Karc

Rittinger Győző

Egy téli este történt, egy nappal szenteste után. Gergő egyedül sétált a kihalt utcán, bakancsa alatt ropogott a hó, mely fehérségével leplezte az utca mocskát. A város téli álmát aludta, sehol egy ember, csak a házak megannyi apró lámpái árulkodtak arról, hogy mindeki családja körében tölti az ünnepeket. Gergő már túl volt az ilyenkor szokásos családlátogatáson. Találkozott mindazokkal, akikkel csak ritkán találkozik, látva azokat, akiket ritkán lát. Pár szó, pár történet, pár nevetés, erről szólnak a karácsony utáni napok. Gergőt azonban ilyenkor egy furcsa érzés kerítette hatalmába. Elvonult volna ilyenkor mindentől és mindenkitől, hogy átgondolja azt, amit egész évben tett, vagy nem tett. Ma este éppen kedvenc bárja felé vitte a lába. Este nyolc körül járhatott már az idő, amikor belépett a bár ajtaján. A hely nem volt nagy, de pont ezért volt otthonos az egész. Füstös félhomály, a bárpult mögött a felszolgálónő éppen elmosta az utolsó piszkos poharat, és a pult fölött kialakított pohártartóba helyezte.
Ahogy Gergőre nézett, tekintetébe belevegyült a szánalom, és talán egy csöpp harag is. Gergő átérezte a helyzetet. Valószínüleg a nő már záráshoz készülődött, amikor ő megjelent, ahelyett, hogy otthon a televízió előtt ülne egy tányér ünnepi bejglival a kezében. Gergőt azonban ez most nem zavarta. Odaléptett a bárpulthoz és leült.
-Mit adhatok?
-Három deci fehérbort?
-Száraz, félszáraz?
-Édes.
Gergő levette a kabátját, felakasztotta a fogasra, majd belső zsebéből egy apró dobozkát kivéve visszaült a pulthoz.
Kinyitotta a dobozkát, és elővette pipáját.
-Egy pohár édes fehérbor.
-Köszönöm!
Kortyolt egyet a borból, majd kitisztította a pipáját. Megtömte dohánnyal, az illatosabbik fajtából, majd meggyújtotta. Tovább figyelte a lányt, ahogy a pult mögött szöszmötöl éppen valamivel.
-Amikor megjöttem, éppen zárni akart, nem igaz?
Ez egy gonosz megjegyzés volt Gergő részéről, és ezt ő is érezte. A nő leült vele szemben szótlanul, és mélyen Gergő szemébe nézett.
-Maga szerint?
Gergő elmosolyodott, miközben szeme hamisan csillant.
-Jóvá teheti.
-Örömmel teszem, ha megmondja hogyan.
-Mivel még hajnalig nyitva kell lennem, és már amúgy is lemaradtam a kedvenc sorozatomról, mesélhet nekem valami érdekeset.
-Rendben, de nem lesz vidám történet.
-Az nem baj, nekem nem tud olyan szomorút mesélni, amitől meghatódom. Szomorú történetekben világbajnok vagyok.
-Ebben szívesen fogadnék.
-Ne tegye, mert veszteni fog - Válszolt a lány, miközben komor arccal felpillantott a pult mögül.
-Csak figyeljen!
Gergő szájához emelte pipáját és pöfékelt párat.
-1977-ben születtem Budapesten. A gyerekkoromról természetesen nem sok emlékem van. Az első emlékem, amire emlékszem, az már az első nap. amikor először indultam iskolába. Egy nagyon szép nyárni napnak tűnik számomra, bár ki tudja, milyen lehetett valójában.
-Édesanyám Győrben született , de túlnyomó részt Pesten élt. Édesapám Kabán született és Debrecenben élt sokáig szüleivel. Az ország szinte két legtávolabbi pontja és mégis találkoztak. Apai nagymamám, Zsóka Debrecenben élt, abban a városban, amit második otthonomnak tekintek, és az ország legszebb városának.
-Tehát egy "nyári" nap volt, és a Zsóka nagymama feljött Debrecenből, hogy ott lehessen az évnyitón. Konkrét részretekre már nem emlékszem, de ezzel általában így van az ember. Egy beszéd az igazgató előadásában , mi fehér ingben egy padon, csomó idegen gyerek. Próbálom felidézni, de nem is érdekes igazán. Egy dologra emlékszem még nagyon tisztán, az első napra. Egy dolog van, amit szerintem senki sem felejt el, az pedig az első osztályos tanárának a neve. Marika néninek hívták. Kicsi , alacsony, barana hajú asszony volt. A másik tanárnőnk, Kinga néni szinte pont az ellenkezője ennek. Sudár termetű, karcsú és szintén barna hajú volt. Persze az is lehet, hogy csak az idő torzítja így a képet.
-Az első órára viszont kristálytisztán emlékszem. A szülőkkel együtt mentünk be a tanterembe, mindenki nagyon nehezen akart elválni tőlünk.Rögtön kaptunk egy feladatot. Egy kép szerepelt a könyvünkben, ahol gyerekek egy kört alkotnak, és azt kellett elmondani, hogy vajon mit csinálhatnak. Én mindigis zárkózott ember voltam, már nem is tudom elképzelni, hogy hogy jutottam pont én szóhoz. Az biztos, hogy én nem jelentkeztem. Végül azt mondtam, hogy körjátékot játszanak, és ezért kaptam egy piros pontot. Nekem ez akkor nagyon sokat jelentett. Valahogy ma is úgy érzem néha, hogy az az egyetlen piros pont adott erőt a tanuláshoz.
-Alapvetően nem vagyok kitartó alkat, sohasem voltam, és az a gyanúm, hogy soha nem is leszek. Mindig kicsi voltam és vékony, állandóan izegtem,mozogtam. Sosem aludtam az óvodában csendespihenő alatt.
Ekkor Éva vágott Gergő szavába a pult mögül.
-Hát, ahhoz képest, hogy milyen izgága alak volt gyerekkorában, elég békés alkatnat tűnik nekem itt a bora mellett kezében a pipájával.
-Igen, nem vagyunk már ugyanazok, mint régen, de maga egy kissé türlemetlen, nem gondolja? Töltsön szépen még egy pohár bort, és figyeljen! Az alsó tagozatos iskolaévek nagyon szépek voltak, azt leszámítva, hogy egy darabig logopédushoz jártam, mivel egy kicsit selypítettem. Nem voltam azért nagyon súlyos eset, mint azok a gyerekek, akikkel együtt jártam. A egyikük például a mosógépet csak motyógépnek tudta kiejteni. Olvasgattuk a verseket, és a minden helyreállt. Az egyik valami ilyesmi volt: " A kis kakas ásott, ásott, felásta a fél világot..." . Sajnos, tovább már nem tudom, pedig a logopédusnak a könyvet még azóta sem vittük vissza, pedig esküszöm, hogy meg akartuk tenni, csak valahogy sosem volt rá idő. Marika néni javasolta, hogy menjünk el pszichológushoz, mivel annyira zárkózott voltam, hogy az szinte már feltűnő. Ezt azonban már nem tettük meg. Az iskolánk nagyon szép volt. A Gellért-hegy oldalán helyezkedett el, három szinten, lépcsőzetesen. Alul egy focipálya, ahol a nagyok játszottak, ott nem igazán tartózkodtunk. a második szinten voltak mászókák és egy homokozó, és a harmadik szinten főleg növények voltak, ezért oda sem mehettünk. Az osztálytársaimat nem igazán ismertem meg az első évben. Ez, mondjuk, tényleg nem egy szokványos dolog. Nem is emlékszem semmire abból az időből. Az a típusú ember voltam, aki kilencévesen teljesen hozzászokott a magányhoz. Egyáltalán nem zavart. Sokkal inkább zavart az, hogyha láttam másokon, hogy az foglalkoztatja őket, hogy egyedül vagyok.
Éva itt megint félbeszakította.
-Ugyan már, ezzel a gyenge sztorival akarja kiszúrni a szemem? Ez marhaság. Miért alakulna ki ilyen egy kilencéves gyereknél? Engem csúfoltak, mert kövér voltam, mindenki utált, de maga miért viselkedett volna így?
-Ez egy jó kérdés, amit számtalanszor feltettem magamnak. Először is egyke vagyok. Ennek számtalan előnye van, de sokkal több hátránya. Egy kicsit önzővé válik az ember, nem kell osztozkodni, nem kell féltenie a játékait, ugyanakkor teljesen magányos, nem nagyon jár társaságba. Ez volt az egyik ok. A másik ok, hogy nagyon sokat voltam egyedül. Édesanyám orvos, és sokat ügyelt, ezért voltak alkalmak, amikor egy héten kétszer is bent kellett maradnia estére. Ilyenkor édesapámra maradtam, aki az a típusú ember, akinek sohasem kellett volna megnősülnie. Fantasztikus ember, de magányos típus, és soha nem tudott alkalmazkodni senkihez. Számára többet jelentett az, hogyha a kedvenc törzshelyén üldögélhetett egy pohár sör mellett, mint az, hogy hazajöjjön a fiához, aki egyedül van otthon.Nem tehet róla, ilyen, és kész, nem tudott megváltozni. Amikor még babakocsiban közlekedtem, akkor állítólag bejártam Budapest összes légkondicionált sörözőjét, bár erre már csak halványan emlékszem.
Gergő körbepillantott a bárban, végignézett a kisárgult falakon, beszippantotta a pultba ivódott sör és füst szagát. Évára nézet, majd megrázta a fejét.
-Itt is jártam, de magát még nem láthattam, túl fiatal.
-Régen az édesanyámé volt a hely, gyakran jártam itt kislányként…
-Barna kislány, két copffal a fején? Igen, rémlik valami.
Éva arcán megjelent némi döbbenet. Gergő kortyolt egyet a borból és folytatta.
