Egy álom kerget engem,
Vagy én kergetem-e őt?
Nem tudom.
Körülöttem sok ember.
Arcuk feldereng a múltból,
mint kósza szellem.
Rajtuk sok emlék,
mint szakadt ruhafoszlány.
Volt kit szerettem,
s reméltem,
hogy viszont szeret.
De van más is.
Sötét árny ki most is
kísért, felszakítva ezer sebet.
Az idő nem gyógyír a sebre,
csak folytás.
Folytás, mely ott pihen egy ágyucsőben,
arra várva, hogy egy álom
belobbantsa a kanócot.
Felrobban az emlék
Ezer darabra robbantva
a múlt törékeny üvegét.
Mindenhol cserép,
mely visszaveri mindazt,
mit elfeledtem.
Az álom szertefoszlik.
Elnyel az est sötétje.
De hiába!
Az álom elszállt itthagyva testem
a sötétben.
Lelkem véresen forog
a múlt millió szilnákjában.
Agyam ébred a kábult révületből.
Mint mozigép vetíti a képet szemeimre.
Én drukkolok magamnak,
de hiába.
Nincs forgatókönyv, se főhős,
ki mindent hátrahagyva,
győz a végén.
Csak én ülök a vetítőben,
magamat nézve,
de a filmnek nincsen vége.
A tudat zakatol.
Agyam dobálja testem az ágyban,
s szomjazza a reggelt, mely eloltja e lángot.
A lángot,
melyet az álom gyújtott.
Tünj el te álom!
Vidd magaddal az összes múltbéli szellemet!
A gonosz rémpofákat,
kik csúfoltak, piszkáltak, hecceltek,
megkeserítve diákéveim!
De a hamis tündéreket se hagyd itt,
kik fájdítják szívem!
A csalfa, bukott angyalok sokaságát,
Kiknek arcát még néha látom reggel,
a munkába menve.
Tüntetsd el e hitvány nimfákat,
kik az est sötétjéből feltűnve
keserû reményt csöpögtetnek lelkem poharába!
Hagyj magamra te álom,
had ússzam át békében az éjszaka ében
tengerét,
hogy elérjem a reggel sugárzó partjait!