remete a barlangjában, és akkor jön valaki,
aki rávesz arra, hogy szerepeljél több száz ember
előtt? Ezt csak akkor tudnám elképzelni, ha a tanárnő
a Playboy lapjaiból lépett volna elő.
-Hát, ha nem is a Playboyból, de el tudtam volna képzelni
őt valami hasonló újságban. Nehogy azt mondd, hogy
egyetlen tanárod sem tetszett meg az iskolában!
-Áh, értem, ne folytasd, mindent értek.
-Gondoltál már arra, hogy amikor valamilyen hatalmas, világméretű
esményre gondolunk valójában egy nő és egy
férfi történetéről beszélünk? Nem
ismerjük a részleteket, csak a végeredményt.
-Jellemző, férfiak.
Gergő pöfékelt párat, mint egy fáradt gőzmozdony,
és folytatta.
-Lassan átléptünk a felső tagozatba.Azért a
többi barátomat is meg kell említenem, mert még akkor
talán ők is annak tekintettek engem. Ott volt Bence. Talán
vele még tudtam beszélgetni, mindig meghívott a születésnapjára,
én meg meghívtam az enyémre. A különbség
csak annyi volt, hogy ő nagy zsúrt szervezett én meg szinte
senkit nem hívtam, csak őt. Neki volt egy bátyja, akivel
nagyon rosszba voltak. Ez két, nagy korkülönbségű
fiútestvér között nem meglepő. Teljesen szembelógó
hajjal, iszonyatosan csontváz termettel és szinte alig érthető
beszéddel egy hippi benyomását keltette, mint aki most
lépett volna le Woodstookból. Az ötletei és a gondolkodásmódja
sem volt nagyon eltérő. Mindig valami eszméletlen ötleten
járt az agya, a tanulás rovására természetesen.
Ez sohasem zavarta, ő jól érezte magát. Péterről
annyit kell elmondani, hogy nagyon érdekes figura volt.Ő inkább
a realitások talaján mozgott, csak éppenséggel elveszett
a részletekben. Egyetlen alapvető hibája volt. Sohasem
tudta elismerni, hogy valamiben nincs igaza.Ha Galilei helyében lett
volna, akkor biztosan miszlikbe aprította volna az inkvizíció
és kis lángon ropógosra sütötték volna.
Még akkor sem volt hajlandó elismerni az igazát, ha hárman
egyöntetűen állítottuk az ellenkezőjét.
Másik örökzöld téma volt a csapatban, hogy a Ferrari
vagy Porshe a jobb autó. Ez a téma, ha véletlenül
szóba jött, akkor akár két napig képes volt
ezen vitatkozni. Ez egy kicsit későbbre, őleg feő
tagozatra datálódik, mivel itt még a matchbox téma
játszott. Jó tulajdonságai közé tartozott viszont,
hogy rettenetesen kitartó és céltudatos volt. Ha valamit
elhatározott, akkor azt végigcsinálta. Hozzá fűződik
az iskola legpofátlanabb puskázása is, amikor leült
dolgozatot írni teljesen nyitott könyvvel. A tanárnő
csak húsz perc múlva észlelete a dolgot. Péter csak
úgy regált a dologra, hogy: "Elnézést, véletlenül
nyitva maradt".
-Dávid. Róla tulajdonképpen tanulmányt lehetne írni.Tömören
összefoglalva azt mondhatjuk, hogy két lány- és egy
fiútestvére volt. A helyzetet rontotta, hogy a lánytestvérével
ikrek voltak, és egy osztályba jártak. Ezt a helyzetet
már halmozottan súlyosnak is vehetjük. Arra a típusosnak
mondható kérdésre - amire az ember azért nem árt,
ha tudja a választ - miszerint: "Dávid, tudod milyen órán
ülsz?" , általában "nem" volt a válasz.
Reggel nyolctól tízig azért többnyire beszámítható
állapotba volt, csak utána kezdett szokatlan dolgokat csinálni.Az
az ember volt, akire azt mondják, hogy rájött az öt
perc. A bökkenő csak annyi volt, hogy nála ez a pillanatnyi
elmezavar tíztől másnap nyolcig tartott. Ettől függetlenül
a fenmaradó két órában normális volt, és
mivel az oktatás nagy része úgyis akkor folyt, ezért
nem okozott neki gondot.
Gergő tekintete a pulton heveő újságra tévedt.
Megakadt a szeme egy néven, ami a kiadó munkatársai rovatban
szerpelt. Annyira meglepődött, hogy félbeszakította
modókáját,
-Őt ismerem, vagyis ismertem. Érdekes.
-Micsoda?
-Ő is a mi osztályunkba járt, Noéminek hívták.
Amíg együtt tanultunk, sosem beszélgettünk, talán
túl sűűn találkoztunk ahhoz, hogy felismerjük
a másik hiányából fakadó ürességet.
Érdekes, nem? Mindenki csak akkor veszi észre igazán, hogy
a másik mennyire fontos számára, ha már elvesztette.
Múltkor találkoztam vele, váltottunk pár szót.
-És mi történt?
Gergő kivárt, kiürítette a pipáját és
újra megtöltötte.
-Semmi, azóta nem láttam. Talán még egyszer találkozunk.
Rágyújtott.
-A barátaimnál tartottam. Nem volt tehát sok barátom,
magányos voltam. Azt hiszem, még nem említettem, hogy a
bak csillagjegyben születtem. A bak jegyűek álltalában
magányosak, egyedül állnak egy szikla peremén, miközben
messze tekintenek a végtelen horizont felé. Hát, ez vagyok
én.
-Nem volt ez túl színpadias?
-De, de nem tudtam kihagyni, bocs. Kezdtem tehát elszigetelődni.
A régi barátaim, akikkel kezdetben elég sok idő
töltöttem, kezdtek eltávolodni tőlem. De ezt én
nem nagyon fogtam fel tragikusan, hanem megpróbáltam alkalmazkodni
hozzá. Gyakorlatilag szinte semmi sem történt velem ebben
az időszakban. Nyaranta Mérges vagy Debrecen, egyébként
iskola. Sokat nem kellett tanulnom, illetve tanulhattam volna többet is,
de nem igazán volt hozzá sok türelmem. Ebből kifolyólag
mindig a reál tárgyakból voltam jó. Ott elég
volt, ha az ember odafigyelt az órán, megértette azt, amit
elmagyaráztak. Az iskola tanári karát, legalábbis
az igazi tanárokat a frissen kinevezett igazgatónk már
rég eltanácsolta, vagy kiszekírozta az iskolából.
Mi szép lassan felső tagozatosak lettünk. Ennek egyetlen
kézzelfogható nyoma volt, hogy egyre kevesebb nálunk nagyobb
emberke mászkált a folyosón. Egyébként a
"távoli" jövőnkkel nem igazán foglalkoztunk.
Persze, ki foglalkozik ezzel abban a korban? Keringtek holmi rémtörtétek
magasabb osztályokról és gimnáziumról, de
ez csak a nagy messzeségben lebegett előttünk. Egyébként
napközis osztályba jártam, az A osztályba. Még
egy párhuzamos osztály volt rajtunk kivűl a B osztály.
A B osztályba olyanok jártak, ahol volt egy nagyszülő,
vagy nem dolgozott mindenki a családban. Voltak persze kivételek,
de az a lényeg, hogy mi napközisek voltunk és mindig délután
hatig maradtunk. Nagyon irigyeltük a másik osztályt, mert
ők már egy óra körül hazamehettek, nekünk
pedig maradni kellett. Amire abból az időől nagyon jól
emlékszem, az iskolai ebédlő, és az ételek,
amiket ott adtak. Mindegyiknek volt valami nagyon érdekes, egyedi íze,
amit máshol egyszerűen nem találhatott meg az ember. Voltak
persze olyanok is, amit szívesen elfelejtene. Alapvetően nekem
nagyon tetszett ez a generál, egyforma íz, ami nem volt túlfűszerezve.
Háromszor ettünk egy nap. Reggeli, ebéd és uzsonna.