-Ezek talán érthetőbbé teszik, hogy miért voltam és ma is vagyok olyan, amilyen. Egy idő után az ember abszolút nem gondolkozik ezen. Ettől függetlenül én boldognak éreztem a gyerekkoromat. Két helyre jártam le nyaranként. Az egyik hely Mérges volt. Ez a vicces nevü kis falu Győr mellett található. Egy nagyon kicsi falu, gyakorlatilag egy ideig nem is szerepelt az autóstérképeken. Egyetlen utcából áll, aminek Fő utca a neve. Nem is gondolná az ember. A falu szerkezete teljesen szokványos. 99%-ban megegyezik az összes alföldi falu szerkezetével. Közében egy templom, természetesen a Fő téren , mellette a kocsma illetve a vegyesbolt. A kocsmával szemben a tejcsarnok, pontosan olyan messze tőle, hogy a parasztok este a tejesedényeket kényelmesen át tudják tolni biciklivel. A falu végén, a töltésen túl a Rába. A töltés mellett 100 méterre a gátőr. A folyón egyetlen második világháborús híd, amiről lenézve lehet látni az előőleg leszakadt híd maradványait. A hídról gyönyörű a kilátás. Egy gyönyörű kanyar után tűnik el a folyó a fák között. Néha jön csak egy traktor át a hídon, ami ilyenkor erőteljes rázkódásba kezd, mintha most akarna leszakadni. Egyszer egy evezős túra ment arra, és teljesen elképedtek, hogy ezt a hidat még használják. A végén nem is hitték el, azt hitték, hogy csak ugratjuk őket. A töltésen túl pedig hatalmas, véget nem érő síkság, amerre csak a szem ellát.
-Fantasztikus érzés, amikor az ember kimegy a legelő közepére és belehallgat a csöndbe. Aki még nem tapasztalta, az nem is értheti meg, hogy mit jelent ez valójában . Két dolgot hall az ember. A süvítő szelet és a saját szívverését. Olyan kicsinek érzed magad, és megtanulod tisztelni a természetet.
-Általában minden hétvégén lent voltunk. A nyár másik felét Debrecenben töltöttem Zsóka nagymamámnál. Bámulatos asszony volt, aki elvesztette a férjét Budapest ostrománál , amikor az óvóhely találatot kapott, majd a második férjét is, akit az oroszok vittek el Szibériába. Eközben felnevelt három gyereket. Kemény asszony volt, mert az élet azzá tette. Nem volt szabad nála sírni. Talán akkor sírtam utoljára. Szerettem nála lenni. Nagyon sokat tanultam tőle. Mindig meghallgatott, és vele mindenről lehetett beszélni. Arra ugyan nem sikerült rábírnia, hogy megkeresztelkedjek, de azért nagyon sokat kaptam tőle. Debrecen Magyarország legszebb városa. Ha megérkezünk a vonattal , akkor a pályudvarral szemben találjuk a város egyetlen villamosjáratának a végállomását, melyet teljesen hihetetlen módon 1-es villamosnak hívnak. Ez a villamos nyílegyenesen szeli át a várost, elhalad a második világháborúban végig szőnyegbombázott sorházak mellett. Valaki korábban oldotta ki a bombákat, bárkivel előfordulhat, nem nagy dolog, csak annak az, aki lent áll a földön. Végül a villamos megkerüli a Nagyerdőt és visszakanyarodik. A Nagyerdő hatalmas fái közt található a Nagyerdei Strand, a csónakázótó, a vidámpark, az állatkert, a klinika épületei és a temető. Általában az állatkertbe és a csónakázótóra mentünk ki. Akkoriban jellemző volt, hogy vidékre minden sokkal később jutott el. Emlékszem, mekkora szenzációnak számított egy olasz fagylaltozó, ami csak a nevében volt olasz, mert még a Budapesten kapható gépfagylaltnál is rosszabb volt. Az állatkert viszont fantasztikus. A medvetáncoltatás jut most eszembe. Zsóka nagymama vett egy adag mézes puszedlit és azt kínálgatta nekik, amitőlők igencsak készségesekké válltak. Persze, ezzel a mutatvánnyal az állatkert látogatóinak a felét odavonzotta. Ő persze ezzel sosem törődött, de teljesen igaza volt.
-Debrecenben általában két-három hetet töltöttem. Az iskolában továbbra sem történt említésre méltó azt az egy apróságot leszámítva, hogy kezdtem stréberré válni mások szemében, bár ezt én abszolút nem éreztem, és igazából nem is érdekelt túlzottan. Kötelenzően megalakítottuk a kisdobos őrsünket, amiből csak anyira emlékszem, hogy volt egy kék nyakkendőm, egy kisdobos igazolványom és egy őrsi naplónk, aminek kitöltését természetesen a legnagyobb balekre bízták, aki tudott szépen írni. Ez természetesen én voltam, mint ahogy az kitalálható volt. Már egyáltalán nem emlékeszem, hogy mit írtam bele, csak arra emlékszem, hogy nagyon szépen kellett írni, és több napig dolgoztam egy oldalon. Miután elkészítettem, természetesen nem nézte meg senki, hanem valahol elkallódott. Fél év múlva kezdtünk egy újat, amit persze megint én írkálhatam tele marhaságokkal. Év vége fele azért már kezdtem barátkozni a többiekkel. Szokásos módon háramsával verődtünk "bandába". Ekkor valami csoda folytán úgy tűnt , mintha központi figurája lennék ennek a csapatnak. Erről azonban hamar kiderült, hogy csak én gondolom így. A lényeg az, hogy én valami státusszimbólummá nőttem ki magam , mert a négyfős társaságból mindenki velem akart sorba állni. Egyre világosabbá vált ugyanis, hogy egyáltalán nem azért törték magukat az emberkék, mert én olyan szenzációsan jó fej voltam az osztályban, hanem csak egymással rivalizáltak. Ekkor jött el a matchbox kora. Napokig el lehetett vitatkozni azon, hogy kinek hogyan rugózik, pattog, gurul. Talán a legextrémebb összehasonlítási mérce az ütésállóság volt, ami azt kívánta bizonyítani, hogy az én matchboxomnak jobb a zománca, mint a tiednek. Ez gyakorlatban a suli folyosóján a falhoz, ill. jobb híján a csempéhez történő vagdosást jelenette. Körülbelül a tizedik falhoz vágásnál kisebb zománchibák már megjelentek az autón, de azért azt még ki lehetett magyarázni a: "A tied se bírta volna" ellenérvvel.
-Ebből természetesen én sem maradtam ki, azzal a különbséggel, hogy én mindig is vigyáztam a dolgaimra, ellentétben másokkal.Egy kis helyzeti előnyöm azért volt, mert amikor egyedül maradtam apámmal, akkor első útja mindig az aktuális törzshelye felé vezetett. Ekkor súlyos választás elé kerültem; vagy otthon maradok egyedül, vagy vele megyek.
-Én a haverokra szavaztam volna. - hallatszódott egy hang a pult mögül.
-Hidd el, én is, de igazán nem volt választásom, mert nem volt kivel lógni. Apám nagyon jól tudta, hogy nem tudok nyugodtan ülni a fenekemen két órán keresztül egy kocsmában, ezért valamivel le kellett kötni a figyelmemet. A matchboxot akkoriban trafikokban lehetett kapni, és nagyon sokáig kereken száz forintba került. Nem volt mit tenni, útba kellett ejteni egy trafikot és utána apámnak egész jó esélye maradt, hogy nyugodtan tudjon sörözni. Ez azonban nem tartott sokáig, mert a pulton egy darabig el lehet ugyan tologatni az autót, de ez mégsem az igazi, ezt határozottan otthon kell csinálni. Bár most, hogy végignézek ezen a pulton, ez egész jó terep lett volna, bár a pult lakkrétegén nem gurul úgy, ahogy kellene.
A másik nagy tömeghisztéria akkoriban a legó volt. Ez nem mindenkinél volt akkora szenvedély, de nálam nagyon. Ez megint csak az a típusú játék, amivel az ember nagyon sokáig képes elszórakozni magában. A suliban eközben valami megváltozott. Másodikos voltam, és érkezett egy új tanuló. Valahol hátul ült le, én nem is láttam az arcát, csak egy pillantást vettettem rá, amikor a tanítónő, vagyis Marika néni elmondta a hírt. A nevére nem is figyeltem. Mégis, amikor másodjára odanéztem, tudatam, hogy van végre egy barátom. Ez úgy lehetséges, hogy történetesen ez a gyerek az óvodai egyik legjobb, és egyben egyetlen barátom volt. Ilyen az élet. Ezért történhetett az, hogy a szünetben már úgy beszélgettünk, mintha régóta ismernénk egymást, pedig tényleg így volt. Marika néni, amikor legközelebb találkozott a szüleimmel, úgy mesélte el a történetet, mintha csoda történt volna. Jön egy nagydarab, vadidegen gyerek, és én meg rögtön elkezdek beszélgeti vele a szünetben. Lehet, hogy tényleg csoda volt. Számomra az.
Két év alatt szereztem egy barátot, nem semmi. Persze, hozzá kell tenni, hogy kellett hozzá pár évet óvodába járni, és egy piszok nagy véletlen, hogy elköltözzenek, és pont ide járjon suliba. Őt eleinte nem akarták befogadni a többiek, mivel elég kövér volt. Rögtön kapott egy Jabba gúnynevet. Itt viszont történt valami, amit nem tudok megmagyarázni, és egy kicsit furcsának tűnhet. Az a groteszk vonás az egészben, hogy miközben neki sem volt barátja , sőt rögtön kirekesztették egy kicsit az osztályból, én pedig magamat rekesztettem ki az osztályból a magányos természetemmel, mégsem lettünk azonnal újra barátok. Talán nem mertem megvédeni őt az osztállyal szemben.
-Szerepeltem még egy bábjátékban, amit szintén nem értek, hogy miért vállaltam el. Az igazság az, hogy nagyon tetszett. Végül is a hangomon és a kezemen kívül más nem szerepelt a produkcióban. Ez, persze nem igaz, mert nagyon sokat készültünk rá és nagyon sokat lehetett tanulni az egészből. Akkor már, ha jól emlékszem harmadikos lehettem, és elbúcsúztunk az elsős tanárainktól. Az új tanárnőnk már tanárnő volt és nem tanító néni. Nagyon tehetséges képzőűvész. Ha hivatalosak akarunk lenni, akkor rajztanárnak kell titulálni, de ő azért többnek számított annál. Inkább művészlélek, aki mellesleg tanít, és azért tanít, hogy tényleg megszeretesse az emberrel a művészetet. Ő vett rá a bábozásra. Sokat próbáltunk, és egészen nagy sikerünk lett. Sosem tudtam megköszönni neki.
-Állj! Itt álljunk meg egy percre! Valamit nem értek, te megint át akarsz verni. Ott vagy te, mint visszahúzódó természet, remete a barlangjában, és akkor jön valaki, aki rávesz arra, hogy szerepeljél több száz ember előtt? Ezt csak akkor tudnám elképzelni, ha a tanárnő a Playboy lapjaiból lépett volna elő.
