Álmomból
riadtam. Elõször a telefont kellett a sötétben kitapogatnom.
Aztán a hangomat kellett elõkeresnem a testem sötétjébõl.
-Halló - mondtam rekedten.
-Halló.
-Ki beszél? - kérdeztem.
-Itt Petõfi Sándor.
Késõ éjszaka érkeztem Balatonalmádiból.
Ingerült lettem.
-Hallja - mondtam. - Nem szeretem a rossz vicceket.
-Úristen! - mondta. - Ha tudná, milyen nehéz. innen telefonálni!
Kétszer is megnézem, kit hívok föl. Vagy talán
nincs kedve velem telefonálni?
-Eszerint nem viccel? Igazán Petõfivel beszélek?
-De még milyen igazán. Térjünk a tárgyra,
ember. A beszélgetési idõ három perc.
-Engem még sohase hívtak föl halottak. Milyen tárgyra
térjek?
-Az nekem tökmindegy. Kérdezzen tõlem valamit.
-Én kérdezzek öntõl? És ilyen hirtelen?
-Ne húzza az idõt. Biztosan van valami, amit szeretne tõlem
megtudni.
-Hogyne, kérem. Csak most nem jut eszembe.
-Mi nem jut az eszébe?
-Semmi.
-Pedig azt hallottam, hogy egy nagy társaság elõtt dicsérõen
nyilatkozott rólam.
-Nem is egyszer! Én ifjúkorom óta nagy Petõfi-rajongó
vagyok!
-Örülök neki.
-Még a prózájáért is élek-halok!
-Remek! Hát akkor beszélgessünk.
-Mirõl, kérem?
-Még most se jutott semmi az eszébe?
-Még most sem.
-Magától azért többet vártam volna.
-Õszintén röstellem.
-Na, alászolgája.
-Jó éjszakát kívánok.