A reggelit és az ebédet az ebédlőben ettük,
az uzsonnát a tanteremben. Reggelire általában kalács
volt, kakaóval vagy tejjel. Többek között az volt az egyetlen
tej, amit magában meg tudtam inni. Nem tudom, mitől volt más
az íze, de azt tudom, hogy a kancsó tetején mindig nagyon
vastag rétegben kiülepedett a tej föle, egy nagy hártyát
alkotva. Négyen ültünk egy asztalnál, és rajtam
kivűl mindenki írtózott még a látványától
is. Én viszont nagyon szerettem. Mindig én voltam a nap hőse,
azzal, hogy levettem a tetejéről. Az ebédeknél a
spenótot szerettem nagyon, illetve a csokis piskótát, ami
egy piskótakockából állt, amit leöntöttek
csokoládéval. Ez is azok közé az ételek közzé
tartozott, amit egyszűen soha sem tudott senki ugyanúgy elkészíteni
nekem. Uzsonnára pedig egy szelet kenyeret kaptunk, ami meg volt kenve
valamivel. Az egyik kedvencem volt a körözöttes kenyér
lilahagymával. Ezt úgy adták, hogy a megkent kenyér
mellé adtak külön lilahagymát. A hagymát viszont
soha sem raktam rá a kenyérre, mint ahogy azt általában
normálisan szokták, hanem külön ettem. Volt még
egy lány, akit Eszernek hívtak, de mindeki csak Ninának
szólította. Mi ketten teljesen elpusztítottuk a maradék
lilahagymát, még a hagymát is hagymával ettük.
Ekkor még természetesen nem gondoltam a szüleimre, akik ennek
este a következményeit viselték. Szerencsére egy hónapban
csak egyszer szerepelt ez az iskolai menza étrendjén. Ez a szelektív
étkezés egyébként is jellemzővé vált
nálam. Ebből fakad, hogy az, aki lát evés közben,
annak még az életkedve is el szokott menni. Ez nálam annyit
jelent, hogy mindent külön szoktam megenni valamilyen sorrendben,
tehát először megeszem a húst, utána a köretet,
végül a savanyúságot. Másik probléma
a sebessséggel adódik, ami egy átlagos ember étvágyát
simán el tudja venni. Alapvetően ugyanazért nem nagyon
szerettem enni, mint amiért például nem tudtam délután
aludni, vagy amiért nem tudtam sokáig aludni. Egyszerűen
időpocsékolásnak tartottam.
A napköziben több felügyelőtanáraink közül
a legemlékezetesebb talán Etelka néni volt. Igazából
nem is tudom, hogy tanított-e egyáltalán valamit, de nekünk
biztosan semmit. Valójában Etelka néni egy egyedül
álló özvegyasszony volt, akit mi természetesen rettentően
unalmasnak tartottunk. Nem aző hibája, de mi inkább délután
kint lettünk volna az udvaron, ő ehelyett beparancsolt minket a
szobába, és órákon át mesélt nekünk.
Másik igen kedves elfoglalatsága volt a vásárlás,
amiben természetesen mi is segítettünk. Péntekenként
pedig mindig kitalált valamilyen elfoglaltságot, amiért
kimentünk az iskolából. Pontosan már nem emlékszem,
hol jártunk és hol nem, de azt tudom, hogy ilyenkor bejártuk
a fél várost. Egy alkalommal a kongresszusi központba mentünk
minden előzetes megbeszélés nélkül. Egyszer
csak kint találtuk magunkat az épület előtt, majd
elkezdtünk bolyongani az épület alatt elterülő
szövevényes folyosokon, ami olyan szűk volt, hogy még
mi gyerekek is alig fértünk el benne. Egyszer csak beérkeztünk
egy nagy terembe. Akkori fejjel el sem tudtuk képzelni, hogy az a hatalmas
terem hogyan férhet el egy kívűlről olyan kicsinek
űnő épületben. Egy forgatáson találtuk
magunkat, statisztaként. A forgatás után biztosra veszem,
hogy azok közül a gyerekek közül egyetlen egynek sem jutott
eszébe színészi pályára adni a fejét.
Halász Judit-filmet forgattak. Egy rendező magyarázott
folyamatosan, egyre idegesebbé válva, bár most belegondolva
semmilyen pénzért nem ugrottam volna be helyette. Ennyi gyereket
rávenni, hogy pontosan azt csinálják amit ő akart,
az nem volt kis feladat. Valahogy mégis sikerült. A feladat annyi
volt, hogy bizonyos végszavakra bizonyos embereknek fel kellett állni,
valakiknek virágot kellett átadni a színésznőnek,
illetve különböző rajzokat felmutatni. Felvettük,
és mondanom sem kell, hogy én természetesen nem látszottam
a felvételen. Ez volt a legemlékezetesebb pénteki napközis
kirándulás. Nem szerettem iskolába járni, és
a legjobb az volt, amikor valamiért egy hétig apám elvitt
a napköziből és együtt ebédeltünk. Már
nem tudom, miért volt jó, de a nap fénypontjának
számított. Megjött és elvitt a napköziből.
Egyenőbb lettem az egyeők között, nem vonatkoztak
rám a szabályok, és ez teszett. Persze, ebéd után
vissza kellett menni, és azt nagyon gyűlöltem. Volt egy-két
nyár, amikor nyáron sem tudtam otthon maradni. Ilyenkor a nyári
napköziben maradtam. Ez volt talán a legrosszabb, nem nagyon ismertem
senkit, és nem is tudtam megismerni senkit. Ilyenkor sokat rajzoltam,
és próbáltam valahogy elütni at időt. Negyedikben
még mindig napközis voltam, pedig akkor már voltak köztünk
kulcsos gyerekek, akik már hazamehettek egyedül is. Igazából
én is hazamehettem volna, mivel nagyon közel laktunk az iskolához,
de egy-két évig erre nem került sor. A napközibe egyre
kevesebben jártunk.
-Bocs, hogy megint közbeszólok, de hol marad a történetből
a romantikus szerelmi szál? Kezd ellaposodni az egész.
-Túl sok minden nem történt ezen a téren. Az osztályunkba
elég sok lány járt, és volt is, aki tetszett. Ez
még negyedik osztályban történhetett, amikor is az
ebédlőben voltunk. Az asztalnál volt Bence, Dávid,
Péter és én. Talán pont a szokásos autókérdésen
vitatkoztunk, amikor szóba kerültek valahogy a lányok. Mindenki
kérdezgette a másikat, hogy kinek ki tetszik.Természetesen
mindenki kerülgette a forró kását, senki sem mondott
semmit. Péterre emlékszem, ő azt mondta, hogy neki természetesen
van barátnője, csak mi nem ismerjük, mert másik iskolába
jár. A többiek is valami hasonlóval rukkoltak elő,
de arra már nem emlékszem. Mikor rám került a sor,
akkor én voltam olyan hülye, hogy azt hittem, hogy megbízhatok
a barátaimban és elmondhatom, ki tetszik az osztályban.
Hát elmondtam. Zsuzsának hívták. Végül
is nem éreztem iránta semmi különöset, csak egyszerűen
tetszett és kész.
-Persze, csak tetszett és kész, ez gyenge szöveg - szólt
közbe Éva megint, miközben hamisan mosolygott.
-Jó, persze, valami azért volt, mert nem mondtam volna, de tényleg
nem gondoltam rá előtte úgy, csak egy ártatlan beszélgetésnek
indult, csak a külső alapján mondtam. Még végig
sem mondtam a mondatot, de Péternek első dolga volt, hogy odarohant
Zsuzsához, és elmondta, hogy bele vagyok esve. Mire elindultunk
az ebédlőől, már mindenki tudott róla. Nem
volt különösebb jelentősége a dolognak, mivel tényleg
nem éreztem semmi különöset iránta. Ezek után
már nem is akartam semmit érezni. Zsuzsáról tehát
ennyit. Még egyszer nyertem egy jutalomkirándulást, természetesen
mondanom sem kell, hogy kivel.
-Zsuzsával?
-Igen, most mondd meg, milyen véletlenek vannak! Nem is nagyon akartam
elmenni, de az még feltűnőbb lett volna. Így hát
elmentem, persze egész úton meg sem szólítottam.
A másik lány, aki közel állt hozzám, az Ági
volt. Mind a ketten kimentek külföldre pár évre. Ilyen
az én szerencsém. Ágival mindennap együtt indultunk
el a napköziből le a kapu elé, ahová jöttek értünk.