-Hát, ha nem is a Playboyból, de el tudtam volna képzelni őt valami hasonló újságban. Nehogy azt mondd, hogy egyetlen tanárod sem tetszett meg az iskolában!
-Áh, értem, ne folytasd, mindent értek.
-Gondoltál már arra, hogy amikor valamilyen hatalmas, világméretű esményre gondolunk valójában egy nő és egy férfi történetéről beszélünk? Nem ismerjük a részleteket, csak a végeredményt.
-Jellemző, férfiak.
Gergő pöfékelt párat, mint egy fáradt gőzmozdony, és folytatta.
-Lassan átléptünk a felső tagozatba.Azért a többi barátomat is meg kell említenem, mert még akkor talán ők is annak tekintettek engem. Ott volt Bence. Talán vele még tudtam beszélgetni, mindig meghívott a születésnapjára, én meg meghívtam az enyémre. A különbség csak annyi volt, hogy ő nagy zsúrt szervezett én meg szinte senkit nem hívtam, csak őt. Neki volt egy bátyja, akivel nagyon rosszba voltak. Ez két, nagy korkülönbségű fiútestvér között nem meglepő. Teljesen szembelógó hajjal, iszonyatosan csontváz termettel és szinte alig érthető beszéddel egy hippi benyomását keltette, mint aki most lépett volna le Woodstookból. Az ötletei és a gondolkodásmódja sem volt nagyon eltérő. Mindig valami eszméletlen ötleten járt az agya, a tanulás rovására természetesen. Ez sohasem zavarta, ő jól érezte magát. Péterről annyit kell elmondani, hogy nagyon érdekes figura volt.Ő inkább a realitások talaján mozgott, csak éppenséggel elveszett a részletekben. Egyetlen alapvető hibája volt. Sohasem tudta elismerni, hogy valamiben nincs igaza.Ha Galilei helyében lett volna, akkor biztosan miszlikbe aprította volna az inkvizíció és kis lángon ropógosra sütötték volna. Még akkor sem volt hajlandó elismerni az igazát, ha hárman egyöntetűen állítottuk az ellenkezőjét. Másik örökzöld téma volt a csapatban, hogy a Ferrari vagy Porshe a jobb autó. Ez a téma, ha véletlenül szóba jött, akkor akár két napig képes volt ezen vitatkozni. Ez egy kicsit későbbre, őleg feő tagozatra datálódik, mivel itt még a matchbox téma játszott. Jó tulajdonságai közé tartozott viszont, hogy rettenetesen kitartó és céltudatos volt. Ha valamit elhatározott, akkor azt végigcsinálta. Hozzá fűződik az iskola legpofátlanabb puskázása is, amikor leült dolgozatot írni teljesen nyitott könyvvel. A tanárnő csak húsz perc múlva észlelete a dolgot. Péter csak úgy regált a dologra, hogy: "Elnézést, véletlenül nyitva maradt".
-Dávid. Róla tulajdonképpen tanulmányt lehetne írni.Tömören összefoglalva azt mondhatjuk, hogy két lány- és egy fiútestvére volt. A helyzetet rontotta, hogy a lánytestvérével ikrek voltak, és egy osztályba jártak. Ezt a helyzetet már halmozottan súlyosnak is vehetjük. Arra a típusosnak mondható kérdésre - amire az ember azért nem árt, ha tudja a választ - miszerint: "Dávid, tudod milyen órán ülsz?" , általában "nem" volt a válasz. Reggel nyolctól tízig azért többnyire beszámítható állapotba volt, csak utána kezdett szokatlan dolgokat csinálni.Az az ember volt, akire azt mondják, hogy rájött az öt perc. A bökkenő csak annyi volt, hogy nála ez a pillanatnyi elmezavar tíztől másnap nyolcig tartott. Ettől függetlenül a fenmaradó két órában normális volt, és mivel az oktatás nagy része úgyis akkor folyt, ezért nem okozott neki gondot.
Gergő tekintete a pulton heveő újságra tévedt. Megakadt a szeme egy néven, ami a kiadó munkatársai rovatban szerpelt. Annyira meglepődött, hogy félbeszakította modókáját,
-Őt ismerem, vagyis ismertem. Érdekes.
-Micsoda?
-Ő is a mi osztályunkba járt, Noéminek hívták. Amíg együtt tanultunk, sosem beszélgettünk, talán túl sűűn találkoztunk ahhoz, hogy felismerjük a másik hiányából fakadó ürességet. Érdekes, nem? Mindenki csak akkor veszi észre igazán, hogy a másik mennyire fontos számára, ha már elvesztette. Múltkor találkoztam vele, váltottunk pár szót.
-És mi történt?
Gergő kivárt, kiürítette a pipáját és újra megtöltötte.
-Semmi, azóta nem láttam. Talán még egyszer találkozunk.
Rágyújtott.
-A barátaimnál tartottam. Nem volt tehát sok barátom, magányos voltam. Azt hiszem, még nem említettem, hogy a bak csillagjegyben születtem. A bak jegyűek álltalában magányosak, egyedül állnak egy szikla peremén, miközben messze tekintenek a végtelen horizont felé. Hát, ez vagyok én.
-Nem volt ez túl színpadias?
-De, de nem tudtam kihagyni, bocs. Kezdtem tehát elszigetelődni. A régi barátaim, akikkel kezdetben elég sok idő töltöttem, kezdtek eltávolodni tőlem. De ezt én nem nagyon fogtam fel tragikusan, hanem megpróbáltam alkalmazkodni hozzá. Gyakorlatilag szinte semmi sem történt velem ebben az időszakban. Nyaranta Mérges vagy Debrecen, egyébként iskola. Sokat nem kellett tanulnom, illetve tanulhattam volna többet is, de nem igazán volt hozzá sok türelmem. Ebből kifolyólag mindig a reál tárgyakból voltam jó. Ott elég volt, ha az ember odafigyelt az órán, megértette azt, amit elmagyaráztak. Az iskola tanári karát, legalábbis az igazi tanárokat a frissen kinevezett igazgatónk már rég eltanácsolta, vagy kiszekírozta az iskolából. Mi szép lassan felső tagozatosak lettünk. Ennek egyetlen kézzelfogható nyoma volt, hogy egyre kevesebb nálunk nagyobb emberke mászkált a folyosón. Egyébként a "távoli" jövőnkkel nem igazán foglalkoztunk. Persze, ki foglalkozik ezzel abban a korban? Keringtek holmi rémtörtétek magasabb osztályokról és gimnáziumról, de ez csak a nagy messzeségben lebegett előttünk. Egyébként napközis osztályba jártam, az A osztályba. Még egy párhuzamos osztály volt rajtunk kivűl a B osztály. A B osztályba olyanok jártak, ahol volt egy nagyszülő, vagy nem dolgozott mindenki a családban. Voltak persze kivételek, de az a lényeg, hogy mi napközisek voltunk és mindig délután hatig maradtunk. Nagyon irigyeltük a másik osztályt, mert ők már egy óra körül hazamehettek, nekünk pedig maradni kellett. Amire abból az időől nagyon jól emlékszem, az iskolai ebédlő, és az ételek, amiket ott adtak. Mindegyiknek volt valami nagyon érdekes, egyedi íze, amit máshol egyszerűen nem találhatott meg az ember. Voltak persze olyanok is, amit szívesen elfelejtene. Alapvetően nekem nagyon tetszett ez a generál, egyforma íz, ami nem volt túlfűszerezve. Háromszor ettünk egy nap. Reggeli, ebéd és uzsonna. A reggelit és az ebédet az ebédlőben ettük, az uzsonnát a tanteremben. Reggelire általában kalács volt, kakaóval vagy tejjel. Többek között az volt az egyetlen tej, amit magában meg tudtam inni. Nem tudom, mitől volt más az íze, de azt tudom, hogy a kancsó tetején mindig nagyon vastag rétegben kiülepedett a tej föle, egy nagy hártyát alkotva. Négyen ültünk egy asztalnál, és rajtam kivűl mindenki írtózott még a látványától is. Én viszont nagyon szerettem. Mindig én voltam a nap hőse, azzal, hogy levettem a tetejéről. Az ebédeknél a spenótot szerettem nagyon, illetve a csokis piskótát, ami egy piskótakockából állt, amit leöntöttek csokoládéval. Ez is azok közé az ételek közzé tartozott, amit egyszűen soha sem tudott senki ugyanúgy elkészíteni nekem. Uzsonnára pedig egy szelet kenyeret kaptunk, ami meg volt kenve valamivel. Az egyik kedvencem volt a körözöttes kenyér lilahagymával. Ezt úgy adták, hogy a megkent kenyér mellé adtak külön lilahagymát. A hagymát viszont soha sem raktam rá a kenyérre, mint ahogy azt általában normálisan szokták, hanem külön ettem. Volt még egy lány, akit Eszernek hívtak, de mindeki csak Ninának szólította. Mi ketten teljesen elpusztítottuk a maradék lilahagymát, még a hagymát is hagymával ettük. Ekkor még természetesen nem gondoltam a szüleimre, akik ennek este a következményeit viselték. Szerencsére egy hónapban csak egyszer szerepelt ez az iskolai menza étrendjén. Ez a szelektív étkezés egyébként is jellemzővé vált nálam. Ebből fakad, hogy az, aki lát evés közben, annak még az életkedve is el szokott menni. Ez nálam annyit jelent, hogy mindent külön szoktam megenni valamilyen sorrendben, tehát először megeszem a húst, utána a köretet, végül a savanyúságot. Másik probléma a sebessséggel adódik, ami egy átlagos ember étvágyát simán el tudja venni. Alapvetően ugyanazért nem nagyon szerettem enni, mint amiért például nem tudtam délután aludni, vagy amiért nem tudtam sokáig aludni. Egyszerűen időpocsékolásnak tartottam.
