Örkény István
A magunk megvalósításnak néhány változata
Mi tagadás, mint a legtöbb gyerek, butaságokról
álmodoztam. Pilóta, mozdonyvezető vagy legalábbis
mozdony szerettem volna lenni. Néha gondoltam egy nagyot: ha megnövök,
a bécsi gyors leszek!
Távoli rokonunk, dr. Kniza apátplébános, iskolázott
és megfontolt férfiú, arra próbált rávenni,
hogy kavics legyek, s engem vonzott is a végérvényesség,
a lekerekített csönd. Anyám viszont, épp fordítva,
azt kívánta, hogy keressek valami kapcsolatot az idővel.
"Menj te csak el, kisfiam, tojásnak - nógatott néha
-, hiszen a tojás a születés és az elmúlás
egyszerre, a törékeny burokban múló idő. Egy
tojásból minden lehet" - érvelt a jó mama.
De lám, az élet útjai kiszámíthatatlanok.
Most egy homokórában vagyok homok, talán, hogy mindkettőjüknek
igazuk legyen, hiszen a homok maga az időtlenség, a homokóra
viszont az időmúlás ősi szimbóluma. Ott szerepelt
már az egyiptomi hieroglifák közt, s azt jelentette: "Lemegy
a nap", "Istenem, hogy fut az idő", "Gyülekeznek
már a költöző madarak" és "Mitől
szédülök, kedves doktor úr?"
Egy ilyen kényelmes állást nem könnyű megkapni, de
Kniza bácsi dicséretére szóljon, bár nem
helyeselte e megalkuvó életelvet, mégiscsak beprotezsált,
s így fölvettek alkalmi homoknak. (Alkalmi azért vagyok,
mert csak tojásfőzéshez használnak, ebben is a mamának
lett egy kis igaza.) Sokáig minden simán ment, s már azt
kezdtem mondogatni, hogy hála istennek, sikerült jól berendeznem
az életemet, amikor váratlanul beütött a baj, egyik
napról a másikra megcsomósodtam, ami egy homoknak éppoly
katasztrófa, mint amikor egy balett-táncos pocakot ereszt. (De
ez minálunk nem a korral jár. A homok nem öregszik.)
Most az a helyzet, mégpedig egyre gyakrabban, hogy a lábam átcsúszik,
de a fenekem fönnakad az üvegszűkületben. Próbáltam
persze fordítva, fejjel lefelé leperegni, de akkor is az a vége,
hogy percekig, néha órákig ott nyomakszom kézzel-lábbal
kapálózva, s ezalatt a tojások nem főnek tovább,
a homokóra megáll, hiszen az a sok homok tétlenül
vár a fejem fölött. S ezek a homokok nem sürgetnek, meg
se mukkannak, de puszta létükkel valami néma, morális
nyomást gyakorolnak rám, amitől idegbajt kapok. S még
azt se mondhatom, hogy nem tehetek róla, mert igenis tehetek, hiszen
nyilván elejétől volt bennem hajlam a megikrásodásra;
más szóval alapjában duhaj, lázadó, összeférhetetlen
fráter vagyok, abszolúte alkalmatlan homoknak.
Ilyenkor az embernek minden eszébe jut. Aki ma lát, el se hinné,
hogy mehettem volna én izzólámpába légüres
térnek. És tessék elképzelni, volt egy lány,
egy csinos, de butácska, Panni nevű nő, aki a Batisztselyemgyárban
dolgozott. "Te - mondta egyszer -, gyere ki velem, csinálunk belőled
női bugyit..." - Akkor megsértődtem, de ma már
ez is paradicsomi boldogságnak tűnik föl nekem; pedig bugyinak
lenni se valami nagy változatosság, de mégiscsak van egy
kis pikáns zamata.
És most megint be vagyok akadva a szorulatba. Innen üzenem mindazoknak,
akik vártak tőlem valamit, hogy bár szeretteimtől
csupa rossz tanácsot kaptam, végeredményben csak én
vagyok a hibás, amiért ezt a szürke de biztos életpályát
választottam. Pedig ha merek kockaital. ni, akkor egy kis szerencsével
s minden prótekció nélkül mert ismertem a mérnököt,
aki a világ legnagyobb óceán, járóját
tervezte, többre is vihettem volna; hiszen ha a hetvenezer tonnás
Queen Mary helyett történetesen én jutok eszébe, akkor
most nem a hasamat lennék kénytelen behúzni, hogy átjussak
ezen az istenverte szûkületen, hanem toronymagas hullámokat
meglovagolva, széllel-viharral dacolva, büszkén szelném
a tengereket!
Bocsánat. Sikerült. Átpréselődtem. Lepergek.