Tiberius


Mennyország a padláson


- Mondd csak, te is szomorú vagy? - kérdezte a kis Viktor, a katicabogártól, amelyet már jó ideje tartott csöpp kezei fogságában.
A nap fényesen ragyogott az égen, július volt és minden gyerek a réten játszott, ő mégis a fészer mögött guggolt összegörnyedve, míg társai az udvaron játszottak.
Viktor rajta felejtette tekintetét az udvaron száradó frissen mosott ruhákon, ahogy a lágy szél játszadozott velük, selymes illatuk pedig szállt a széllel. A fiúcska hajába is bele-bele kapott a lágy szellő. Tenyereit már nem tartotta olyan szorosan, s a katica, egyetlen játszótársa elröppent.
- Ne menj! - kiáltotta vékony hangján, s szürke szemeiben könnycsepp remegett. - Gyere vissza! - suttogta szelíden.
De a katica már messze szállt az illatos rét és tarka mező felé.
A kisfiú még nézett utána egy darabig, majd lehajtott fejjel, s lassú léptekkel elindult az udvar felé. Amikor a többiek meglátták, már messzirõl kiáltották, hogy pont négyen vannak és semmi szükségük még egy játszótársra. Viktor nem is figyelt rájuk.
- Bárcsak ne látnálak titeket többé! - motyogta magában és befordult a ház mögé.
Most az öreg, korhadt lépcsőre telepedett le és a lila, meg piros virágok csodálatos szirmaiban kezdett gyönyörködni. Szerette a virágokat, de leginkább a tulipánokat. A tulipánokról mindig a nagymama jutott eszébe, na és a mézeskalács! Nagymama mézeskalácsánál nincs jobb a világon! S már a gondolatától is összefutott szájában a nyál és nem bánta volna, ha minden körülötte mézeskaláccsá változott volna. Milyen rég is látta a nagymamát! Pedig őt szereti a legjobban, talán az apunál, de még anyunál jobban! A nagymama mindig finom kaláccsal várta, esténként, mikor apu meg anyu összevesztek, ő odaült az ágya mellé és mesét olvasott neki - hogy azt hogy szerette! - aztán jóéjtpuszit adott a homlokára és gondosan betakargatta. De most, hogy új házban laknak és messze a nagyi, nincs aki esténként mesét olvasson neki, nincs kivel virágokat szednie a kertben és álmát sem vigyázzák jóságos tündérek.
Ahogy így elmélázva ült a lépcsőn, valami zajt hallott. Csak most jutott eszébe, hogy ez a lépcső a padlásra vezet, ahol biztosan sok izgalmas játék van, és csak arra várnak, hogy valaki felmenjen, és újra játsszon velük.
Lassan elindult hát a lépcsőkön felfelé. Olykor vissza-visszanézett, mert a lépcső már öreg volt és igen csak ropogott a lábai előtt, de ő csak ment előre, mert az a rengeteg játék, ami a padláson hever, most mindennél fontosabb volt.
Viktor nagy erőfeszítésekkel felemelte a csapóajtót, feljebb lépett. Szíve hevesen dobogott, arcocskája egészen kipirult. Körülnézett és elmosolyodott. Fent volt a padláson! A padláson, ahol a szellemek laknak és ő most játszhat is velük! Hisz fenn van a padláson! Ahogy tovább ment, egy újabb lépcsőt pillantott meg.
- Biztosan ez vezet a titkok és csodák ládájához! - mondta és óvatosan lépkedett felfelé.
A padláson minden csupa pókháló volt, s azokon fényesen csillogtak a cserepek közt beszökő napsugarak. Viktor most már biztos volt benne, hogy a padláson tündérek laknak, mert csak a tündérek hajszálai csilloghatnak ilyen szépen - gondolta. Egy pillanatra, jobbra fordította a fejét és már az ő piszkosszőke haja is úgy csillogott, mint a tündéreké, mert sikerült beleakadnia egy pókhálóba. De akkor megpillantotta a titkok és csodák ládáját, amirõl nagymama beszélt neki egyszer. Azt mondta, hogy a ládának varázsereje van, és amikor kinyitjuk, arra kell gondolnunk, akit a legjobban szeretünk, de most mégse lehetünk vele. Viktor odasietett hát, hogy kinyissa. Nagy kék láda volt az. Nem volt se díszes, se csillogó, nem volt annak se arany, se ezüst fogantyúja. De ez nem is volt baj, hisz nagymama mindig is azt mondta: ne tévesszen meg téged soha a látszat, mert a legdrágább dolgok azok, melyeket szemmel soha sem láthatunk! Gyönge kezével megfogta hát Viktor a láda fedelet és nagy nyikorogás közepette felnyitotta. Belenézett, s csalódott arccal zárta vissza, mert bár nem számított kincsekre, se játékokra, a látvány mégis nagyon elszomorította, mert a láda teljesen üres volt. Viktor nagyot rúgott a ládába, hogy a lába is megfájdult.
- Ócska, vacak láda! - ismételgette dühösen, összeráncolt szemöldökkel.
És elindult lefelé a padlásról. De olyan mérges volt, hogy a korhadt lépcsőkön dübörögve nyargalt lefelé. Az egyik korhadt deszka azonban beszakadt alatta. Bal lába beakadt az így keletkezõ résbe, ő pedig elõre bukott, és legurult a lépcsőkön. Hatalmas zuhanását egy rozsdás vödör állította meg, amely lépcsõk lábánál feküdt.
A padlás csendbe burkolózott. Mindent sötétség lepett el, majd felnyílt a láda fedele, s egy fénysugár szállott ki belõle. A fény egyre nagyobbra nőtt, s bevilágított mindent. Odalépett Viktorhoz és kezét nyújtotta. A fiú feltekintett és lelkét öröm töltötte el. Mosolygó arccal mondta:
- Nagymama!
Felkelt a földrõl és kéz a kézben haladtak végig a padláson Viktor és nagymama szikrázóan fehér hosszú selyemfátyolt húzva maga után a földön, fejük fölött vérvörösen izzó glória lebegett. Majd megremegett a padlás félrecsúszott egy cserép a tetőn, s a két elhalványuló fénysugár kiszökött rajta.
Csöngettek. A postás volt az. Egy levelet nyújtott át. Nagymama szomszédjától érkezett. A hölgy, aki átvette, puha kezeivel felnyitotta a borítékot. De nem bírta végig olvasni, mert szürke szemeibe csakhamar könnyek gyûltek és elmosták előtte az írást. A lényeget azonban már elolvasta a szürkeszemû hölgy: édesanyád a minap eltávozott közülünk…


Kezdőlap