A napköziben több felügyelőtanáraink közül a legemlékezetesebb talán Etelka néni volt. Igazából nem is tudom, hogy tanított-e egyáltalán valamit, de nekünk biztosan semmit. Valójában Etelka néni egy egyedül álló özvegyasszony volt, akit mi természetesen rettentően unalmasnak tartottunk. Nem aző hibája, de mi inkább délután kint lettünk volna az udvaron, ő ehelyett beparancsolt minket a szobába, és órákon át mesélt nekünk. Másik igen kedves elfoglalatsága volt a vásárlás, amiben természetesen mi is segítettünk. Péntekenként pedig mindig kitalált valamilyen elfoglaltságot, amiért kimentünk az iskolából. Pontosan már nem emlékszem, hol jártunk és hol nem, de azt tudom, hogy ilyenkor bejártuk a fél várost. Egy alkalommal a kongresszusi központba mentünk minden előzetes megbeszélés nélkül. Egyszer csak kint találtuk magunkat az épület előtt, majd elkezdtünk bolyongani az épület alatt elterülő szövevényes folyosokon, ami olyan szűk volt, hogy még mi gyerekek is alig fértünk el benne. Egyszer csak beérkeztünk egy nagy terembe. Akkori fejjel el sem tudtuk képzelni, hogy az a hatalmas terem hogyan férhet el egy kívűlről olyan kicsinek űnő épületben. Egy forgatáson találtuk magunkat, statisztaként. A forgatás után biztosra veszem, hogy azok közül a gyerekek közül egyetlen egynek sem jutott eszébe színészi pályára adni a fejét. Halász Judit-filmet forgattak. Egy rendező magyarázott folyamatosan, egyre idegesebbé válva, bár most belegondolva semmilyen pénzért nem ugrottam volna be helyette. Ennyi gyereket rávenni, hogy pontosan azt csinálják amit ő akart, az nem volt kis feladat. Valahogy mégis sikerült. A feladat annyi volt, hogy bizonyos végszavakra bizonyos embereknek fel kellett állni, valakiknek virágot kellett átadni a színésznőnek, illetve különböző rajzokat felmutatni. Felvettük, és mondanom sem kell, hogy én természetesen nem látszottam a felvételen. Ez volt a legemlékezetesebb pénteki napközis kirándulás. Nem szerettem iskolába járni, és a legjobb az volt, amikor valamiért egy hétig apám elvitt a napköziből és együtt ebédeltünk. Már nem tudom, miért volt jó, de a nap fénypontjának számított. Megjött és elvitt a napköziből. Egyenőbb lettem az egyeők között, nem vonatkoztak rám a szabályok, és ez teszett. Persze, ebéd után vissza kellett menni, és azt nagyon gyűlöltem. Volt egy-két nyár, amikor nyáron sem tudtam otthon maradni. Ilyenkor a nyári napköziben maradtam. Ez volt talán a legrosszabb, nem nagyon ismertem senkit, és nem is tudtam megismerni senkit. Ilyenkor sokat rajzoltam, és próbáltam valahogy elütni at időt. Negyedikben még mindig napközis voltam, pedig akkor már voltak köztünk kulcsos gyerekek, akik már hazamehettek egyedül is. Igazából én is hazamehettem volna, mivel nagyon közel laktunk az iskolához, de egy-két évig erre nem került sor. A napközibe egyre kevesebben jártunk.
-Bocs, hogy megint közbeszólok, de hol marad a történetből a romantikus szerelmi szál? Kezd ellaposodni az egész.
-Túl sok minden nem történt ezen a téren. Az osztályunkba elég sok lány járt, és volt is, aki tetszett. Ez még negyedik osztályban történhetett, amikor is az ebédlőben voltunk. Az asztalnál volt Bence, Dávid, Péter és én. Talán pont a szokásos autókérdésen vitatkoztunk, amikor szóba kerültek valahogy a lányok. Mindenki kérdezgette a másikat, hogy kinek ki tetszik.Természetesen mindenki kerülgette a forró kását, senki sem mondott semmit. Péterre emlékszem, ő azt mondta, hogy neki természetesen van barátnője, csak mi nem ismerjük, mert másik iskolába jár. A többiek is valami hasonlóval rukkoltak elő, de arra már nem emlékszem. Mikor rám került a sor, akkor én voltam olyan hülye, hogy azt hittem, hogy megbízhatok a barátaimban és elmondhatom, ki tetszik az osztályban. Hát elmondtam. Zsuzsának hívták. Végül is nem éreztem iránta semmi különöset, csak egyszerűen tetszett és kész.
-Persze, csak tetszett és kész, ez gyenge szöveg - szólt közbe Éva megint, miközben hamisan mosolygott.
-Jó, persze, valami azért volt, mert nem mondtam volna, de tényleg nem gondoltam rá előtte úgy, csak egy ártatlan beszélgetésnek indult, csak a külső alapján mondtam. Még végig sem mondtam a mondatot, de Péternek első dolga volt, hogy odarohant Zsuzsához, és elmondta, hogy bele vagyok esve. Mire elindultunk az ebédlőől, már mindenki tudott róla. Nem volt különösebb jelentősége a dolognak, mivel tényleg nem éreztem semmi különöset iránta. Ezek után már nem is akartam semmit érezni. Zsuzsáról tehát ennyit. Még egyszer nyertem egy jutalomkirándulást, természetesen mondanom sem kell, hogy kivel.
-Zsuzsával?
-Igen, most mondd meg, milyen véletlenek vannak! Nem is nagyon akartam elmenni, de az még feltűnőbb lett volna. Így hát elmentem, persze egész úton meg sem szólítottam. A másik lány, aki közel állt hozzám, az Ági volt. Mind a ketten kimentek külföldre pár évre. Ilyen az én szerencsém. Ágival mindennap együtt indultunk el a napköziből le a kapu elé, ahová jöttek értünk. Valahogy keveset beszélgettünk. Mindig vártam az alkalomra, de talán mindig megnyugtattam magam azzal, hogy ma nem kell tennem semmit, hiszen holnap is együtt megyünk "haza". Ez persze csak annyit jelentett, hogy lementünk egy lépcsőn az előől a földszintre, és talán öt percig vártunk az iskola előtt.
-És mi történt?
Gergő kihörpintette az utolsó kortyot a pohárból.
-Semmi.
-Ez nem igazság, így nem tetszik a történet. Bár sejtettem, hogy ez lesz a válasz.
-Egyszer meghívott meg a születésnapjára, de csak három lány jött el az osztályból és én voltam egyedül a fiúk közül. Soha az életben nem éreztem magam ennyire kínosan. Persze, most már tudom, hogy bennem volt a hiba, túl mereven közelítettem a dologhoz. Két lány neve jut még az eszembe. Az egyik lányt úgy hívták, hogy Szilvia, egy érdekes arcú lány, aki egészen más volt. Az egész gyakorlatilag egy egyszerű, évente megismétlőő ületetéssel kezdődött, aminek ugyanaz volt a célja, hogy nehogy gerincferdülést kapjunk, bár szerintem semmi más célja nem volt, mint felkavarni az állóvizet. Így történt, hogy összeültettek minket. Szinte az első pillanattól fogva nagyon jól kijöttünk egymással. Furcsának tűnhet ez az egész, hiszen osztálytársak voltunk, ezért mindig találkoztunk, de ez akkor is más volt. Állandóan viccelődtünk, egészen máshogy viselkedtem, mint eddig, vagányabb lettem. Viszont elég gyorsan vége lett, elülletttek mellőle, mert nem tudtam csendben maradni mellette. Nem mondom, hogy szerettem, mert ha szerettem volna, akkor nem is tudtam volna vele annyit hülyéskedni. A másik lányt Kingának hívták, akit a legszebb lánynak tartottak akkor az osztályban. Úgy ültettek minket, hogy ő ült a falnál, tehát semmiképpen nem tudtam úgy ránézni, hogy ne vegye észre. Én viszont hozzá sem mertem szólni. Itt gyakorlatilag meg is akadt a dolog. Szilvi aztán kiment Franciaországba. Hiába, ha valakivel megismerkedtem, az állandóan külfödre ment. Kingát szoktam látni az utcán, amint egy babakocsit tologat, de nem éppen egy boldog anya benyomását kelltette. Az utolsó osztálytalálkozóra nem jött el. Utána filmszakadás. Abból az időől sokra már nem emlékszem. Más is kapcsolódik még ehhez az időszakhoz. Jöttek új emeberek. Mások voltak, mint mi. Amolyan "rosszfiúk" voltak, egy kicsit érettebbek nálunk. A baráti kapcsolatok, mint ahogy ez lenni szokott, átrendeződtek. Az addigi klikkek felbomlottak, újak alakultak ki. Én valahogy kiszorultam mindenhonnan, mindig annyian voltak, hogy nem tudtam odaülni beszélgetni, mindig tudott valaki mondani valami érdekesebbet. Végül is semmi különös, csak egyszerűen nem érdekeltem senkit. Én voltam az egyetlen, aki még viselt iskolaköpenyt, mert nem akartam öltözködni, bekötöttem a füzeteimet, mert nem tetszett, ha össze-vissza vannak gyűrve, hordtam iskolatáskát az akkor divatbajövő hátizsák helyett stb. Mind olyan dolgok, amik egy kicsit különccé tettek. Utólag visszagondolva talán én is kiközösítettem volna magamat. Egy "stréberré" váltam, akinek mindig kész volt a leckéje, hordta a tankönyveit. Azt hittem, hogy akik eddig ismertek, nem törődnek a külsővel, hiszen annál jobban ismernek. De ez sajnos, nem így volt.
Ez volt az a pont, amikor azt mondtam magamnak, hogy ha én nem kellek nekik, akkor ők sem kellenek nekem. Ezt sokszor elmondják a filmekben, csak az a helyzet, hogy ott a főőst utána mindenki fülig érő szájjal átkarolja a film végén. Az élet egy kicsit más forgatókönyvvel dolgozik. Senki sem karolt át, és senki sem szólt hozzám, senki sem rántott vissza a gödörből. Páncélt növesztettem. A másik érdekes dolog a tanulás volt. Az eminens tanulókat senki sem szereti, csak annyira érdemes velük barátkozni, hogy a leckét lemásolja róluk az ember. Pedig én abszolút nem tartottam magam eminens tanulónak.. Volt olyan év, hogy egyetlen egyszer sem nyitottam ki otthon a tankönyvemet, mégis négyesekkel, ötösökkel volt tele a bizonyítványom. Ezzel persze nem azt akarom mondani, hogy én voltam ekkora zseni, csak addigra a tanári kar színvonala eddig süllyedt. Ennek ellenére bizonyos tárgyakból kimondottan ellenszegültem a tanároknak. Mai napig is büszke vagyok arra, hogy annak ellenére, hogy nyolc éven keresztül próbáltak megtanítani oroszul, én végig kitartottam. Persze szerintem ezzel mindenki így volt, így bomlasztottuk a nagy Szovjetuniót. Bár nem hiszem, hogy ettől bárki is a szívéhez kapott volna a Kremlben. Mai szemmel gyerekesnek tűnhet az egész. Ehhez persze kellett anyám is, aki esti szórakozásképpen, keresztrejtvényfejtés helyett az oroszleckémet fejtette meg. Ellentmondásba kerültem tehát mindenkivel. Jó tanulónak számítottam, meg nem is, voltak is barátaim, meg nem is. Hetedik osztályos koromban tehát végképp eljutottam oda, hogy senkivel nem akartam barátkozni, és lehetőleg csak annyit beszélgettem mindenkivel, amennyit feltétlenül szükséges volt. Az idő bebizonyította, hogy ez rossz döntés volt.