Valahogy keveset beszélgettünk. Mindig vártam az alkalomra,
de talán mindig megnyugtattam magam azzal, hogy ma nem kell tennem semmit,
hiszen holnap is együtt megyünk "haza". Ez persze csak annyit
jelentett, hogy lementünk egy lépcsőn az előől
a földszintre, és talán öt percig vártunk az
iskola előtt.
-És mi történt?
Gergő kihörpintette az utolsó kortyot a pohárból.
-Semmi.
-Ez nem igazság, így nem tetszik a történet. Bár
sejtettem, hogy ez lesz a válasz.
-Egyszer meghívott meg a születésnapjára, de csak
három lány jött el az osztályból és
én voltam egyedül a fiúk közül. Soha az életben
nem éreztem magam ennyire kínosan. Persze, most már tudom,
hogy bennem volt a hiba, túl mereven közelítettem a dologhoz.
Két lány neve jut még az eszembe. Az egyik lányt
úgy hívták, hogy Szilvia, egy érdekes arcú
lány, aki egészen más volt. Az egész gyakorlatilag
egy egyszerű, évente megismétlőő ületetéssel
kezdődött, aminek ugyanaz volt a célja, hogy nehogy gerincferdülést
kapjunk, bár szerintem semmi más célja nem volt, mint felkavarni
az állóvizet. Így történt, hogy összeültettek
minket. Szinte az első pillanattól fogva nagyon jól kijöttünk
egymással. Furcsának tűnhet ez az egész, hiszen osztálytársak
voltunk, ezért mindig találkoztunk, de ez akkor is más
volt. Állandóan viccelődtünk, egészen máshogy
viselkedtem, mint eddig, vagányabb lettem. Viszont elég gyorsan
vége lett, elülletttek mellőle, mert nem tudtam csendben
maradni mellette. Nem mondom, hogy szerettem, mert ha szerettem volna, akkor
nem is tudtam volna vele annyit hülyéskedni. A másik lányt
Kingának hívták, akit a legszebb lánynak tartottak
akkor az osztályban. Úgy ültettek minket, hogy ő ült
a falnál, tehát semmiképpen nem tudtam úgy ránézni,
hogy ne vegye észre. Én viszont hozzá sem mertem szólni.
Itt gyakorlatilag meg is akadt a dolog. Szilvi aztán kiment Franciaországba.
Hiába, ha valakivel megismerkedtem, az állandóan külfödre
ment. Kingát szoktam látni az utcán, amint egy babakocsit
tologat, de nem éppen egy boldog anya benyomását kelltette.
Az utolsó osztálytalálkozóra nem jött el. Utána
filmszakadás. Abból az időől sokra már nem
emlékszem. Más is kapcsolódik még ehhez az időszakhoz.
Jöttek új emeberek. Mások voltak, mint mi. Amolyan "rosszfiúk"
voltak, egy kicsit érettebbek nálunk. A baráti kapcsolatok,
mint ahogy ez lenni szokott, átrendeződtek. Az addigi klikkek
felbomlottak, újak alakultak ki. Én valahogy kiszorultam mindenhonnan,
mindig annyian voltak, hogy nem tudtam odaülni beszélgetni, mindig
tudott valaki mondani valami érdekesebbet. Végül is semmi
különös, csak egyszerűen nem érdekeltem senkit.
Én voltam az egyetlen, aki még viselt iskolaköpenyt, mert
nem akartam öltözködni, bekötöttem a füzeteimet,
mert nem tetszett, ha össze-vissza vannak gyűrve, hordtam iskolatáskát
az akkor divatbajövő hátizsák helyett stb. Mind olyan
dolgok, amik egy kicsit különccé tettek. Utólag visszagondolva
talán én is kiközösítettem volna magamat. Egy
"stréberré" váltam, akinek mindig kész
volt a leckéje, hordta a tankönyveit. Azt hittem, hogy akik eddig
ismertek, nem törődnek a külsővel, hiszen annál
jobban ismernek. De ez sajnos, nem így volt.
Ez volt az a pont, amikor azt mondtam magamnak, hogy ha én nem kellek
nekik, akkor ők sem kellenek nekem. Ezt sokszor elmondják a filmekben,
csak az a helyzet, hogy ott a főőst utána mindenki fülig
érő szájjal átkarolja a film végén.
Az élet egy kicsit más forgatókönyvvel dolgozik. Senki
sem karolt át, és senki sem szólt hozzám, senki
sem rántott vissza a gödörből. Páncélt
növesztettem. A másik érdekes dolog a tanulás volt.
Az eminens tanulókat senki sem szereti, csak annyira érdemes velük
barátkozni, hogy a leckét lemásolja róluk az ember.
Pedig én abszolút nem tartottam magam eminens tanulónak..
Volt olyan év, hogy egyetlen egyszer sem nyitottam ki otthon a tankönyvemet,
mégis négyesekkel, ötösökkel volt tele a bizonyítványom.
Ezzel persze nem azt akarom mondani, hogy én voltam ekkora zseni, csak
addigra a tanári kar színvonala eddig süllyedt. Ennek ellenére
bizonyos tárgyakból kimondottan ellenszegültem a tanároknak.
Mai napig is büszke vagyok arra, hogy annak ellenére, hogy nyolc
éven keresztül próbáltak megtanítani oroszul,
én végig kitartottam. Persze szerintem ezzel mindenki így
volt, így bomlasztottuk a nagy Szovjetuniót. Bár nem hiszem,
hogy ettől bárki is a szívéhez kapott volna a Kremlben.
Mai szemmel gyerekesnek tűnhet az egész. Ehhez persze kellett anyám
is, aki esti szórakozásképpen, keresztrejtvényfejtés
helyett az oroszleckémet fejtette meg. Ellentmondásba kerültem
tehát mindenkivel. Jó tanulónak számítottam,
meg nem is, voltak is barátaim, meg nem is. Hetedik osztályos
koromban tehát végképp eljutottam oda, hogy senkivel nem
akartam barátkozni, és lehetőleg csak annyit beszélgettem
mindenkivel, amennyit feltétlenül szükséges volt. Az
idő bebizonyította, hogy ez rossz döntés volt.
Apám ekkor hozott haza előszö egy ZX Spectrum számítógépet,
a cégtől, ahol dolgozott. A számítógépnek
megvolt az a hihetetlen előnye, hogy korlátlan ideig ülhetett
előtte az ember. Ezt én megpróbáltam természetesen
titokban tartani a többiek előtt. Ennek ellenére természetesen
mégis kiderült. Ennek annyi következménye lett, hogy
általában iskola után mindig feljött hozzánk
valaki játszani. Ez annyiból volt kellemetlen, hogy az ember iskola
után nem tudott rendesen enni, átöltözni, vagy csak
én csináltam belőle ekkora problémát, nem
tudom. Ezért általában mindig megpróbáltam
eltűnni mindenki elől, elvegyülni a tömegben, elsőnek
lelépni az osztályból, hogy még véletlenül
se jöjjön velem senki sem.
-Ez akkor sem akkora tragédia, sok embert ugratnak vagy közösítenek
ki az iskolában. Engem is állandóan hecceltek valamivel.
-Várj még, csak most jön a vége. Az általános
iskola betetőzéseképpen hobbijává vált
pár embernek, hogy a táskámat az óra alatt észrevétlenül
kipakolják, és az összes cuccomat szétrakosgassák
az összes pad fiókjába, aminek következtében
óra után, a szünetben szedegettem össze a könyveimet
a padokból, miközben az összes tanár hülyének
nézett. A termeket ugyanis óra után mindig el kellett hagyni.
Egyesek szerint ez állati vicces volt. Ezen én is marha jól
szórakoztam volna, ha játsszák el velem újra meg
újra. Eljött tehát az a pont, amikor már utáltam
bejárni az iskolába. Ezért nem meglepő, hogy alig
vártam a ballagást, és mindenkivel ellentétben,
akik könnyes szemmel búcsuzkodtak, én már rég
otthon voltam. Örültem, hogy nem látom többet őket.
Az iő viszont ismét rámcáfolt. Nem volt igazam.
