Tiberius
Espressivo
(Vivaldi - Es-Dur Concerto)
Allegro assai
Csend. Majd szó. Hegedű csikorgó, sikoltó hangja.
Méh zümmögés, álmaink zúduló, csobogó,
véget nem érő csermelye. Szikra, mely életre kelti
a tűz szunnyadó lelkét, s táplálja az izzó
lángot. Láng, mely lelkünkbe markol, érzéseinkbe
mar, emlékeket porlaszt el, majd tova száll. S mint lágy
felhőből az eső, könnycseppekként hull az éltető
avarra.
Andante
Fa, melynek erős gyökereit az illatos humusz rejti, védi.
S virágot hajtat véle az áldott víz, s gyümölcsöt
gyümölcsét milliárdnyi gyémántfényű
napsugár melengeti, átdöfve annak húsát, ízt
adva a rideg anyagnak, pecsétként ivódva bele a fának
édes gyermekébe.
Presto
Szárnyaló madarak, hasítva ezer égen át.
Kiket rettent száz meg száz villám, vihar. S ha olykor
földre hullva is, mint hitvány férgei e földnek, mégis
mindig újjáéledve, hamvaiból feltámadó
Főnixmadárként feszítik neki szárnyaikat
a levegő csalfa hullámzásának. S néznek a
napnak fényes arcába tengerkék égen át. Keresik
az újat, harcolnak értelmetlenül a természet vad akarata
ellen, s mégis repülnek a vég kitárt karjaiba, mert
ők tudják, hogy az élet ez és nem több.