Apám ekkor hozott haza előszö egy ZX Spectrum számítógépet, a cégtől, ahol dolgozott. A számítógépnek megvolt az a hihetetlen előnye, hogy korlátlan ideig ülhetett előtte az ember. Ezt én megpróbáltam természetesen titokban tartani a többiek előtt. Ennek ellenére természetesen mégis kiderült. Ennek annyi következménye lett, hogy általában iskola után mindig feljött hozzánk valaki játszani. Ez annyiból volt kellemetlen, hogy az ember iskola után nem tudott rendesen enni, átöltözni, vagy csak én csináltam belőle ekkora problémát, nem tudom. Ezért általában mindig megpróbáltam eltűnni mindenki elől, elvegyülni a tömegben, elsőnek lelépni az osztályból, hogy még véletlenül se jöjjön velem senki sem.
-Ez akkor sem akkora tragédia, sok embert ugratnak vagy közösítenek ki az iskolában. Engem is állandóan hecceltek valamivel.
-Várj még, csak most jön a vége. Az általános iskola betetőzéseképpen hobbijává vált pár embernek, hogy a táskámat az óra alatt észrevétlenül kipakolják, és az összes cuccomat szétrakosgassák az összes pad fiókjába, aminek következtében óra után, a szünetben szedegettem össze a könyveimet a padokból, miközben az összes tanár hülyének nézett. A termeket ugyanis óra után mindig el kellett hagyni. Egyesek szerint ez állati vicces volt. Ezen én is marha jól szórakoztam volna, ha játsszák el velem újra meg újra. Eljött tehát az a pont, amikor már utáltam bejárni az iskolába. Ezért nem meglepő, hogy alig vártam a ballagást, és mindenkivel ellentétben, akik könnyes szemmel búcsuzkodtak, én már rég otthon voltam. Örültem, hogy nem látom többet őket. Az iő viszont ismét rámcáfolt. Nem volt igazam.
Ennyit az általános iskoláról. Nem sajnáltam, örültem, hogy vége lett. Egy-két év múlva persze már nem tűnt olyan szörnyűnek. A gimnáziumi felvételik nem sikerültek valami jól. Három helyre lehetett jelentkezni, illetve abban az évben vezették be az úgynevezett nulladik helyet, tehát ezzel együtt négy helyre. A nulladik helyen egy alapítványi iskolába, az Alternativ Gimnáziumba jelentkeztem. Itt a megszokott felvételi vizsga helyett inkább szinte intelligencia teszt jellegű feladatok voltak, amitől a falra lehetett mászni. A vizsga előzményéről csak annyit, hogy egy nappal eőtte, vasárnap szólt valaki telefonon, hogy holnap ugye megyek vizsgázni. Ha nem hív fel, talán el is felejtem. Egy kicsit szétszórt voltam és nem is nagyon segített senki tanácsot adni. Apám mindenáron azt akarta, hogy a József Attila Gimnáziúmba járjak a nyelvoktatás miatt. Nekem viszont nem nagyon volt nyelvérzékem. Abban az időben úgy tűnt, hogy mindenkinek legalább hat nyelven kell beszélni, hogy boldogulni tudjon. Ez nem vált valóra. Ebből kifolyólag ő nem segített a továbbiakban. Mindig is gyanítottam, hogy csak azért találta ezt ki, és ragaszkodott ehhez, mert így nem kellett segítenie dönteni, és kivülálló tudott maradni. Egy dologra nagyon emlékszem. Ez az első gimáziumi felvételi vizsgám előtti este. Nagyon izgultam. Már kikerülőben voltam az általános iskolából és ez volt az első alkalom, hogy rajtam állt az, hogy hol, és hogyan folytatom tovább a tanulást.Vasárnap este történt, a vizsga előtti nap. Anyám ügyeltes volt, apám korán lefeküdt. Abban az időszakban játszotta a televízió a Dustin Hoffman-sorozatot. Mindegyik filmjét lejátszották. Vasárnap este a Diploma előtt című filmjét mutatták be. Egyetlen film figurájával sem tudtam annyira azonosulni, mint annak a filmnek a főszerepőjével.
-Hogyan sikerült a vizsga?
-Másnap megbuktam. Következett a Toldi Gimnázium, amitől minden tanár intett, mert azt mondták, hogy túl erős gimnázium.
-Gondolom, ide már sikerült bejütni.
-Nem, itt is megbuktam. Nem az erősséggel volt bajom, hanem azzal, hogy idegességemben összekevertem az abszolú érték jelet a zárójellel. Jött az utolsó előtti esély. A Szinyei Merse Pál Gimnázium. A fő szempontom az volt, hogy valamilyen informatikával foglalkozó gimnáziumban folytassam a tanulmányimat. Erről mindenki lebeszélt, mert szerintük elég gyenge a színvonal. Itt az nyomasztott leginkább, hogyha nem sikerül, akkor már csak egy esélyem marad, és én nem tudom kihasználni az utolsó esélyeimet.
-Gondolom, ez sem sikerült, és már csak egy dobásod maradt a végén.
-Ide felvettek. Nem volt könnyű a felvételi, de azért megoldottam. Úgy tűnt, minden tökéletesen alakul. Az egyetlen dolog, ami kedvemet szegte, amikor a leendő osztályfőnököm beiratkozáskor megkérdezte, hogy az orosz mellett milyen nyelvet kívánok tanulni. Én a matemetika-fizika fakultációs osztályba jártam, és Schell Erzébet lett az osztályfőnököm. Őt úgy kell elképzelni, mint Töröcsik Marit, csak matematikusban. Igazi matematikus volt, neki a számok jelentették a kikapcsolódást és egy jó matekpéldán jobban szórakozott, mint más egy keresztrejtvényen. A matematika szeretetét nem tőle kaptam ugyan, mert az már megvolt, de nagyon sok mindent tanultam tőle. A sors iróniája, hogy az általános iskolai osztályfőnököm pont akkor nem dolgozott, amikor az egész felvételim lezajlott, és amikor visszajött, és egyáltalán megtudta, hova jelentkeztem, már fel is vettek. Úgy látszik, nekem csak akkor sikerül, ha nem számít rám senki.
Felvettek tehát. Nem a legjobb helyre, de felvettek. Első nap nagyon érdekesen alakult. Természetesen az utolsó pillanatban estem be az osztályterembe, nem is tudtam pontosan, hogy jó helyen vagyok-e, az egész évnyitó alatt drukkoltam magamban, hogy nem tévesztettem-e el az ajtót. Jó helyen jártam. Volt padtársam, akivel már rögtön szóba is elegyedtem, ami tőlem szokatlan. Az egyetlen zavaró körülmény a lányok számában mutatkozott, ugyanis a huszonöt fős osztályból körülbelül hat lány volt. Ez, mondjuk egy matematika-fizika fakultációs osztályban nem meglepő.
Meglepően simán ment tehát minden. Persze ez túl egyszerű lett volna, ugyanis az az ember, aki mellé sikeresen leültem, már másnap elutazott Amerikába. Ezen már szinte meg sem lepődtem. De mieőtt még újra elszigetelődtem volna, rögtön odaült valaki más. Ismét tudtam valakivel beszélgetni, mentünk büfébe. Úgy tűnt, hogy az általános iskolai rémálom véget ért. Kezdtem beilleszkedni az osztályba, mindenkit kezdtem megismerni. Volt egy jólsikerült osztálykirándulás, amit egyébként utáltam. Tényleg minden nagyon jónak tűnt. A jó kezdés részben köszönhető volt annak, hogy már a kezdet kezdetén megpróbáltam mindenkit "átverni" azzal, hogy egy más, vagányabb személyiséget próbátam megjátszani, ami sikerült is, ám…
-Gondolom, most megint elkezdtek cukkolni, mert kinőtt még egy fejed a homlokodon, vagy megtudták, hogy préselt leveleket tartasz otthon, amit még gyerekkorodban csináltál, vagy valami hasonló történhetett. Azért csak folytasd nyugodtan.
-Valóban volt a szekrényemben bár albumnyi préselt falevél, de nem így történt. Vitold, akivel egészen jól összehaverkodtam, egyszercsak úgy határozott, hogy iskolát vált, mivel Szentendréről járt be, és nem tetszett neki a fizikatanár sem. Így hát kezdhettem a nulláról. Megint nem volt kivel a büfébe menni, elbeszélgetni a szünetben. Közben persze a kialakított arculat is kezdett repedezni, amit magamról próbáltam kialakítani. Ennek igen sarkalatos pontja volt, hogy nem ittam.
-Tényleg, tölthetek még egy pohárral?
-Persze, már kezdek kiszáradni. Ez gyakorlatilag viccesnek tűnhet, de igen komoly rést ütött az általam kialakított képen. Kezdett visszatérni az a kép, ami az általános iskolában üldözött. A végső döfést az adta meg, hogy az egyetlen ember az osztályban, akit majdnem mindenki szívből utált, az iszonyatosan fárasztó természetével, kitalálta, hogy mellém ül. Ezzel gyakorlatilag végképp elástam magam, legalábbis így gondoltam. Ám ismét tévedtem.
Ott állok, mint szamár a hegyen,a jókedvű, vicces fickó, akiről senki nem tud semmit, már lassan végképp a múlté, helyette ott van egy ember, akit halálra szekíroz egy rém idegesítő alak, kiközösítve ezzel magát és áldozatát is. Gyakorlatilag kezdenek megint kínossá válni a tanítási napok, a szünetek, és kezdem ugyanazt érezni, mint nyolcadikban. Próbálok változtatni a helyzeten, jópofára venni a figurát, mintha ez az ember egyáltalán nem is idegesítene, de hiába, semmi változás. Kezdenek lesajnálni, probálnak inkább nem tudomást venni rólam. Mélypont.
-Te szegény - szakította félbe, szánakozó hangon, Éva Gergőt.
-Na tessék, már megint.
Gergő elkezdte kipucolni pipáját, ezüst szúrka pálcájával. Gyűlölte ezt a lesajnáló hangvételt.
-Tudsz szívószálas gyilkost csinálni?