Ennyit az általános iskoláról. Nem sajnáltam,
örültem, hogy vége lett. Egy-két év múlva
persze már nem tűnt olyan szörnyűnek. A gimnáziumi
felvételik nem sikerültek valami jól. Három helyre
lehetett jelentkezni, illetve abban az évben vezették be az úgynevezett
nulladik helyet, tehát ezzel együtt négy helyre. A nulladik
helyen egy alapítványi iskolába, az Alternativ Gimnáziumba
jelentkeztem. Itt a megszokott felvételi vizsga helyett inkább
szinte intelligencia teszt jellegű feladatok voltak, amitől a falra
lehetett mászni. A vizsga előzményéről csak
annyit, hogy egy nappal eőtte, vasárnap szólt valaki telefonon,
hogy holnap ugye megyek vizsgázni. Ha nem hív fel, talán
el is felejtem. Egy kicsit szétszórt voltam és nem is nagyon
segített senki tanácsot adni. Apám mindenáron azt
akarta, hogy a József Attila Gimnáziúmba járjak
a nyelvoktatás miatt. Nekem viszont nem nagyon volt nyelvérzékem.
Abban az időben úgy tűnt, hogy mindenkinek legalább
hat nyelven kell beszélni, hogy boldogulni tudjon. Ez nem vált
valóra. Ebből kifolyólag ő nem segített a
továbbiakban. Mindig is gyanítottam, hogy csak azért találta
ezt ki, és ragaszkodott ehhez, mert így nem kellett segítenie
dönteni, és kivülálló tudott maradni. Egy dologra
nagyon emlékszem. Ez az első gimáziumi felvételi
vizsgám előtti este. Nagyon izgultam. Már kikerülőben
voltam az általános iskolából és ez volt
az első alkalom, hogy rajtam állt az, hogy hol, és hogyan
folytatom tovább a tanulást.Vasárnap este történt,
a vizsga előtti nap. Anyám ügyeltes volt, apám korán
lefeküdt. Abban az időszakban játszotta a televízió
a Dustin Hoffman-sorozatot. Mindegyik filmjét lejátszották.
Vasárnap este a Diploma előtt című filmjét
mutatták be. Egyetlen film figurájával sem tudtam annyira
azonosulni, mint annak a filmnek a főszerepőjével.
-Hogyan sikerült a vizsga?
-Másnap megbuktam. Következett a Toldi Gimnázium, amitől
minden tanár intett, mert azt mondták, hogy túl erős
gimnázium.
-Gondolom, ide már sikerült bejütni.
-Nem, itt is megbuktam. Nem az erősséggel volt bajom, hanem azzal,
hogy idegességemben összekevertem az abszolú érték
jelet a zárójellel. Jött az utolsó előtti esély.
A Szinyei Merse Pál Gimnázium. A fő szempontom az volt,
hogy valamilyen informatikával foglalkozó gimnáziumban
folytassam a tanulmányimat. Erről mindenki lebeszélt, mert
szerintük elég gyenge a színvonal. Itt az nyomasztott leginkább,
hogyha nem sikerül, akkor már csak egy esélyem marad, és
én nem tudom kihasználni az utolsó esélyeimet.
-Gondolom, ez sem sikerült, és már csak egy dobásod
maradt a végén.
-Ide felvettek. Nem volt könnyű a felvételi, de azért
megoldottam. Úgy tűnt, minden tökéletesen alakul. Az
egyetlen dolog, ami kedvemet szegte, amikor a leendő osztályfőnököm
beiratkozáskor megkérdezte, hogy az orosz mellett milyen nyelvet
kívánok tanulni. Én a matemetika-fizika fakultációs
osztályba jártam, és Schell Erzébet lett az osztályfőnököm.
Őt úgy kell elképzelni, mint Töröcsik Marit,
csak matematikusban. Igazi matematikus volt, neki a számok jelentették
a kikapcsolódást és egy jó matekpéldán
jobban szórakozott, mint más egy keresztrejtvényen. A matematika
szeretetét nem tőle kaptam ugyan, mert az már megvolt,
de nagyon sok mindent tanultam tőle. A sors iróniája, hogy
az általános iskolai osztályfőnököm pont
akkor nem dolgozott, amikor az egész felvételim lezajlott, és
amikor visszajött, és egyáltalán megtudta, hova jelentkeztem,
már fel is vettek. Úgy látszik, nekem csak akkor sikerül,
ha nem számít rám senki.
Felvettek tehát. Nem a legjobb helyre, de felvettek. Első nap
nagyon érdekesen alakult. Természetesen az utolsó pillanatban
estem be az osztályterembe, nem is tudtam pontosan, hogy jó helyen
vagyok-e, az egész évnyitó alatt drukkoltam magamban, hogy
nem tévesztettem-e el az ajtót. Jó helyen jártam.
Volt padtársam, akivel már rögtön szóba is elegyedtem,
ami tőlem szokatlan. Az egyetlen zavaró körülmény
a lányok számában mutatkozott, ugyanis a huszonöt
fős osztályból körülbelül hat lány
volt. Ez, mondjuk egy matematika-fizika fakultációs osztályban
nem meglepő.
Meglepően simán ment tehát minden. Persze ez túl
egyszerű lett volna, ugyanis az az ember, aki mellé sikeresen leültem,
már másnap elutazott Amerikába. Ezen már szinte
meg sem lepődtem. De mieőtt még újra elszigetelődtem
volna, rögtön odaült valaki más. Ismét tudtam valakivel
beszélgetni, mentünk büfébe. Úgy tűnt,
hogy az általános iskolai rémálom véget ért.
Kezdtem beilleszkedni az osztályba, mindenkit kezdtem megismerni. Volt
egy jólsikerült osztálykirándulás, amit egyébként
utáltam. Tényleg minden nagyon jónak tűnt. A jó
kezdés részben köszönhető volt annak, hogy már
a kezdet kezdetén megpróbáltam mindenkit "átverni"
azzal, hogy egy más, vagányabb személyiséget próbátam
megjátszani, ami sikerült is, ám
-Gondolom, most megint elkezdtek cukkolni, mert kinőtt még egy
fejed a homlokodon, vagy megtudták, hogy préselt leveleket tartasz
otthon, amit még gyerekkorodban csináltál, vagy valami
hasonló történhetett. Azért csak folytasd nyugodtan.
-Valóban volt a szekrényemben bár albumnyi préselt
falevél, de nem így történt. Vitold, akivel egészen
jól összehaverkodtam, egyszercsak úgy határozott,
hogy iskolát vált, mivel Szentendréről járt
be, és nem tetszett neki a fizikatanár sem. Így hát
kezdhettem a nulláról. Megint nem volt kivel a büfébe
menni, elbeszélgetni a szünetben. Közben persze a kialakított
arculat is kezdett repedezni, amit magamról próbáltam kialakítani.
Ennek igen sarkalatos pontja volt, hogy nem ittam.
-Tényleg, tölthetek még egy pohárral?
-Persze, már kezdek kiszáradni. Ez gyakorlatilag viccesnek tűnhet,
de igen komoly rést ütött az általam kialakított
képen. Kezdett visszatérni az a kép, ami az általános
iskolában üldözött. A végső döfést
az adta meg, hogy az egyetlen ember az osztályban, akit majdnem mindenki
szívből utált, az iszonyatosan fárasztó természetével,
kitalálta, hogy mellém ül. Ezzel gyakorlatilag végképp
elástam magam, legalábbis így gondoltam. Ám ismét
tévedtem.
Ott állok, mint szamár a hegyen,a jókedvű, vicces
fickó, akiről senki nem tud semmit, már lassan végképp
a múlté, helyette ott van egy ember, akit halálra szekíroz
egy rém idegesítő alak, kiközösítve ezzel
magát és áldozatát is. Gyakorlatilag kezdenek megint
kínossá válni a tanítási napok, a szünetek,
és kezdem ugyanazt érezni, mint nyolcadikban. Próbálok
változtatni a helyzeten, jópofára venni a figurát,
mintha ez az ember egyáltalán nem is idegesítene, de hiába,
semmi változás. Kezdenek lesajnálni, probálnak inkább
nem tudomást venni rólam. Mélypont.
-Te szegény - szakította félbe, szánakozó
hangon, Éva Gergőt.
-Na tessék, már megint.
