Kerekes József

KÉP IMÁVAL

A teraszon ültek szemben egymással, mint mindennap a késõ délutánban. Már csak illúziót táplált
a délutáni kávézás, az együttlét vagy inkább a folytonosság fenntartásának illúzióját, hiszen koffeinmenteset szürcsölgettek,
a velük öregedõ betegségek intelmei miatt. Beszédjük is megkopott, a test mozdulata és a szemükben felderengõ képek segítségével
értették meg egymást. Mint juhászt a kutyája. Mint alkonyt
a madarak.
Ma azonban a töpörödött öregasszony eligazított egy õsz tincset a szeme elõl, mintegy keresve férje figyelmét, aki a szemközti falra
felfutó borostyánt bámulta. Állhatatosan leste férje tekintetét. Dús és zöld, csak ezt mondta ez a tekintet, semmivel többet.

- Teri nõvéremmel álmodtam az elmult éjjel- szólt halkan az asszony.
- Három éve már halott, még sohase álmodtál vele.
-Mégis álmodtam. Azt mondta: fogjam a Lívi kezét. Mondom neki, odaát van, amióta te is elmentél, itt csak mi ketten maradtunk.
Rám mordult: ne okoskodj. Mindig ezt mondta, ha nem tettem a kedvére, hiszen tudod, tíz évvel idõsebb volt tõlem.
Megint megkérdeztem, hogyan tehetem, hogyan fogjam a kezét, messze van tõlünk a lány, idõsek is vagyunk az utazásra.
–Imádkozz! –ezt felelte.
Az öregember most az asszonyára nézett, szemébõl kihullott a borostyán zöldje.
-Akkor tegyük együtt. Felállt és a konyhába indult.
-Hova mész hát?
-Kezet kell mosnom-, mutatta tenyerét.
Míg az asszony ráborult imára kulcsolt kezeire, a férje is visszaért. Sovány kezeit, melyen az erek oly látszólagos rendetlenségbe kuszálódtak, mint vasúti csomópontban a sínek, gondosan egymásra illesztette.

Hosszúra nyúlt a csend, a világ szinte konzerválódott körülöttük.
-Te párom, hogyan imádkoztál?- suttogta az asszony.
-Imádkoztam.
-Hogyan? Mit?
-Istenem, mindenem.
-Csak ennyit?
-Csak ennyit.

Pár nap elmúltával, zivatar közeledett. Haragos fekete felhõk gomolyogtak, kergették egymást, mit sem törõdve az aggodva fel-feltekintõ földiekre.
Morajlott, dörgött egyre ijesztõbben, egyre közelebb, cikázó
fenyegetõ villámok kíséretében. Zuhogott, ömlött az esõ. És csak nem akart elállni, pedig az apró udvarban már déllábszárig állt a víz.

-Befolyik a pincébe.
-Be.
-Alámossa a fundamentumot, tennünk kell valamit.
Az ember feltápászkodott a régi karfás székbõl, elõkereste a vödröt, lapátot és lement a pincébe.
Az asszony utána kocogott. Fejét kendõvel fedte, férje után pedig vitt egy öreg kalapot.
-Inkább gumicsizma kellene.
-Az nincs.
Felgyûrte hát a nadrágszárát, belegázolt a pince mélyében felgyûlt vízbe, vödrét belemerte és lépcsõnként emelve adogatta asszonyának.
Az meg hordta a kert ágyásai közé. Órákba telt, míg eljutottak az iszaprétegig. A sárral megrakott vödör még súlyosabb volt, ketten emelték lépcsõröl lépcsõre.

-Pihenjünk -Még az a sarok és kész- mondta a férje és kezét ziháló melléhez emelte.-Te, bepiszkolod az inged-próbált évõdni az asszony.
Végre az utolsó vödör iszapot is felcipelték. Az esõ már kieste magát, õsziesen szemerkélt az esti borulásban.

-Tegyük el magunkat holnapra párom, igazítom az ágyat és pihenj – mondta az asszony és olyan gyorsan tette dolgát, hogy azt is elfeledte,
amit az utolsó vödörnél oly szépen kigondolt: megsimogatni férje fejét. Egy ideig hallgatózott, figyelte férje szabálytalan hörgésszerû légzését, majd õt is elnyomta a fáradtság.

Reggel a kutya jelezte, a postás járt náluk. Mert másképp ugatja a postást, másképp a szomszédokat, másképp
a kéregetõt. Hallgatózott, de a férje ágya felõl csak a tegnapi mély hörgés hallatszott. Fel akart kelni az ágyból, de visszahanyatlott, lábai nem
engedelmeskedtek. Püffedtek voltak és súlyosak.
-Mennem kell, nosza csikók, induljatok. Elõkotorta az ágyvégére akasztott görbebotot, dagadt lábait dobálva,
botladozva, eljutott a postaládáig. A lányuk írt, Lívi. Leroskadt az ágy szélére, az öregember felé tekintett és elbizonytalanodva felbontotta a levelet.
-Én azért felolvasom párom, hiszen úgy vártad te is. Betûzte:
„Drága jó szüleim, bizony jó ideje nem jelentkeztem nektek, de meg volt az okom rá. Miért ijesztenélek benneteket halálra, olyan üggyel, amiben
ti nem segíthettek. Szóval a nõgyógyászom azt mondta baj van, sebes a méhnyak.
Feltételezése szerint akár rosszindulatú is lehet, amit nyíltan meg is mondott, talán azért, hogy kikényszerítse a beleegyezésem
a méh esetleges eltávolításába, ha a metszetek rosszat mutatnak.
Mintát vett és várnom kellet az eredményre 4-5 napig. Gondolhatjátok, a várakozási idõ alatt pokollá váltak napjaim. Átgondoltam az életem a
mai napig, eddig az életcsonkig, két gyerekkel a vállamon,
a férjem, akit szeretek, és ti, ketten akik maholnap segitségemre szorultok.
Nem részletezem, sietek közölni a legfontosabbat: öt nap múlva megkaptam az
eredményt, a seb nem rosszindulatú, apró beavatkozással teljes a gyógyulásom. Apró beavatkozással teljes a gyógyulásom. Repülni tudnák!
Drágáim, örüljetek ti is velem……”.

Eddig futotta erejébõl. Visszahanyatlott a párnára, a levelet keblére szorította, úgy szorította, mintha szívkamráiba akarná rejteni.
És sírt a drága: -Ó, párom, te gyenge szívû ember, de szépen mondtad az
imát, de erõs volt a te hited.
Azután síri csend lett. Csak a vén cseresznyefa ága koppant az ablakon, mintha be akarna jönni.

Kezdõlap