-Nem, mi az, egy koktél?
-Hagyjuk. Szóval, ekkor az ember elgondokozik. Vagy tényleg benne van a hiba, és soha az életben nem talál egy embert, akivel el tud beszélgetni, akivel megoszthatja a gondolatait.Vagy a sors játszik össze ellene. Elkezdi elemezni, hogy mit tett régen, párhuzamokat von események között. Már majdnem beleőrül a dologba. Az embert, aki ezt az egészet előidézte, Robinak hívták, de számtalan gúnynévvel bírt, úgymint Robbancs, Tafó, Zselé, satöbbi. Két dolgot tehettem. Vagy megpróbálom midenképpen levakarni ezt az embert magamról, vagy megbarátkozom a gondolattal, hogy itt van egy ember, akit mindenki kiközösített, tehát egy cipőben járunk és nem foglalkozom senkivel.
Mivel Robit nem tudtam eltüntetni, tehát a második variáció mellett döntöttem. Egy kissé kamikázé akció volt, de bejött. Egy idő után azt vettem észre, hogy röhögök az egészen, és nem zavar az, hogy ki mit gondol rólam. Volt egy jó barátom, egy olyan barátom, akivel tényleg bármiről lehetett beszélni. Igaz, hogy ezzel kirekesztettem magam a maradék huszonhárom ember közül, de megérte.
Ez volt tehát az első tévedésem. Gyűlölt ellenségből barát lett. Ezek után nagyjából megbékéltem a helyzettel. Most visszatekintve azt is mondhatnám, hogy fordulóponthoz értem, de ez túlzás lenne. A fordulópont ezután következett. Kaptam egy általános iskolai meghívót az osztálytalálkozóra. Az elsőt igazából ki is dobtam, nem akartam velük találkozni. Most mégis úgy döntöttem, hogy elmegyek. Végül is régen volt, hátha megváltoztak. Nagyon jó volt látni őket. Igazából úgy mentem oda, hogy elégtételt veszek, és csak azért is megmutatom, hogy jobban szeretem a gimnáziumi osztályomat. Abban a pillanatban, ahogy megláttam őket, teljesen megváltozott minden, örültem nekik, jó volt látni őket. Láttuk egymást felnőni, és az a nyolc év, amit egymással töltöttünk, sokkal közelebb hozott minket, mint gondoltam. Egy kötelék, amit nem lehet elszakítani. Egyszerűen olyat éreztem a társaságukban, amit soha azelőtt. Mindenkinek azt mondtam, hogy szeretem a gimnáziumi osztályomat, de lelkem mélyén tudtam, hogy ez nem igaz. Majdnem mindenki ott volt, és semmit sem változtak.
Az osztálytalálkozó után már egy kicsit megváltoztam. Kezdtem más szemmel nézni a világot, hirtelen tudtam, hogy van még pár ember, akiket én ismerek, és ők is ismernek engem. Nem kell kapaszkodnom a mostani osztályomba. Ezek után egy nap a kisföldalattin utazva meglátok egy nagydarab emebert baseballsapkában a szerelvény végében. Ő is néz, én is nézem. Valahonnan ismerős. Az, akivel együtt jártam óvodába, iskolába, együtt lógtunk a számítógép előtt, és az is ő volt, aki heccől állandóan kipakolta a táskámat. Érdekes találkozás volt. Egy kicsit haragudtam rá, mert ballagás után fel se hívott. Megadtuk egymásnak a telefonszámunkat, hogy majd hívjuk egymást, és ennyiben maradtunk. Én nem hívtam, nem igazán volt rá alakalom. Egy nap felhívott és megkérdezte, hogy nincs-e számítógépre játékom. Természetesen volt, akkor államvizsgáztam programozásból, benne voltam a témában. Mintha tegnap találkoztunk volna. Meséltem az osztálytalálkozóról. Utána többször találkoztunk, elmentünk biliárdozni. A számítógép összekapcsolt minket. Ő egy másik világból jött akkor, ha úgy tetszik egy kicsit elmerült az élet sűűjében. Nagyon sok embert ismert, és általa én is sok embert ismertem meg. Sok érdekes embert, akik közvetlenek voltak. És végre először azért kedveltek meg, ami vagyok. Köztük végre jól érzem magam. És akkor jött a gimnáziumi osztálytalálkozó, amit részben én szerveztem meg, és garantáltan mindenkinek leesett az álla tőlem, közvetlen voltam, spontán, nem hittek a szemüknek. Az a pillanat volt életem legszebb pillanata. Mint amikor a kaméleon eldobja a bőrét, vagy mint egy hollywoodi jelenet, amiben a főős átváltozik.
-Akkor mégsem egy szomorú történet? Van happy end, megtaláltad a helyed, nem igaz, boldog vagy. Mindenkivel történik olyan gyerekkorában, amire nem szeret emlékezni, hol itt a gond?
-Ez igaz, de felvetődik egy kérdés. Hány arca lehet egy embernek, és érdemes-e másnak kiadnia magát, mint ami valójában? Én mindig is félénk, visszahúzódó embernek tartottam magam, de tényleg ilyen vagyok? Aki most ismer engem, egésszen mást mond. Tényleg ez az igazi énem, vagy csak átverek mindenkit?
-Kinek számít ez?
-Nem tudom, talán csak nekem.
-A végeredmény ugyanaz. Szép kis történet, de valami még hiányzik. Mi van a Szilviákkal, Zsuzsákkal, Ágikkal?
-Tulajdonképpen semmi, csak egy apróság. Pont két hete történt. Éppen a Skálában voltunk mosógépet venni apámmal, amikor megláttam valakit.
-Csak nem Ágit?
-Nem, Zsuzsa volt. Van valami érdekes a életben, pontosabban abban, ahogy a különböző eseményeket olyan érdekesen tudja összekutyulni. Nevezhetjük véletlennek, de ebben igazán nem hiszek. Nem hiszek a véletlenben, nem hiszem, hogy bármi is véletlenül történik ezen a földön. Ebben az esetben is túl valószinűtlen, hogy hat év után találkozzak egy lánnyal, akivel egy kerületben lakunk tíz éve, és közben sose futottunk össze. Én inkább a sorsban hiszek. Tehát ott nézegetjük a mosógépeket, amikor megakad valakin a szemem, egy lányon, rövid farmer szoknyában és egy blúzban. A frizurája ugyanolyan, mint régen, hosszú, gesztenyebarna, enyhén göndör.Ugyanolyan szép, mint régen. Én egyből megismertem, felé fordultam, de nem akartam megszólítani. Vártam, hogy ő is megismerjen. Rám nézett ő is, de csak futólag. Nem ismert meg, vagy csak nem akart megismerni. Végül is régen találkoztunk. Többször is ránéztem, és már kimondottan szerettem volna, ha megismer.Akkor vettem csak észre, hogy nincs egyedül. Egy férfival volt. Egy elég nagydarab fickó széltében és hosszában is. Elég igénytelenül nézett ki, a nadrágja enyhén rövid, a felsőrésze egy kicsit kilógott a derekánál. Egyszóval nem kimondottan az az alkat, akiért megvesznek a nők.
-Miért, kivel jelenjen meg, Alain Delonnal?
Gergő szúrós pillantást vetett Évára, aki azonban nem tudta kizökkenteni. Nyugodtan pöfékelt tovább, és folytatta.
-Ennek azért egy kicsit örültem. Ők azt hiszem, tűzhelyet nézegettek. Zsuzsa viszont nem nagyon akart észrevenni, de elárulta magát. Az az igazság, hogy azért a hét év alatt az ember kiismeri a másikat, ha nap mint nap találkoznak, megfigyelik egymás mozdultait, látják egymást felnőni. Zsuzsának volt egy jellegzetes huncut mosolya, amit nem tudott elrejteni. Egy kicsit úgy viselkedett, mint amikor együtt mentünk jutalomkirándulásra. Neki tetszett a dolog, látszott rajta. Végig a barátnőjével beszélgetett, nehogy legyen alkalmam odamenni hozzá, és beszélgetni vele. Ugyanazt a huncut csillogást fedeztem fel a szemében most is. Kinézték a tűzhelyet, mi a mosógépet, elindultunk a számlázás felé. Ők is elindultak. Gondoltam, a számla kiállításánál és a szállítás miatt majd úgyis bekérik a nevet, és akkor meghallja. Pont akkor értünk oda, amikor ők már éppen a procedúra végénél tartottak. Belálltam a háta mögé, nekitámaszkodtam az asztalnak. Teljesen lazára vettem a figurát, mintha észre sem venném. Ott álltam pont mögötte. Már nem igazán számítottam rá, hogy megismer. Valahogy már nem is volt fontos az egész. Egyszerűen csak boldoggá tett a tudat, hogy a lányt, aki itt áll elöttem egy karnyújtásnyire, ismerem. Kicsit elkezdtem fantáziálni. A fickó valószínűleg a férje lehet, és most költöztek össze, biztosan a lakást rendezik be. Boldognak tűntek. Amikor már hazamentünk, gondolatban újra lejátszottam az egészet. Gondolatban szép halkan, de azért határozottam megszólítom, nem is igazán úgy, mint amikor valaki köszön valakinek, csak egyszerüen kimondom a nevét. Közben természetesen az asztalnak támaszkodva, kezemet összekulcsolva a mellkasomon. Erre ő megfordul, szép lassan. Én elmosolyodom, ő visszamosolyog. Utána bemutatja a férjét, én pedig kedélyesen köszöntöm teljesen lazán. Kicsit beszélgetünk, adok nekik egy névjegykártyát, ő megadja a számát és mondja, hogy ha tudok valami jó programot, hívjam fel, szívesen eljönne, hogy elbeszélgessünk a régi dolgokról. Ezek után elválunk.
-Na, és mit tettél?
-Semmit. Fizettek és mentek. Még a parkolóban találkoztunk. Ők egy elég rozoga kocsiba szálltak be. Bár a mi kocsink sem éppen új, de azért a mienk jobb. Gyerekes dolog, de hirtelen akkor is ez jutott eszembe. Valahogy sokkal rosszabbul érztem volna magam, ha egy atlétatermetű alakkal látom, és utána bepattanak egy vadonatúj kocsiba. Előbb értünk ki a parkolóból. Még utoljára visszanéztem az ablakól, bár a csillogó szélvédő miatt nem láttam már az arcát.
-Ennyi? - csattant fel Éva. - Ott állsz karnyújtásnyira tőle, és csak annyit sem mondasz neki, hogy szia?