Gergő elkezdte kipucolni pipáját, ezüst szúrka
pálcájával. Gyűlölte ezt a lesajnáló
hangvételt.
-Tudsz szívószálas gyilkost csinálni?
-Nem, mi az, egy koktél?
-Hagyjuk. Szóval, ekkor az ember elgondokozik. Vagy tényleg benne
van a hiba, és soha az életben nem talál egy embert, akivel
el tud beszélgetni, akivel megoszthatja a gondolatait.Vagy a sors játszik
össze ellene. Elkezdi elemezni, hogy mit tett régen, párhuzamokat
von események között. Már majdnem beleőrül
a dologba. Az embert, aki ezt az egészet előidézte, Robinak
hívták, de számtalan gúnynévvel bírt,
úgymint Robbancs, Tafó, Zselé, satöbbi. Két
dolgot tehettem. Vagy megpróbálom midenképpen levakarni
ezt az embert magamról, vagy megbarátkozom a gondolattal, hogy
itt van egy ember, akit mindenki kiközösített, tehát
egy cipőben járunk és nem foglalkozom senkivel.
Mivel Robit nem tudtam eltüntetni, tehát a második variáció
mellett döntöttem. Egy kissé kamikázé akció
volt, de bejött. Egy idő után azt vettem észre, hogy
röhögök az egészen, és nem zavar az, hogy ki mit
gondol rólam. Volt egy jó barátom, egy olyan barátom,
akivel tényleg bármiről lehetett beszélni. Igaz,
hogy ezzel kirekesztettem magam a maradék huszonhárom ember közül,
de megérte.
Ez volt tehát az első tévedésem. Gyűlölt
ellenségből barát lett. Ezek után nagyjából
megbékéltem a helyzettel. Most visszatekintve azt is mondhatnám,
hogy fordulóponthoz értem, de ez túlzás lenne. A
fordulópont ezután következett. Kaptam egy általános
iskolai meghívót az osztálytalálkozóra. Az
elsőt igazából ki is dobtam, nem akartam velük találkozni.
Most mégis úgy döntöttem, hogy elmegyek. Végül
is régen volt, hátha megváltoztak. Nagyon jó volt
látni őket. Igazából úgy mentem oda, hogy
elégtételt veszek, és csak azért is megmutatom,
hogy jobban szeretem a gimnáziumi osztályomat. Abban a pillanatban,
ahogy megláttam őket, teljesen megváltozott minden, örültem
nekik, jó volt látni őket. Láttuk egymást
felnőni, és az a nyolc év, amit egymással töltöttünk,
sokkal közelebb hozott minket, mint gondoltam. Egy kötelék,
amit nem lehet elszakítani. Egyszerűen olyat éreztem a társaságukban,
amit soha azelőtt. Mindenkinek azt mondtam, hogy szeretem a gimnáziumi
osztályomat, de lelkem mélyén tudtam, hogy ez nem igaz.
Majdnem mindenki ott volt, és semmit sem változtak.
Az osztálytalálkozó után már egy kicsit megváltoztam.
Kezdtem más szemmel nézni a világot, hirtelen tudtam, hogy
van még pár ember, akiket én ismerek, és ők
is ismernek engem. Nem kell kapaszkodnom a mostani osztályomba. Ezek
után egy nap a kisföldalattin utazva meglátok egy nagydarab
emebert baseballsapkában a szerelvény végében. Ő
is néz, én is nézem. Valahonnan ismerős. Az, akivel
együtt jártam óvodába, iskolába, együtt
lógtunk a számítógép előtt, és
az is ő volt, aki heccől állandóan kipakolta a
táskámat. Érdekes találkozás volt. Egy kicsit
haragudtam rá, mert ballagás után fel se hívott.
Megadtuk egymásnak a telefonszámunkat, hogy majd hívjuk
egymást, és ennyiben maradtunk. Én nem hívtam, nem
igazán volt rá alakalom. Egy nap felhívott és megkérdezte,
hogy nincs-e számítógépre játékom.
Természetesen volt, akkor államvizsgáztam programozásból,
benne voltam a témában. Mintha tegnap találkoztunk volna.
Meséltem az osztálytalálkozóról. Utána
többször találkoztunk, elmentünk biliárdozni. A
számítógép összekapcsolt minket. Ő egy
másik világból jött akkor, ha úgy tetszik egy
kicsit elmerült az élet sűűjében. Nagyon sok
embert ismert, és általa én is sok embert ismertem meg.
Sok érdekes embert, akik közvetlenek voltak. És végre
először azért kedveltek meg, ami vagyok. Köztük
végre jól érzem magam. És akkor jött a gimnáziumi
osztálytalálkozó, amit részben én szerveztem
meg, és garantáltan mindenkinek leesett az álla tőlem,
közvetlen voltam, spontán, nem hittek a szemüknek. Az a pillanat
volt életem legszebb pillanata. Mint amikor a kaméleon eldobja
a bőrét, vagy mint egy hollywoodi jelenet, amiben a főős
átváltozik.
-Akkor mégsem egy szomorú történet? Van happy end,
megtaláltad a helyed, nem igaz, boldog vagy. Mindenkivel történik
olyan gyerekkorában, amire nem szeret emlékezni, hol itt a gond?
-Ez igaz, de felvetődik egy kérdés. Hány arca lehet
egy embernek, és érdemes-e másnak kiadnia magát,
mint ami valójában? Én mindig is félénk,
visszahúzódó embernek tartottam magam, de tényleg
ilyen vagyok? Aki most ismer engem, egésszen mást mond. Tényleg
ez az igazi énem, vagy csak átverek mindenkit?
-Kinek számít ez?
-Nem tudom, talán csak nekem.
-A végeredmény ugyanaz. Szép kis történet,
de valami még hiányzik. Mi van a Szilviákkal, Zsuzsákkal,
Ágikkal?
-Tulajdonképpen semmi, csak egy apróság. Pont két
hete történt. Éppen a Skálában voltunk mosógépet
venni apámmal, amikor megláttam valakit.
-Csak nem Ágit?
-Nem, Zsuzsa volt. Van valami érdekes a életben, pontosabban abban,
ahogy a különböző eseményeket olyan érdekesen
tudja összekutyulni. Nevezhetjük véletlennek, de ebben igazán
nem hiszek. Nem hiszek a véletlenben, nem hiszem, hogy bármi is
véletlenül történik ezen a földön. Ebben az
esetben is túl valószinűtlen, hogy hat év után
találkozzak egy lánnyal, akivel egy kerületben lakunk tíz
éve, és közben sose futottunk össze. Én inkább
a sorsban hiszek. Tehát ott nézegetjük a mosógépeket,
amikor megakad valakin a szemem, egy lányon, rövid farmer szoknyában
és egy blúzban. A frizurája ugyanolyan, mint régen,
hosszú, gesztenyebarna, enyhén göndör.Ugyanolyan szép,
mint régen. Én egyből megismertem, felé fordultam,
de nem akartam megszólítani. Vártam, hogy ő is megismerjen.
Rám nézett ő is, de csak futólag. Nem ismert meg,
vagy csak nem akart megismerni. Végül is régen találkoztunk.
Többször is ránéztem, és már kimondottan
szerettem volna, ha megismer.Akkor vettem csak észre, hogy nincs egyedül.
Egy férfival volt. Egy elég nagydarab fickó széltében
és hosszában is. Elég igénytelenül nézett
ki, a nadrágja enyhén rövid, a felsőrésze egy
kicsit kilógott a derekánál. Egyszóval nem kimondottan
az az alkat, akiért megvesznek a nők.
-Miért, kivel jelenjen meg, Alain Delonnal?
Gergő szúrós pillantást vetett Évára,
aki azonban nem tudta kizökkenteni. Nyugodtan pöfékelt tovább,
és folytatta.
-Ennek azért egy kicsit örültem. Ők azt hiszem, tűzhelyet
nézegettek. Zsuzsa viszont nem nagyon akart észrevenni, de elárulta
magát. Az az igazság, hogy azért a hét év
alatt az ember kiismeri a másikat, ha nap mint nap találkoznak,
megfigyelik egymás mozdultait, látják egymást felnőni.
Zsuzsának volt egy jellegzetes huncut mosolya, amit nem tudott elrejteni.
