Szöget úgy
kell beverni, hogy mindenekelõtt kiszemeljük a helyét - falon,
deszkán vagy másegyebütt -, aztán bal kezünk
két ujjával megfogjuk a szöget, és pontosan odaillesztjük
a helyére. Vigyázzunk, hogy szép egyenesen álljon.
Most a jobb kézben tartott kalapáccsal ütést mérünk
a szögre. Egy ütés azonban nem elég. Az a helyes, ha
~szaporán, se túl gyorsan, se túl lassan, tehát
a megfelelõ ritmusban erõs, pontos ütésekkel verjük
be a szöget. Eközben szemünket ne vegyük le a szög
fejérõl, mert másképp kotyogni fog, és idõ
elõtt kilazul. Így viszont egyenesen belefúródik
a fába, és sokáig megáll a helyén.
Persze, fõleg az elején, kisebb-nagyobb balsikerek is érnek.
Például melléütünk, amitõl vagy az ujjunk
fájdul meg, vagy pedig elgörbül a szög. Ilyenkor legjobb
másikat elõvenni. Idõvel azonban, kellõ gyakorlattal,
annyira vihetjük, hogy már oda se kell figyelni a szögre. Tudniillik
szunnyad bennünk valamilyen készség, aminek segítségével
már oda se nézve is mindig tején találjuk a szöget.
Ha odáig jutottunk, elérjük a szögbeverés teljességét.
Ez a csúcs. Innen tovább lépni istenkísértés,
mert emberi erõvel, gyarló idegzetünkkel, véges tudásunkkal
ennél többet elérni nem lehet.
Persze vannak, nagyon-nagyon ritkán, kivételek. Az Észak-Amerikai
Egyesült Államokban, a kaliforniai San Diebában 1927, jún.
7-én egy J.E. Bringham nevû déligyümölcs-kereskedõnek
sikerült, hogy ne a kalapáccsal szöget, hanem a szöggel
a kalapácsot verje be a gyümölcsösládákba.
Az indiai Madrasban pedig egy meg nem nevezett személy a kõkemény
mahagóniba üti a szöget, egyetlen kalapácsütés
nélkül, csak erõs ránézéssel.
Mindez szép, de nem nekünk való. Mi örülhetünk,
ha annak rendje és módja szerint, a bal kezünk két
ujja közé fogva be tudjuk kalapálni a szöget.