-Nem egészen. Otthon próbáltam elfelejteni az egészet, és valahogy pozitív élménynek elkönyvelni az egészet, de nem sikerült. Azt csináltam, amit ilyenkor mindig szoktam, elkezdek játszani valamilyen zenét a leglassabb, legszomorúbb fajtából nagyon hangosan. A hangos zenében aztán leülök a szoba közepén, behunyom a szemem és semmi másra nem kontcentrálok csak a zenére. Minden megszűnik körülöttem. Csak én vagyok és a gondolataim. Valahogy szomorú voltam. Nem ismert meg. Én nyilvánvalóan nem köszönhettem oda neki, mert először is egy férfival volt, és talán kínos helyzetbe hozom, másrészről elég furcsán nézett volna ki, hogyha valakire tíz év múlva ráköszön a volt szerelme, ő viszont nyugodtan megismerhetett volna. Pedig akkor már egy éve kiderült az ebédlőben az egész. Buta dolog az egész.Egy számot gondolatban neki ajánlottam, és megfogadtam, hogy a szám végére már csak úgy gondolok rá, mint egy jó ismerősre. Ez általában működik. Most is működött, bár jobban örültem volna, ha most csődöt mond a dolog.
-Na, ez már kezd szánalmas lenni, azt hiszem iszom valamit.
-Na, mégiscsak tudtam valamit mesélni, ami számodra is szomorú? - emelte fel diadalittasan Gergő a hangját, miközben lassan kihúzta magát.
-Várjunk csak egy percet, ez az egész csak átverés. Ez az egész történet Zsuzsával sántít. Pont összefuttok, pont van valakivel, te megismered, ő nem. Olyan, mint egy rossz film, most találod ki.
Gergő nem felelt.
-Én csak azt mondhatom, ami történt, semmi többet. Visszatérve a történethez. Általában szeretem ezt a reménytelenül elveszett hangulatot. Furcsán hangzik talán, de így van. Telejesen mindegy, minek hívjuk ezt az állapotot, de az a lényeg, hogy az ember nem tud másra gondolni, nem tehet semmit. Erről Noémi jut az eszembe. Róla még nem beszéltem.
Ez már gimnáziumi történt. Két évfolyammal járt alattunk. Teljesen ideális párosítás. Többször is láttam, de valahogy sosem tünt fel. Ez érthető, mert amikor mi harmadikosok voltunk, akkorők eősök. Mint már mondtam, nem nagyon vonzanak a fiatalabb nők. Valahogy engem egy őben a tapasztaltsága vonz. Egy érett nő, aki már látott egyet s mást. Na, azért nem kell rögtön anyakomplexusra gondolni, de szeretem azt, ha egy nő ő, ha érted, mire gondolok. Vegyük például az öltözködést. Egy fiatalabb lány nem igazán ügyel a részletekre. Vagy valami olyat vesz fel, ami márkás, vagy ami kényelmes, mondjuk egy edzőciőt. Vannakők például, akik nem tudnak magas sarkú cipőben járni, pedig én szeretem, ha egy nő abban van. Vagy például képtelenek felvenni egy elegánsabb ruhát, vagy egy harisnyanadrágot. Számomra az a legigénytelenebb nő, aki felvesz egy fekete felőt egy nadrággal, zoknival és egy lapos talpú cipőt. Ez nálam az igénytelenség csúcsa.
-A lényegre! - szólt közbe Éva, miközben meghúzta a stampedlis poharat.
-Visszatérve Noémire elmondhatjuk, hogy teljesen hétköznapi volt, semmi rendkivűlit nem láttam benne. Amikor negyedikesek lettünk, akkor viszont már felfigyeltem rá - na akkor sem nagyon - de azért ha láttam a folyosón, akkor azért vetettem rá egy pár pillantást. Egy nap éppen tornaóra volt az utolsó két óránk. Egy nyári délután történt. Pénteken egy dupla tornaórával zártuk a hetet, amit én személy szerint rettentően utáltam, mert nagyon későn végeztünk. Egyébként is utáltam a tornaórákat, egy szál klottgatyában és egy alsónadrágba rohangáltunk fel-alá. Labdaérzékem a nullával volt határos. Éppen vége lett az órának, amikor elindultunk az öltöző felé. Az udvarról az ölöző felé Noémi osztályterme éppen útba esett. Általában kint ültek négyen-öten az osztályterem elött az ablakmélyedésben, és beszélgettek. Ha jól tudom, akkor énekkarosok voltak és akkor kezdődött a különórájuk. Éppen megyek befele az öltözőbe, amikor belémkötöttek. Persze nem szó szerint, de a négy lány utánam szólt. Már nem is nagyon emlékszem, mit mondtak, de összekevertek valakivel az osztályomból. Én nem nagyon foglakoztam velük, hanem bementem az öltözőbe. Amikor átöltöztem, elhatároztam, hogy azért odamegyek hozzájuk, és elmondom, hogy nem az vagyok, akinek gondoltak. A dolog teljesen hihetetlen módon bejött. Teljesen normálisak voltak, egy kicsit még beszéltünk is. Akkor mondta a nevét. Méllyen egymás szemébe néztünk. Nem felejtem el azt a pillanatot, azt a gyönyörű szempárt. Mondtak még valamit, hogy legközelebb vámot kell fizetnem, ha átmegyek, persze csak tréfásan. Utána megtudtam, hogy az egyik lánynak az osztályukból tetszem. Persze ez akkor már egyáltalán nem érdekelt. Ezt egyébként pont Noémi mondta. Most utólag visszagondolva lehet, hogy csak alibinek használta a barátnőjét. Más már nem is érdekelt, csak ő.
-Na végre, mondd, hogy összejöttetek.
-Szerintem hagyd elöl azt az üveget. Az történt, ami mindig szokott, azaz semmi. Egy nagy hibát követtem el. Robival már addigra teljesen összehaverkodtam, és voltam olyan barom, hogy elpofáztam neki, hogy mi történt. Ő pedig, teljes jóindulattal, megpróbált segíteni. Persze nem is sejtette, hogy ezzel gyakorlatilag elront mindent. Ez persze teljesen nem igaz, mert csak én akartam utólag ráfogni az egészet. Gyakorlatilag az történt, hogy ő elment beszélgetni velük és kibeszéltek engem töviről hegyire, na már most így már nem igazán tudtam odamenni hozzá, és bármiről beszélni. Egyszer még elkértem a telefonszámát az egyik barátnőjétől, őt egyszer meg is próbáltam felhívni, de nem volt otthon. A szalagavató végén egyenesen elmenkültem onnam, nehogy találkozzam vele, pedig gyönyörű volt. Az énekkarban énekelt, és az előkészületek alatt végig figyeltük egymást. Utoljára akkor láttam, amikor leérettségiztem. A hetes buszon találkoztunk. Akkor pedig ő jött oda hozzám.
Éva az üvegért nyúlt, és kérdőn meglengette. Gergő csak bólintott.
-Nagyjából akkor láttam Robit is utoljára. Azután elment Izraelbe. Lehet, hogy már le is lőtték. Noémihoz is ajánlottam lélekben zenét, de egy egész albumot. Azóta, ha meghallom, akkor mindig ő jut az eszembe és az a pillanat, amikor még lehett volna az egészből valami. Majd egyszer talán őt is meglátom majd, amint a férjével sütőt vesz egy áruházban, persze ő sem fog megismerni.
-És mi történt a gimnázium után?
-A gimnázium után egy évig még jártam a számtek iskolába, amit a gimnázium mellett végeztem, majd egy év kihagyás után jártam pár hónapot a Bánkira. Abszolút nem tetszett a hely. Nagyon sok embert vettek fel, és nagyon sok embert rúgtak ki. Informatika szak volt ugyan, de amennyi számítástechnikát tanítottak, azzal egy titkárnő sem tudott volna elhelyezkedni. Etől függetlenül talán életem legszebb időszaka volt. Végre jártam társaságba, tanulni nem tanultam semmit, de mégis főiskolás voltam, és nem munkanélküli. Körülbelül egy hónap után és egy villamosságtan vizsga után értem el azt a pontot, amikor már nem volt értelme tovább csinálni a dolgot, mivel addigra már azt sem tudtam, hogy mit kéne tudnom. Valahogy az oktatással sose voltam megelégedve, vagy csak mindig pechem volt a tanáraimmal, nem tudom. Az az érdekes, hogy ha talán nem a matematikatanáraim, hanem mondjuk az énektanáraim vagy a magyartanáraim lettek volna nagyszerűek, akkor most biztosan zenét vagy könyvet írnék. A sors iróniája azonban az, hogy mindig azért választottam reál tárgyakkal foglalkozó iskolákat, mert ahhoz értettem a legjobban. A végén már magam is elhittem, hogy ezt kell csinálnom. Az a szomorú, hogy már nem is térhetek le erről a pályáról. A gimnáziumi és az elemi matektanárnőim fantasztikusak voltak, igazi pedagógusok és matematikusok. A magyartanárommal, akit mi nemes egyszerűséggel csak Tojónak hívtunk, mivel Tóth Józsefnek hívtak, viszont nagyon rosszul jöttem ki. Olyan skatulyázós tanár volt, akinél elég volt egyetlen egyszer rosszul szerepelnie és máris örökre elvágta magát az ember. Én nem vagyok és nem is voltam soha egy törtető ember, és ez valahogy nem teszett neki. Vannak emberek, akik, csak azért, mert valaki nem egy kifele forduló személyiség, hanem annak az ellenkezője, rögtön azt hiszik róla, hogy buta. Persze egy jó pedagógus átlát ezen, de ő nem látott át. Éppen ezért állt elő az a furcsa szituáció, hogy az irodalmi érdeklődésem fordított arányban állt a jegyeimmel. Negyedikre, amikor már tényleg megszerettem a komoly irodalmat, már bukásra álltam. Akkor persze már ez nem túlzottan érdekelt. Valahogy mindig szeretettem a háttérben maradni, aminek meg is ittam a levét. Én ugyanis utálok másoknak gondot okozni. Mindig abban a hitben éltem, hogy elég, ha mindent tudok, és majd ha megkérdeznek, akkor válaszolok,de ez sajnos nem így van. Én ugyanis hiába tudtam a választ, sohasem jelentkeztem. Az elemi osztályos matematikatanárnőm, akit Márta néninek hívtak, ezt még harmadikba megmondta nekem, hogy erre rá fogok fázni. Igaza lett. A gimnáziumban ugyanis ezt a fajta viselkedést mindenki úgy értékelte, hogy engem nem is érdekelt az egész, pedig csak nem volt pofám nyaggattnai a szünetben a tanárt, hogy adjon jobb jegyet, hogy hadd feleljek a következő órán. Ezért fordulhatott elő az, hogy míg a nálam kevésbé értelmesebb emberek pontokkal továbbkerültek egyetemre és főiskolára, nekem felvételiznem kellett. Persze azért itt is kaptam az élettől egy kis elégtételt. Az érettségi vizsgán ugyanis mindenkit megszégyenítően tudtam bizonyítani.