Egy kicsit úgy viselkedett, mint amikor együtt mentünk jutalomkirándulásra.
Neki tetszett a dolog, látszott rajta. Végig a barátnőjével
beszélgetett, nehogy legyen alkalmam odamenni hozzá, és
beszélgetni vele. Ugyanazt a huncut csillogást fedeztem fel a
szemében most is. Kinézték a tűzhelyet, mi a mosógépet,
elindultunk a számlázás felé. Ők is elindultak.
Gondoltam, a számla kiállításánál
és a szállítás miatt majd úgyis bekérik
a nevet, és akkor meghallja. Pont akkor értünk oda, amikor
ők már éppen a procedúra végénél
tartottak. Belálltam a háta mögé, nekitámaszkodtam
az asztalnak. Teljesen lazára vettem a figurát, mintha észre
sem venném. Ott álltam pont mögötte. Már nem
igazán számítottam rá, hogy megismer. Valahogy már
nem is volt fontos az egész. Egyszerűen csak boldoggá tett
a tudat, hogy a lányt, aki itt áll elöttem egy karnyújtásnyire,
ismerem. Kicsit elkezdtem fantáziálni. A fickó valószínűleg
a férje lehet, és most költöztek össze, biztosan
a lakást rendezik be. Boldognak tűntek. Amikor már hazamentünk,
gondolatban újra lejátszottam az egészet. Gondolatban szép
halkan, de azért határozottam megszólítom, nem is
igazán úgy, mint amikor valaki köszön valakinek, csak
egyszerüen kimondom a nevét. Közben természetesen az
asztalnak támaszkodva, kezemet összekulcsolva a mellkasomon. Erre
ő megfordul, szép lassan. Én elmosolyodom, ő visszamosolyog.
Utána bemutatja a férjét, én pedig kedélyesen
köszöntöm teljesen lazán. Kicsit beszélgetünk,
adok nekik egy névjegykártyát, ő megadja a számát
és mondja, hogy ha tudok valami jó programot, hívjam fel,
szívesen eljönne, hogy elbeszélgessünk a régi
dolgokról. Ezek után elválunk.
-Na, és mit tettél?
-Semmit. Fizettek és mentek. Még a parkolóban találkoztunk.
Ők egy elég rozoga kocsiba szálltak be. Bár a mi
kocsink sem éppen új, de azért a mienk jobb. Gyerekes dolog,
de hirtelen akkor is ez jutott eszembe. Valahogy sokkal rosszabbul érztem
volna magam, ha egy atlétatermetű alakkal látom, és
utána bepattanak egy vadonatúj kocsiba. Előbb értünk
ki a parkolóból. Még utoljára visszanéztem
az ablakól, bár a csillogó szélvédő
miatt nem láttam már az arcát.
-Ennyi? - csattant fel Éva. - Ott állsz karnyújtásnyira
tőle, és csak annyit sem mondasz neki, hogy szia?
-Nem egészen. Otthon próbáltam elfelejteni az egészet,
és valahogy pozitív élménynek elkönyvelni az
egészet, de nem sikerült. Azt csináltam, amit ilyenkor mindig
szoktam, elkezdek játszani valamilyen zenét a leglassabb, legszomorúbb
fajtából nagyon hangosan. A hangos zenében aztán
leülök a szoba közepén, behunyom a szemem és semmi
másra nem kontcentrálok csak a zenére. Minden megszűnik
körülöttem. Csak én vagyok és a gondolataim. Valahogy
szomorú voltam. Nem ismert meg. Én nyilvánvalóan
nem köszönhettem oda neki, mert először is egy férfival
volt, és talán kínos helyzetbe hozom, másrészről
elég furcsán nézett volna ki, hogyha valakire tíz
év múlva ráköszön a volt szerelme, ő viszont
nyugodtan megismerhetett volna. Pedig akkor már egy éve kiderült
az ebédlőben az egész. Buta dolog az egész.Egy számot
gondolatban neki ajánlottam, és megfogadtam, hogy a szám
végére már csak úgy gondolok rá, mint egy
jó ismerősre. Ez általában működik. Most
is működött, bár jobban örültem volna, ha most
csődöt mond a dolog.
-Na, ez már kezd szánalmas lenni, azt hiszem iszom valamit.
-Na, mégiscsak tudtam valamit mesélni, ami számodra is
szomorú? - emelte fel diadalittasan Gergő a hangját, miközben
lassan kihúzta magát.
-Várjunk csak egy percet, ez az egész csak átverés.
Ez az egész történet Zsuzsával sántít.
Pont összefuttok, pont van valakivel, te megismered, ő nem. Olyan,
mint egy rossz film, most találod ki.
Gergő nem felelt.
-Én csak azt mondhatom, ami történt, semmi többet. Visszatérve
a történethez. Általában szeretem ezt a reménytelenül
elveszett hangulatot. Furcsán hangzik talán, de így van.
Telejesen mindegy, minek hívjuk ezt az állapotot, de az a lényeg,
hogy az ember nem tud másra gondolni, nem tehet semmit. Erről
Noémi jut az eszembe. Róla még nem beszéltem.
Ez már gimnáziumi történt. Két évfolyammal
járt alattunk. Teljesen ideális párosítás.
Többször is láttam, de valahogy sosem tünt fel. Ez érthető,
mert amikor mi harmadikosok voltunk, akkorők eősök. Mint
már mondtam, nem nagyon vonzanak a fiatalabb nők. Valahogy engem
egy őben a tapasztaltsága vonz. Egy érett nő, aki
már látott egyet s mást. Na, azért nem kell rögtön
anyakomplexusra gondolni, de szeretem azt, ha egy nő ő, ha érted,
mire gondolok. Vegyük például az öltözködést.
Egy fiatalabb lány nem igazán ügyel a részletekre.
Vagy valami olyat vesz fel, ami márkás, vagy ami kényelmes,
mondjuk egy edzőciőt. Vannakők például,
akik nem tudnak magas sarkú cipőben járni, pedig én
szeretem, ha egy nő abban van. Vagy például képtelenek
felvenni egy elegánsabb ruhát, vagy egy harisnyanadrágot.
Számomra az a legigénytelenebb nő, aki felvesz egy fekete
felőt egy nadrággal, zoknival és egy lapos talpú
cipőt. Ez nálam az igénytelenség csúcsa.
-A lényegre! - szólt közbe Éva, miközben meghúzta
a stampedlis poharat.
-Visszatérve Noémire elmondhatjuk, hogy teljesen hétköznapi
volt, semmi rendkivűlit nem láttam benne. Amikor negyedikesek lettünk,
akkor viszont már felfigyeltem rá - na akkor sem nagyon - de azért
ha láttam a folyosón, akkor azért vetettem rá egy
pár pillantást. Egy nap éppen tornaóra volt az utolsó
két óránk. Egy nyári délután történt.
Pénteken egy dupla tornaórával zártuk a hetet, amit
én személy szerint rettentően utáltam, mert nagyon
későn végeztünk. Egyébként is utáltam
a tornaórákat, egy szál klottgatyában és
egy alsónadrágba rohangáltunk fel-alá. Labdaérzékem
a nullával volt határos. Éppen vége lett az órának,
amikor elindultunk az öltöző felé. Az udvarról
az ölöző felé Noémi osztályterme éppen
útba esett. Általában kint ültek négyen-öten
az osztályterem elött az ablakmélyedésben, és
beszélgettek. Ha jól tudom, akkor énekkarosok voltak és
akkor kezdődött a különórájuk. Éppen
megyek befele az öltözőbe, amikor belémkötöttek.
Persze nem szó szerint, de a négy lány utánam szólt.
Már nem is nagyon emlékszem, mit mondtak, de összekevertek
valakivel az osztályomból. Én nem nagyon foglakoztam velük,
hanem bementem az öltözőbe. Amikor átöltöztem,
elhatároztam, hogy azért odamegyek hozzájuk, és
elmondom, hogy nem az vagyok, akinek gondoltak. A dolog teljesen hihetetlen
módon bejött. Teljesen normálisak voltak, egy kicsit még
beszéltünk is. Akkor mondta a nevét. Méllyen egymás
szemébe néztünk. Nem felejtem el azt a pillanatot, azt a
gyönyörű szempárt. Mondtak még valamit, hogy legközelebb
vámot kell fizetnem, ha átmegyek, persze csak tréfásan.
