Poltergiest
Romantika
Már a nyári szünet derekán jártunk, amikor Tomi felhívott és nagyban újságolta, hogy sikerült kibuliznia a hétvégére a szülei házát. Nagyon megörültem, majd leplezve az izgalmamat, hanyagul azt mondtam neki, hogy még nem tudom, hogy rá fogok- e érni, de majd még vissza fogom hívni. Vártam, hogy letegye a kagylót. Aztán gőzerővel tárcsáztam Szilvit, s bár fejből ismertem a számát, mégis háromszor mellé ütöttem. Tudtam, hogy otthon van. Vasárnap este érkeztek meg Görögországból, ma kipiheni az út fáradalmait, holnap pedig találkozom vele a Csésze kávézóban. Hiszen ott is megkérdezhetném és akkor biz… - Halló - szólt bele egy kedves csilingelő hang. Szia - mondtam zavartan és rágtam leendő szavaim. Ő egyből megismert, hangja felderült és csak mesélt és mesélt. Nem tudom, hogy mennyi idő telhetett el, de elég sok, mert mikor felnéztem az anyukám az órára mutogatva beszélt a magas számláról, a pénzről, hogy nem én keresem és hogy mért nem a leckémet csinálom inkább. Ekkor tértem rá a hétvégére, azt hittem, hogy vonakodni fog, de rögtön igent mondott.
Másnap felhívtam Tomit, aki örömmel nyugtázta a két ágyas foglalásomat. Persze én titkon reméltem, hogy nem lesz szükség kettőre.
Az elkövetkező napokban kétszer is találkoztunk, de ezeket leszámítva az órák ráérősen bandukoltak.
Végre eljött a péntek, s bár a vonat csak kilenckor indul (pontosabban kilenc óra tizennégy perckor), én már hatkor fent voltam. Úgy volt megbeszélve, hogy a metrónál találkozunk és onnan együtt megyünk fel a peronokhoz. Pár perccel előbb értem oda, ez mondjuk várható volt, ha már fél nyolckor elindulok, de most már mindegy. Úgy éreztem, hogy szívem hölgye megér ennyit. Ahogy fogyott az idő, én egyre sűrűbben tekintettem a mozgólépcső felé. Míg végül megláttam. Hasonló ruha volt rajta, mint mikor először találkoztunk, rövid ujjú fehér ezüst csillagokkal. A kezével hátra simította a szép szőke haját és rám szegezte halovány zöld szemét. Elmosolyodott és elindult felém. Ekkor tűnt csak fel a két nehéz táskája. Én persze rögtön ott teremtem és kivettem a kezéből azt amelyik a legnehezebbnek tűnt. Megpusziltuk egymást és elindultunk a vágányokhoz, ahol aztán találkoztunk a többiekkel. Az úton mindenki elmesélte, hogy hogyan töltötte eddig a nyári szünetét. Mi néhányszor huncutul összenéztünk, s kívántuk, hogy bárcsak kettesbe volnánk.
A házuk kicsi volt, ahhoz képest, hogy tizen voltunk. S én hiába küzdöttem a két személyes kis szobáért, az a mocsok Tomi nem akarta odaadni, mert: ,, hogy az a szüleinek a szobája és mi biztosan csak tönkretennénk ”.
A délutánt a strandon töltöttük. Megmártóztunk, s megnéztük a szórakozási lehetőségeket. S eljött végre az éjszaka, melykor a Fortuna mellénk állt.
A nap még a látóhatár peremén táncolt, mikor a vén hold már megkezdte az útját, s tüzes istenként hullt alá a ripacs, a horizontnak végtelen vonásán.
A többiek elmentek a strandra, de mi inkább a szálláshelyen maradtunk. Én az ablakon át néztem a homályban eltűnő alakjaikat. Aztán elindultam a szobád felé, de te akkor már nem voltál ott. Így a terasz felé vettem az irányt…
--- A szomszédból könnyed muzsikaszó hallatszik, amellyel vegyül a tücskök ritmikus ciripelése. Te az ajtóban állsz és gyönyörködsz a csillagfényes éjszakában. Rajtad lenge hálóing, amellyel a nyári szellő eljátszadozik. Közelebb lépek, de te csak akkor veszel észre, amikor a kezeimet a derekadra csúsztatom, hátra hajolsz, s közben megnedvesíted az ajkad szélét. Oldalra fordítom a fejem és megcsókollak… Az ég is elérzékenyül, s egy könnycseppet gördít végig az orcáján. S a hulló csillag lomhán eltűnik a hegygerinc mögött. Mind a ketten ugyanazt kívántuk: Maradjon örök ez a pillanat!
Ajánlom: Szilvinek