Örkény István
Egy kis jótétemény
A főnővér szobájával szemben műanyag
garnitúra áll, s mellette egy fehérre festett testsúlymérleg.
Itt szoktam üldögélni, miután megkaptam az injekciót,
mely makacs köhögésem elmulasztására szolgál.
Utána tíz percig pihennem kell.
Ez a tíz perc csigalassúsággal múlik. Hiába
vittem magammal könyvet, a legtöbbször bele se lapoztam, csak
nézelődéssel igyekeztem eltölteni azt a kis időt.
Egyszer, meglehetős lármásan, két hölgy jött
végig a folyosón. Az idősebbik, aki könnyű bundát
viselt, szemmel láthatóan csak rövid idővel azelőtt
hagyhatta el a kórházat. Ezt abból is látni lehetett,
hogy az egyik kórteremből kisietett néhány beteg,
aztán odajött az osztályos orvos meg a nővérek
is. Mind egyszerre beszéltek, és láthatóan nagyon
örültek egymásnak, még a takarítónő
is elõkerült, aki a háttérben meghúzódva,
szerényen mosolygott.
A viszontlátás ott játszódott le előttem;
én ugyanis, nem tudom, miért, mindig a garnitúra legszélső
foteljében ülök, térdemen a könyvet tartom, lábam
a mérlegen pihen.
Nem akarom szépíteni viselkedésemet. Pedig abból,
ahogy a hölgy fölállt a mérlegre, s ahogy a többiek
körülsereglették, napnál világosabban kiderült,
hogy méredzkedni akar, mi több, hogy testsúlya nem közömbös,
hanem nagymértékben érdekli az egész társaságot.
Bõven lett volna időm levenni a mérlegrõl a lábam,
hiszen a hölgy, már a mérlegen állva, de még
a méredzkedés előtt, elõször is leadta a bundáját
kísérőjének, aztán igen részletesen
elmesélte, hogy pontosan az a ruha, az a cipő, az a kalap van
rajta, amelyikben annak idején, amikor bejött a kórházba,
leméredzkedett. Elmesélte még azt is, hogy közérzete
jó, étvágya kitűnő, és reméli,
sikerült fölszednie néhány kilót.
Hogy én ennyi idő alatt miért nem vettem el a lábam
a mérlegről, annak indokolásába most nem bocsátkozom,
mert ehhez részletes jellemrajzot kéne magamról adnom,
márpedig tapasztalatból tudom, hogy ilyen esetekben a magyarázkodás
inkább ront, mint javít a helyzeten. Legföljebb annyit mondok,
hogy nem mindig szoktam a mérlegre lépni, amikor mások
méredzkednek, csak néha.
Így aztán, amikor a hölgy lelkesen fölujjongott, hogy
"Látjátok? Hat kilóval vagyok több!" - én
néma maradtam, pedig néhány mentegetőző szóval
még akkor is tisztázni lehetett volna, hogy a bal lábam
is rajta volt a mérlegen, ennélfogva abban a hat kilóban
- részben vagy egészben - e testrészem súlya is
benne foglaltatott.
Némaságomba most már az is belejátszott, hogy ha
megszólalok, elrontom mindenki örömét. A hölgy
arca sugárzott. Többen gratuláltak neki, ketten meg is csókolták,
ő pedig nagyon diszkréten, de azért észrevehetõen,
egy-egy papírpénzt dugott oda az alorvosnak meg a nővéreknek,
sőt, még a szerényen mosolygó takarítónőnek
is odakiáltotta:
- Magának is köszönöm, Hunyadváriné!
Utoljára, valahol az öröme peremén, még engem
is fölfedezett, és hozzám fordult:
- Mit szól hozzá, kérem?
- Igazán nagyon örvendek - mondtam. - Hat kiló, kérem!
- Nagyon szép súlygyarapodás - mondtam.
Intett, elment. Az egész sokadalom végigkísérte
a folyosón.
Nemsokára az én tíz percem is letelt. Odalent, a fõjárat
melletti büfébódénál viszontláttam a
bundás hölgyet: kezében papírtálca, jól
megrakva vaníliás roládokkal. Fölemelte a tálkát,
de csak mosolyogni tudott rám, mert tele volt roláddal a szája.
Lám, valami elkezdõdött. A bundás hölgy elindult,
az én jóvoltomból indult el az evés, a hízás,
az egészség felé. Igaz, ha hízás helyett
fogynia kellett volna. akkor visszafelé sült volna el az egész:
de aki javítani akar az emberiség sorsán, annak vállalnia
kell némi kockázatot.