-Ez már megint olyan népmesei fordulat volt. A legkisebb fiú világgá megy, és elnyer mindent.
Gergő megtöltötte utolsó adag dohányával a pipáját.
-Akkor folytatsd a történetet, ha már belefogtál.
-Elvégeztem a gimnáziumot, jelentkeztem főiskolára, de elsőre nem vettek fel. Volt, aki pontokkal bejutott, de én sosem voltam annyira törekvő, hogy javítsak a jegyeimen. Elég rosszul jöttek össze a dolgok. Központi vizsgát írtam, ezért az érettségi jegyem is gyengébb lett. Elsőre tehát nem jött össze, de végül is talán így volt jó, mert még egy évig tartott a számítástechnika tanfolyamom, amit már négy éve csináltam. Majdnem olyan volt, mintha főiskolás lettem volna, mert a Kandóra jártam, és a tanárok többsége ott tanított. Csak mi napi hat-hét órában tanultunk informatikát, ők viszont tanultak mást is, és ezzel nem foglalkoztak annyit. Mellette Robival elkeztünk egy nulladik évfolyamot a Bánkin. Utólag persze kiderült, hogy sok értele nem volt a dolognak, de akkor jó ötletnek látszott. Hétvégenként voltak az órák, ha jól emlékszem minden második szombaton. Több vizsgát írtunk, négy kisebb és egy záróvizsgát. A négy kisebb vizsga eredményét összesítették, és vagy ezt, vagy a záróvizsgát vették figyelembe attól függően, hogy melyik sikerült jobban. Összefoglalva tehát, egyáltalán nem volt valami nagy bravúr így bekerülni.
-Ne is mondd, valahol biztosan elszúrtad.
-Miért szúrtam volna el? Bejutottam, Robinak viszont nem sikerült. Nem volt egy nagy lángész. A záróvizsga után többet nem is láttam. Addigra államvizsgával zártam a számítástechnika tanfolyamomat, kaptam egy felsőfokú végzettséget, bár öt évvel ezelőtt, amikor elkezdtük, diplomát igértek, de végül is ez lett belőle. Igazából annak is örültünk, hogy ezt adták, mert többször úgy nézett ki az öt év alatt, hogy megszűnik az egész bt. A Bánki mellett még jelentkeztem vagy három helyre. Tutira akartam menni. Fel is vettek a négy helyből ketőre, úgyhogy egy kicsit túl is lőttem a célon.
A Bánkira mentem, mivel nem akartam, hogy kárba menjen a nulladik évem. A beiratkozásnál azért volt egy kis meglepetés. Egy teremben voltunk, ahol már zsúfolásig voltak az emberek, már a folyosón is álltak, ezért csak a terem végébe tudtam befúrni magam. Elkezdik olvasni a névsort. Egy elég idegbeteg adminisztrátor intézte a dologot, aki annak ellenére, hogy a tanulmányi osztályon dolgozott, és azért kapta a fizetését, hogy segítsen a hallgatókon, egyáltalán nem volt valami segítőkész. Már a tandíj befizetésénél sem volt hajlandó visszaadni sekinek, csak úgy fogadta el a pénzt, ha nem kell visszaadnia. A beiratkozáshoz egyenként szólították az embereket. Egyszer csak egy ismerős hang ütötte meg a fülemet.
-Na ne, már megint egy lány a múltból?
-Ahogy elhangzik a név, feláll egy nagyon hosszú hajú ember, és kimegy, mivel hátul álltam, ezért nem láttam az arcát, csak amikor elindult visszafele a helyére, akkor láttam, hogy a gimnáziumi osztálytársamról van szó. Hiába kicsi a világ, vagy kevés a főiskola Magyarországon.
Nagyjából ennyi pozitívumot lehetett elmondani az egész Bánkiról, hogy volt valaki, akivel tudtam beszélni. A többi elég katasztrofális volt. A tanárok szigorúan annyi mondtak az órákon, amennyi a jegyzetbe le volt írva. A termek zsúfolásig, mivel a főiskola gazdasági okok miatt kétszer annyi embert vett fel, mint akit egyáltalán felvehetett volna. A gyakorlati órákon pedig egyáltalán nem lehetett semmilyen gyakorlatot szerezni. Egyetlen ember tudta megoldani a gyakorlaton kiadott feladatokat, az aki már másodjára futott neki az első szemeszternek. A tanulmányi irodán állandóan sorba kellett állni valami adminisztratív marhaság miatt. A rajzfeladataim meg csak gyűltek, mivel a tanár nem adott mást, csak ötöst vagy egyest én pedig az első szabványbetű-rajzolási feladaton sem jutottam tovább. Miután harmadjára húzta át a több óra munkával megcsinált rajzomat, már nem igazán érdekelt túlzottan a dolog. Bementem az órára, a rajzfelaladatot beraktam a többi mellé és kész. Néha a tanár megkérdezte, hogy akarok-e leadni feladatot, de én mindig azt mondtam, hogy most nem, köszönöm. Ez persze nem ütötte sziven a tanárt, de nem is ez volt a célom, csak nem érdekelt többé. A többi tantárgy is siralmas volt. Infomatikus tanszék létére összesen két informatikával kapcsolatos tárgyam volt, amiből az elő héten letettem a félévi vizsgáimat. Fokozatosan csökkentettem az általam látogatott órák számát, amíg végül egy nap egyáltalán nem mentem be. Utána jött még valami papír a tanulmányi osztályról, hogy iratkozzam ki és fizessem vissza azt a pénzt, amit nekem utaltak ki tandíj címén, bár nem tudom miért, mert akkor már vagy három hete a tájára sem néztem az épületnek, és nem is kértem, hogy bármit is utaljanak át nekem.
Miután a Bánkiról finoman kirakták a szűrömet, elkezdtem munkát keresni. Kezdetben azt gondoltam, hogy teljesen simán találok majd munkát informatikusként. Persze aztán gyorsan rájöttem, hogy a végzettségemnél sokkal többet ér, ha van az embernek gyakorlata, viszont ha sehova nem veszik fel az embert emiatt, akkor sohasem szerezhet gyakorlatot.
-Hát igen, a huszonkettes csapdája.
-Ahogy mondod, tiszta vicc az egész. Végül is apám révén szereztem munkát, ami egy kicsit zavart, mert egyedül szerettem volna találni. Nagyon furcsa volt az első nap, bemutattak mindenkit, persze ilyenkor az ember sosem jegyzi meg a másik ember nevét, örül, hogy el tudja mondani a sajátját. Beültettek egy szobába a többi ember közé, aki lázasan dolgozott. Reggel kellett megjelennem és csak annyit tudtam, hogy telefonon keresztül kell segítséget nyújtanom az internettel kapcsolatban.
Ekkor kinyílt a bár ajtaja. Gergő az ajtó felé fordult, amin egy férfi lépett be. A férfi becsukta az ajtót, és beljebb lépett a félhomályos terembe.
-Jó estét! Telefonálhatnék egyet?
-Persze - válaszolt Éva, miközben felrakta a telefonkészüléket a pultra.
-Elakadtam a kocsimmal itt a sarkon. Nem tudom, mi történhetett a kocsival, talán elszállt a vízpumpa, vagy a generátor, a fene sem tudja - folytatta, miközben Gergőre nézett.
-Pedig most voltam szervízben, a haverom meg nem veszi fel.
-Adhatok esetleg valamit?
-Igen, egy kólát kérnék, nem bírom az alkoholt. Mostanában állandóan csak bajlódom ezzel a kocsival, múlkor például fényes nappal akarták levenni a dísztárcsámat.
Gergő megértően hallgatta az illeőt, miközben kiürítette a pipáját.
-Azt hiszem, fogok egy taxit, és hagyom a francba az egészet, köszönöm a telefont!
-Szívesen! Boldog karácsonyt! - Szólt utánna Éva.
Gergő berakta a pipáját a dobozba.
-Azt hiszem én is elindulok, elég későre jár az idő - törte meg a csendet, miközben elindult a kabátjáért.
-Még tartozol egy romantikus befejezéssel.
-Az nem megy. A történetet nem én írom, hanem az élet, én csak elmesélem.
-Úgy látom, jobban jártam volna, ha megnézem a sorozatomat.
Gergő odaért a ruhafogashoz, és levette a kabátját az akasztóról, és anélkül, hogy megfordult volna, megszólalt.
-Volt egyszer egy fényes és dicsőséges királyság a messzi távolban, ahol egy nagyon bölcs és tiszta szívű ifjú király uralkodott. Egy nap szörnyű átkot szórtak a fejére. Abban a pillanatban, ahogy ajka egy nő ajkához ér, kövé változik. Sokáig elzárkózva élt hát palotájában, hogy lángra ne lobbanjon szíve, fejére hozva a szörnyű átkot. Egy nap azonban nem bírta tovább, elhatározta hát, hogy megkeresi azt az asszonyt, akinek élete egyetlen csókját adhatja.
Hosszú éveken át bolyongott messzi földeken, átgázolva sárkányok hazáján, sok veszélyen. Végtelennek tűnő viszontagságok sora után elérkezett egy vízimalomhoz. Ahogy leszállt, hogy lovát megitassa a hűs patak vizével, és magát is felfrissítse kissé, megpillantotta azt, akit egészen eddig hiába keresett. Belenézett a csillagként ragyogó szempárba, és szíve azonnal lágra lobbant. Ekkor azonban felült a lovára, és sebesen ellovagolt.
-Ezt most nem értem.
Gergő felvette kabátját, zsebre vágta a pipáját, és kinyitotta az ajtót, majd visszafordulva csak ennyit mondott.
-A király tudta, ha megteszi azt, amire évek óta készül, a szíve kővé dermed és soha többé nem láthatja a lányt úgy, ahogy előtte megpillantotta.
Éva még mozdulatlanul állt pár pillanatig a bárban, majd lekapcsolta a világítást és hagyta, hogy a felkelő nap elő sugara végigsimítsa az arcát.