Utána megtudtam, hogy az egyik lánynak az osztályukból
tetszem. Persze ez akkor már egyáltalán nem érdekelt.
Ezt egyébként pont Noémi mondta. Most utólag visszagondolva
lehet, hogy csak alibinek használta a barátnőjét.
Más már nem is érdekelt, csak ő.
-Na végre, mondd, hogy összejöttetek.
-Szerintem hagyd elöl azt az üveget. Az történt, ami mindig
szokott, azaz semmi. Egy nagy hibát követtem el. Robival már
addigra teljesen összehaverkodtam, és voltam olyan barom, hogy elpofáztam
neki, hogy mi történt. Ő pedig, teljes jóindulattal,
megpróbált segíteni. Persze nem is sejtette, hogy ezzel
gyakorlatilag elront mindent. Ez persze teljesen nem igaz, mert csak én
akartam utólag ráfogni az egészet. Gyakorlatilag az történt,
hogy ő elment beszélgetni velük és kibeszéltek
engem töviről hegyire, na már most így már
nem igazán tudtam odamenni hozzá, és bármiről
beszélni. Egyszer még elkértem a telefonszámát
az egyik barátnőjétől, őt egyszer meg is
próbáltam felhívni, de nem volt otthon. A szalagavató
végén egyenesen elmenkültem onnam, nehogy találkozzam
vele, pedig gyönyörű volt. Az énekkarban énekelt,
és az előkészületek alatt végig figyeltük
egymást. Utoljára akkor láttam, amikor leérettségiztem.
A hetes buszon találkoztunk. Akkor pedig ő jött oda hozzám.
Éva az üvegért nyúlt, és kérdőn
meglengette. Gergő csak bólintott.
-Nagyjából akkor láttam Robit is utoljára. Azután
elment Izraelbe. Lehet, hogy már le is lőtték. Noémihoz
is ajánlottam lélekben zenét, de egy egész albumot.
Azóta, ha meghallom, akkor mindig ő jut az eszembe és az
a pillanat, amikor még lehett volna az egészből valami.
Majd egyszer talán őt is meglátom majd, amint a férjével
sütőt vesz egy áruházban, persze ő sem fog
megismerni.
-És mi történt a gimnázium után?
-A gimnázium után egy évig még jártam a számtek
iskolába, amit a gimnázium mellett végeztem, majd egy év
kihagyás után jártam pár hónapot a Bánkira.
Abszolút nem tetszett a hely. Nagyon sok embert vettek fel, és
nagyon sok embert rúgtak ki. Informatika szak volt ugyan, de amennyi
számítástechnikát tanítottak, azzal egy titkárnő
sem tudott volna elhelyezkedni. Etől függetlenül talán
életem legszebb időszaka volt. Végre jártam társaságba,
tanulni nem tanultam semmit, de mégis főiskolás voltam,
és nem munkanélküli. Körülbelül egy hónap
után és egy villamosságtan vizsga után értem
el azt a pontot, amikor már nem volt értelme tovább csinálni
a dolgot, mivel addigra már azt sem tudtam, hogy mit kéne tudnom.
Valahogy az oktatással sose voltam megelégedve, vagy csak mindig
pechem volt a tanáraimmal, nem tudom. Az az érdekes, hogy ha talán
nem a matematikatanáraim, hanem mondjuk az énektanáraim
vagy a magyartanáraim lettek volna nagyszerűek, akkor most biztosan
zenét vagy könyvet írnék. A sors iróniája
azonban az, hogy mindig azért választottam reál tárgyakkal
foglalkozó iskolákat, mert ahhoz értettem a legjobban.
A végén már magam is elhittem, hogy ezt kell csinálnom.
Az a szomorú, hogy már nem is térhetek le erről
a pályáról. A gimnáziumi és az elemi matektanárnőim
fantasztikusak voltak, igazi pedagógusok és matematikusok. A magyartanárommal,
akit mi nemes egyszerűséggel csak Tojónak hívtunk,
mivel Tóth Józsefnek hívtak, viszont nagyon rosszul jöttem
ki. Olyan skatulyázós tanár volt, akinél elég
volt egyetlen egyszer rosszul szerepelnie és máris örökre
elvágta magát az ember. Én nem vagyok és nem is
voltam soha egy törtető ember, és ez valahogy nem teszett
neki. Vannak emberek, akik, csak azért, mert valaki nem egy kifele forduló
személyiség, hanem annak az ellenkezője, rögtön
azt hiszik róla, hogy buta. Persze egy jó pedagógus átlát
ezen, de ő nem látott át. Éppen ezért állt
elő az a furcsa szituáció, hogy az irodalmi érdeklődésem
fordított arányban állt a jegyeimmel. Negyedikre, amikor
már tényleg megszerettem a komoly irodalmat, már bukásra
álltam. Akkor persze már ez nem túlzottan érdekelt.
Valahogy mindig szeretettem a háttérben maradni, aminek meg is
ittam a levét. Én ugyanis utálok másoknak gondot
okozni. Mindig abban a hitben éltem, hogy elég, ha mindent tudok,
és majd ha megkérdeznek, akkor válaszolok,de ez sajnos
nem így van. Én ugyanis hiába tudtam a választ,
sohasem jelentkeztem. Az elemi osztályos matematikatanárnőm,
akit Márta néninek hívtak, ezt még harmadikba megmondta
nekem, hogy erre rá fogok fázni. Igaza lett. A gimnáziumban
ugyanis ezt a fajta viselkedést mindenki úgy értékelte,
hogy engem nem is érdekelt az egész, pedig csak nem volt pofám
nyaggattnai a szünetben a tanárt, hogy adjon jobb jegyet, hogy hadd
feleljek a következő órán. Ezért fordulhatott
elő az, hogy míg a nálam kevésbé értelmesebb
emberek pontokkal továbbkerültek egyetemre és főiskolára,
nekem felvételiznem kellett. Persze azért itt is kaptam az élettől
egy kis elégtételt. Az érettségi vizsgán
ugyanis mindenkit megszégyenítően tudtam bizonyítani.
-Ez már megint olyan népmesei fordulat volt. A legkisebb fiú
világgá megy, és elnyer mindent.
Gergő megtöltötte utolsó adag dohányával
a pipáját.
-Akkor folytatsd a történetet, ha már belefogtál.
-Elvégeztem a gimnáziumot, jelentkeztem főiskolára,
de elsőre nem vettek fel. Volt, aki pontokkal bejutott, de én
sosem voltam annyira törekvő, hogy javítsak a jegyeimen.
Elég rosszul jöttek össze a dolgok. Központi vizsgát
írtam, ezért az érettségi jegyem is gyengébb
lett. Elsőre tehát nem jött össze, de végül
is talán így volt jó, mert még egy évig tartott
a számítástechnika tanfolyamom, amit már négy
éve csináltam. Majdnem olyan volt, mintha főiskolás
lettem volna, mert a Kandóra jártam, és a tanárok
többsége ott tanított. Csak mi napi hat-hét órában
tanultunk informatikát, ők viszont tanultak mást is, és
ezzel nem foglalkoztak annyit. Mellette Robival elkeztünk egy nulladik
évfolyamot a Bánkin. Utólag persze kiderült, hogy
sok értele nem volt a dolognak, de akkor jó ötletnek látszott.
Hétvégenként voltak az órák, ha jól
emlékszem minden második szombaton. Több vizsgát írtunk,
négy kisebb és egy záróvizsgát. A négy
kisebb vizsga eredményét összesítették, és
vagy ezt, vagy a záróvizsgát vették figyelembe attól
függően, hogy melyik sikerült jobban. Összefoglalva tehát,
egyáltalán nem volt valami nagy bravúr így bekerülni.
-Ne is mondd, valahol biztosan elszúrtad.
-Miért szúrtam volna el? Bejutottam, Robinak viszont nem sikerült.
