Költő

Mint a mozdonyvezető,
ki szemével a messzeségben a kazán előtt évtizedekig áll,
anélkül, hogy gondolna arra, miként került oda,
s nem gondol erre akkor sem mikor szakadékok mellett
röpül el, cepelve magával tulajdon életét és mások életét,
s akkor se gondol erre, mikor dübörögnek a mélységek
alatta, s Izgalmas pillanatokban a kormánykerékkel
zabolázza a veszélyt,
és látja a tüzet,
de talán eszébe jut, hogy miért mozdonyvezető, és hosszan
eltöpreng azon, hogy miért lett mozdonyvezető,
ha karácsony éjszakáján a völgyben szétszórt falvak ünnepi
gyertyavilágát pillantja meg:
úgy engem is
ennek az estnek lámpafénye hív komoly elmélkedésre,
s megkérdezem magamtól, hogy miért vagyok.

Lehet-e csöndesen beszélnem
oly őszintén, mint enmagamhoz a sötét szobában,
mielőtt meggyújtanám a villanyt,
s a nap végeztén magamba tekintvén számot adnék magammal
itt az emberek előtt?
Hisz ők is egyedül vannak,
és az ember miért ne értené meg az embert?
Most emlékezem az út kezdetére,
melynek kanyargóján rejtélyesen idejutottam,
s kutatom fürkészve azt a gyermeket,
kinek fejében még rendezetlenül hevernek össze-vissza a
képek,
a célok, okok és szándékok.
Mily zűrzavaros az élet ilyenkor
s milyen sötét.
Láttam feketét, fehéret,
éreztem keserűt, édeset,
s nem tudtam menni se jobbra se balra.
De olykor, ha este kongott a harang,
vagy az inga-óra dallamos, komoly emberszavával
elverte a tízet,
s a lámpa alatt ültek kedveseim,
talpig aranyban,
szerettem volna, hogy ez ne múljék el,
hanem maradjon meg,
nem úgy, mint a festmény, melyet képíró alkot,
egymás mellé téve világost, sötétet,
de úgy, amint van,
változva csodásan, mozogva az időben,
s élve egészen.

Azt hittem hogy csak én estem így a világra,
élet halál közé,
és senki más nem érzi azt, amit én érzek.
Sajnáltam magamat, az embereket és az
állatokat is, melyek velünk együtt haladnak.
Játszottam én ekkor ezer játékot,
olyan kimondhatatlant, hogy most mondom ki először.
Csalóka bújósdit titáni erőkkel,
ravaszul ügyelve, hogy rajt ne kapjanak.
Falinaptárunkat orvul föllapoztam,
s ezt írtam egy lapjára magamat ijesztve:
"Mit gondolsz te felõlem, ki ezt ide írtam,
messze barátom?" És hogy odaértem,
hónapok múlva, mint egy légyottra a jövőben,
néztem az írásom, s gondoltam a messze barátra,
ki azt odaírta. Hallgatom a szívem.
Próbáltam lejegyezni minden kardiogrammot.
Orvos akartam lenni, gyógyítója magamnak
és az embereknek. De ez se segített.
Akkor daloltam, mint az eső-bűvölő pap,
aki az őskorban karjait kitárta: "Felhők,
minden felhõk, szeressétek a mezőket,
minden villámok, mennydörgések, szivárványok és
fellegnépek
jöjjetek és dolgozzatok miértünk."

Így értem én erre az útra,
melyen járok azóta.
A felelem vezetett,
mert féltem nagyon, hogy meghalok, s a sötétben
kiabáltam
követelõzve, hogy a többiek rám figyeljenek,
szánjanak meg és szeressenek.
Megszántak engem ők,
szerettek is, s én is szántam és szerettem őket.
Egyik kezemben a félelem, másikban a részvét,
ballagtam előre,
s közben elmúlt fél életem.

Most ezt vallom utolszor: csak a betű, csak a tinta,
nincs semmi más, csak a szó, mely elzeng
s visszhangot ver az időben csak a szó mely
példázza az időt, s úgy múlik el, hogyha beszéljük,
mint ütõereink gyors kopogása, s ha látjuk,
olvasva szemünkkel, akkép tűnik tova, mint az
emlékeink az élet ütemére.
De belõle ébred meg minden, ami elmúlt,
õ rakja egészbe azt, ami csonka,
föltámasztva a holtakat, egybefûzve őket, akik élnek.
Légy is mellettem örökre, te csodák csodája,
akt azt műveled, hogy az életem
másoké, és másoknak élete az enyém,
és kézről-kézre forog a titkos ajándék,
örök cserében, az enyém a tiéddel,
s te tarts meg erősen, mindig, eleven lánc.

Kezdőlap