Nem volt egy nagy lángész. A záróvizsga után
többet nem is láttam. Addigra államvizsgával zártam
a számítástechnika tanfolyamomat, kaptam egy felsőfokú
végzettséget, bár öt évvel ezelőtt,
amikor elkezdtük, diplomát igértek, de végül
is ez lett belőle. Igazából annak is örültünk,
hogy ezt adták, mert többször úgy nézett ki az
öt év alatt, hogy megszűnik az egész bt. A Bánki
mellett még jelentkeztem vagy három helyre. Tutira akartam menni.
Fel is vettek a négy helyből ketőre, úgyhogy egy
kicsit túl is lőttem a célon.
A Bánkira mentem, mivel nem akartam, hogy kárba menjen a nulladik
évem. A beiratkozásnál azért volt egy kis meglepetés.
Egy teremben voltunk, ahol már zsúfolásig voltak az emberek,
már a folyosón is álltak, ezért csak a terem végébe
tudtam befúrni magam. Elkezdik olvasni a névsort. Egy elég
idegbeteg adminisztrátor intézte a dologot, aki annak ellenére,
hogy a tanulmányi osztályon dolgozott, és azért
kapta a fizetését, hogy segítsen a hallgatókon,
egyáltalán nem volt valami segítőkész. Már
a tandíj befizetésénél sem volt hajlandó
visszaadni sekinek, csak úgy fogadta el a pénzt, ha nem kell visszaadnia.
A beiratkozáshoz egyenként szólították az
embereket. Egyszer csak egy ismerős hang ütötte meg a fülemet.
-Na ne, már megint egy lány a múltból?
-Ahogy elhangzik a név, feláll egy nagyon hosszú hajú
ember, és kimegy, mivel hátul álltam, ezért nem
láttam az arcát, csak amikor elindult visszafele a helyére,
akkor láttam, hogy a gimnáziumi osztálytársamról
van szó. Hiába kicsi a világ, vagy kevés a főiskola
Magyarországon.
Nagyjából ennyi pozitívumot lehetett elmondani az egész
Bánkiról, hogy volt valaki, akivel tudtam beszélni. A többi
elég katasztrofális volt. A tanárok szigorúan annyi
mondtak az órákon, amennyi a jegyzetbe le volt írva. A
termek zsúfolásig, mivel a főiskola gazdasági okok
miatt kétszer annyi embert vett fel, mint akit egyáltalán
felvehetett volna. A gyakorlati órákon pedig egyáltalán
nem lehetett semmilyen gyakorlatot szerezni. Egyetlen ember tudta megoldani
a gyakorlaton kiadott feladatokat, az aki már másodjára
futott neki az első szemeszternek. A tanulmányi irodán
állandóan sorba kellett állni valami adminisztratív
marhaság miatt. A rajzfeladataim meg csak gyűltek, mivel a tanár
nem adott mást, csak ötöst vagy egyest én pedig az első
szabványbetű-rajzolási feladaton sem jutottam tovább.
Miután harmadjára húzta át a több óra
munkával megcsinált rajzomat, már nem igazán érdekelt
túlzottan a dolog. Bementem az órára, a rajzfelaladatot
beraktam a többi mellé és kész. Néha a tanár
megkérdezte, hogy akarok-e leadni feladatot, de én mindig azt
mondtam, hogy most nem, köszönöm. Ez persze nem ütötte
sziven a tanárt, de nem is ez volt a célom, csak nem érdekelt
többé. A többi tantárgy is siralmas volt. Infomatikus
tanszék létére összesen két informatikával
kapcsolatos tárgyam volt, amiből az elő héten letettem
a félévi vizsgáimat. Fokozatosan csökkentettem az
általam látogatott órák számát, amíg
végül egy nap egyáltalán nem mentem be. Utána
jött még valami papír a tanulmányi osztályról,
hogy iratkozzam ki és fizessem vissza azt a pénzt, amit nekem
utaltak ki tandíj címén, bár nem tudom miért,
mert akkor már vagy három hete a tájára sem néztem
az épületnek, és nem is kértem, hogy bármit
is utaljanak át nekem.
Miután a Bánkiról finoman kirakták a szűrömet,
elkezdtem munkát keresni. Kezdetben azt gondoltam, hogy teljesen simán
találok majd munkát informatikusként. Persze aztán
gyorsan rájöttem, hogy a végzettségemnél sokkal
többet ér, ha van az embernek gyakorlata, viszont ha sehova nem
veszik fel az embert emiatt, akkor sohasem szerezhet gyakorlatot.
-Hát igen, a huszonkettes csapdája.
-Ahogy mondod, tiszta vicc az egész. Végül is apám
révén szereztem munkát, ami egy kicsit zavart, mert egyedül
szerettem volna találni. Nagyon furcsa volt az első nap, bemutattak
mindenkit, persze ilyenkor az ember sosem jegyzi meg a másik ember nevét,
örül, hogy el tudja mondani a sajátját. Beültettek
egy szobába a többi ember közé, aki lázasan dolgozott.
Reggel kellett megjelennem és csak annyit tudtam, hogy telefonon keresztül
kell segítséget nyújtanom az internettel kapcsolatban.
Ekkor kinyílt a bár ajtaja. Gergő az ajtó felé
fordult, amin egy férfi lépett be. A férfi becsukta az
ajtót, és beljebb lépett a félhomályos terembe.
-Jó estét! Telefonálhatnék egyet?
-Persze - válaszolt Éva, miközben felrakta a telefonkészüléket
a pultra.
-Elakadtam a kocsimmal itt a sarkon. Nem tudom, mi történhetett
a kocsival, talán elszállt a vízpumpa, vagy a generátor,
a fene sem tudja - folytatta, miközben Gergőre nézett.
-Pedig most voltam szervízben, a haverom meg nem veszi fel.
-Adhatok esetleg valamit?
-Igen, egy kólát kérnék, nem bírom az alkoholt.
Mostanában állandóan csak bajlódom ezzel a kocsival,
múlkor például fényes nappal akarták levenni
a dísztárcsámat.
Gergő megértően hallgatta az illeőt, miközben
kiürítette a pipáját.
-Azt hiszem, fogok egy taxit, és hagyom a francba az egészet,
köszönöm a telefont!
-Szívesen! Boldog karácsonyt! - Szólt utánna Éva.
Gergő berakta a pipáját a dobozba.
-Azt hiszem én is elindulok, elég későre jár
az idő - törte meg a csendet, miközben elindult a kabátjáért.
-Még tartozol egy romantikus befejezéssel.
-Az nem megy. A történetet nem én írom, hanem az élet,
én csak elmesélem.
-Úgy látom, jobban jártam volna, ha megnézem a sorozatomat.
Gergő odaért a ruhafogashoz, és levette a kabátját
az akasztóról, és anélkül, hogy megfordult
volna, megszólalt.
-Volt egyszer egy fényes és dicsőséges királyság
a messzi távolban, ahol egy nagyon bölcs és tiszta szívű
ifjú király uralkodott. Egy nap szörnyű átkot
szórtak a fejére. Abban a pillanatban, ahogy ajka egy nő
ajkához ér, kövé változik. Sokáig elzárkózva
élt hát palotájában, hogy lángra ne lobbanjon
szíve, fejére hozva a szörnyű átkot. Egy nap
azonban nem bírta tovább, elhatározta hát, hogy
megkeresi azt az asszonyt, akinek élete egyetlen csókját
adhatja.
Hosszú éveken át bolyongott messzi földeken, átgázolva
sárkányok hazáján, sok veszélyen. Végtelennek
tűnő viszontagságok sora után elérkezett egy
vízimalomhoz. Ahogy leszállt, hogy lovát megitassa a hűs
patak vizével, és magát is felfrissítse kissé,
megpillantotta azt, akit egészen eddig hiába keresett. Belenézett
a csillagként ragyogó szempárba, és szíve
azonnal lágra lobbant. Ekkor azonban felült a lovára, és
sebesen ellovagolt.
-Ezt most nem értem.
Gergő felvette kabátját, zsebre vágta a pipáját,
és kinyitotta az ajtót, majd visszafordulva csak ennyit mondott.
-A király tudta, ha megteszi azt, amire évek óta készül,
a szíve kővé dermed és soha többé nem
láthatja a lányt úgy, ahogy előtte megpillantotta.
Éva még mozdulatlanul állt pár pillanatig a bárban,
majd lekapcsolta a világítást és hagyta, hogy a
felkelő nap elő sugara végigsimítsa az arcát.